pedig egybe forrt a lélegzetünk.
Tudtam, a hiánytól majd szenvedünk.
Most szétkiáltanám a hegyeknek,
verődjön, visszhangozzék bérceken,
ékes szóval mondják kövirózsák,
hogy nem lesz már szépség és más jóság;
szavad nem volt csak pengő érc nekem.
De a csúcsok távolodnak tőlem,
izzó hegyükön kialszik a láng,
a szél messze fújja felhőben
mind, ami még várhatott volna ránk,
lehet, mert szívem olyan eretnek,
én soha nem mondtam, hogy szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.