Télváró

Földre lehulló, sárga levél!
Pár napot élünk, s itt van a tél.
Földre kerengő, őszi levél.
Ráírtad, hogy elmentél.

Újra hidegfront hoz ma szelet,
s tépi a fákról a levelet.
Barnul már ott kint az avar,
nem vagy évek óta, zavar.

Este bezárom az ablakot én:
hajnali fagy jön, ronda, kemény.
Semmi se fűti föl szívemet,
várja csak egyre ma már a telet.

Ezra Pound: Kapcsolat

 fordítás

Végig, miközben az új moralitásról beszéltek,
engem fedezett fel szemeivel.
És amikor indulni készültem,
ujjai olyanok voltak,
mint egy japán papírszalvéta szövete.

Sarah Kay: Mrs. Ribeiro

 Mrs. Ribeiro

Észak Indiában látogattam meg egy iskolát, amikor
évtizedek óta először hallottam ismét. Alig volt hallható
a gyerekek kiabálása felett - a fecsegés és nevetés bugyborékolt fel az udvarról
keresztül az osztályterem ablakain. De ott volt:a selyem szárik suhogása,
és a csecsebecse karperecek csilingelő csörömpje, mintha szélharangok szólnának.
Ilyenek a tanulás hangjai. Emlékszem.

Amikor öt éves voltam, általános iskolám igazgatója volt
Mrs. Ribeiro. Indiai nő volt, gyertyaláng méretű,
és úgy siklott keresztül az iskola folyosóin, mint egy vitorlás hajó.
Egyszer, amikor elég közel kerültem hozzá, hogy megmarkolhassam
selyem száriját, megemeltem, hogy lássam, van-egy egyáltalán lába.
Azt hittem, lebeg.

Szinte könyörögtünk, hogy az irodájába küldjenek: a növények,
úgy függtek fejünk felett, akár a dzsungelben, és mint csendes nevetése.
A felnőtteknek időpont egyeztetésre volt szükségük,
de nekünk nem. És mégha felnőtt-találkozója volt is,
egy halk kopogás elég volt az ajtaján, egy kukucskálás a sarok mögül,
és máris mondta, Sajnálom, kedves, új időpontra lesz szüksége,
most valaki mással kell foglalkoznom nagyon fontos ügyben.

Egy fénylő csillagról van szó. Egy új diorámáról.
Egy könyv újraolvasásáról, csak egy szinttel magasabban, mint utoljára.
Minden osztályt meglátogatott, minden tanulót névről ismert.
Úgy beszélt velünk, mintha mi lennénk az oktatók. Művészek. Tudósok. Atléták.
Zenészek. És azok is voltunk. A világom egy krétás doboz méretű volt,
és minden színre szükségem volt, hogy megrajzolhassam őt.

Egyszer egy New Yorki járdán egy csoport nő
színes szárikban sétált és valaki így kiáltott:
Nézd, anya, azokat az igazgatókat!
A világom osztályterem méretű volt,. Olyan magas, ameddig ujjaimmal nyújtózkodtam:
Kérem, hadd olvashassak én Mrs. Ribieronak!
Hadd mutathassam meg én neki, mit tudok!

Ruhák.
Szoknya. Nadrágok. Zoknik. Cipők.

Állatok.
Macska. Kutya. Madár. Hal.

Nézze, milyen sokat tanultam!

Vendégeket hozott, és művészeket és gyermek állatkertet.
Az iskola parkolójában állították föl a ketreceket,
amíg mi mit sem sejtve osztálytermeinkben voltunk.
Nyulak, tengerimalacok dugták ki orrukat,
de Mrs. Ribiero végül a láma ketrece előtt állt meg.
Ő és a láma hosszú ideig méregették egymást.

Megkérdezte, elég szelíd-e, hogy bevigye az iskolába.
Az idomárok nevettek rajta, és azt mondták, hogy nagyon szelíd,
de a láma nem tudott fölmenni a lépcsőn.
Úgyhogy a lifthez vezette. És amikor az ajtó kinyílt
a második emeleten, ott állta Mrs. Ribiero rózsaszín szárijában,
arany csengettyűivel, a láma pórázával kezében.

Osztályról osztályra lebegett, és csak bámultunk,
éljeneztünk, nevettünk és kiabáltunk.
Száriját húzkodtuk, kérdezve,
Miss, mi ez? Honnan hozták?
Ámulatba ejtett. Kérdésekre sarkallt.
Büszkévé tett bennünket arra, amit tanultunk.

Ruhák.
Szoknya. Nadrág. Cipő. Zokni. Szári.

Állatok.
Macska. Kutya. Madár. Hal. Láma.

Nézze, milyen sokat tanultam!

Megtanított bennünket megosztani. Megtanított hallgatni,
amikor valaki más beszél.
És utána elengedett.

Pitypang magok voltunk, amelyeket a szélbe szórt,
és arra kért, ne jöjjünk vissza.
Ma facsemeték vagyunk. Gyenge ágakkal.

A fényes arcú lány a kuszán álló hajtűivel
ma Camerunban dolgozik egy árvaházban. A sorba rakott,
színes markeres fiú most Chicagoban grafikai tervező.
Aki a legjobb diorámát készítette, most Argentínában
állatvédő. A lány, aki hangosan szeretett olvasni,
ma indiai költő. Megtanított minket repülni.

Én meg egy osztállyal szemben találtam magamat.
Diákjaim ruhám ujját húzkodják, és kérdezgetnek,
Miss, minden költőnek ilyen őrült a frizurája, és bakancsban járnak?
Türelemért fohászkodom. És bölcsességért. És azért, hogy
megszelídítsem ennek a világnak minden furcsa teremtményét,
hogy eléggé magamhoz csalogassam őket ahhoz,
hogy be merjenek velem szállni a liftbe,
hogy amikor kinyílik az ajtó, láthassam diákjaim leesett állát.

Minden vad csodálatukat.
Félelmüket mindentől.
Félelmüket attól, hogy mit írjanak.
Félelmüket a vizsgáktól,
Félelmüket attól, hogy ki kit szeret.
Addig beszélnek ki, amíg nem hallom őket.

Mondtam nekik: hallgassatok: hallgassátok meg egymást úgy,
mintha ti lennétek a tanárok. Művészek. Tudósok, atléták, zenészek.
Mintha tudnátok, ti lesztek azok akik a világot alakítjátok.
Mutassátok meg nekem, mennyi színt ismertek, amivel rajzolni tudtok!
Mutassátok meg, milyen büszkék vagytok arra, amit megtanultatok!
Ígérem, én is ugyanezt teszem.

Sarah Kay: A fogkefe a kerékpár-gumiabroncsnak

Azt mondták nekem, hogy én tisztább életre születtem;

és, hogy te belerángatnál engem a sárba.

Azt is mondták, hogy csak átmész rajtam,

és keresztüllátnak rajtad,

hogy csak forró levegővel vagy felfújva,

és majd állandóan követni fogsz,

én meg nézhetem, amint eltűnsz,

vékonyabb modelleket követsz majd,

és hogy ezek véget nem érő körök lesznek.

De én jobban tudom. Minden durva éledet ismerem,

és láttam tökéletes hajlatodat.

Bármekkora helyre beférek, ahova beengedsz.

Ha téged szeretni azt jelenti, besározódni,

csak kend rám a saradat.

Érted elhagyom porcelán otthonomat. Hozzászoktam

a napi kétszeri alkalomból álló kapcsolathoz,

de veled egész nap együtt lennék.

És tudom, hogy különböző világokban élünk,

és mindketten folyton elfoglaltak vagyunk,

de álmaimban olyan gyorsan keringsz körülöttem,

hogy mindig szédülten ébredek.

Úgyhogy egy napon talán majd elfáradsz az úttól,

és visszagurulsz hozzám.

És amikor belepislogok a reggelbe,

az egyetlen dolog, amit látok, a mosolyod lesz.

(in: No matter the wreckage)

 

 

Pandémia

 Mindig volt egy-egy, aki összeesett az utcán. A szimptómák mindig ugyanazok: görcsös izomrángás, fulladás, kiforduló szemfehérje, és hörgő, habzó száj. A delirium 15-20 perce alatt végzett áldozatával. Az illető egy percben még sétált, nevetve beszélgetett társával, aki lehetett gyereke, vagy felnőtt kísérő, a következő percben rángatózva feküdt az utcakövön. Az egészségügyi jármű mindig csak a rángás vége után érkezett, akkor is, ha az állomás csak egy háztömbnyire volt. Más segítségre nem számíthatott: a kitörő betegség - ellentétben a fertőzés korábbi, levegőn át terjedő variációjának közepesen fertőző voltával - érintéssel terjedt, és rendkívül veszélyes volt.
Az egy-egy korábban előforduló, önzetlen segítő sorsáról: két napon belül minden hozzátartozója elkülönítőbe került, és nagy bizonyossággal meghalt - az állami média részletesen tudósított. Mindezek hatással voltak a népességre: egyre kevesebben merészkedtek maszk nélkül az utcára.
Persze olykor egy-egy maszkos járókelő is megszédült, vagy elesett az utcán. Ilyenkor egy perc alatt megérkezett a speciálisan felszerelt rohamkocsi, és a beteget szirénázva a legközelebbi kórházba szállította, ahol a Bölcs Vezető döntésével hónapokkal előre, rendkívül kedvezményes felárral történt beszerzések eredményeképpen mindig volt egy szabad életben tartó berendezés.
Maszk bőséggel volt. Az olcsó fajtákat jelképes összegért árulták a Honi Dohánytól kezdve a Honi Élelem és a Honi Ital boltjaiig, de árusításuk hatóságilag kötelező volt minden kereskedelmi vállalkozásnak. Rebesgették, kik azok, akik behozatalukból a párt vezetőjén kívül a legnagyobb hasznot húzták. De csak halkan. Még inkább csak négy fal között.
A maszkmegtagadókat pénzbírság és egyéb szankciók is fenyegették, ezeket lépten-nyomon hallani lehetett a hangos hirdetések között, és a régen megszűnt Ellenség színeit öröklő, öles kormányplakátok is harsogták.
Persze volt biztonságos maszk a párt maszkjain túl is. A különböző biztonsági fokozatokat áttekinthetetlen betű- és szám kombinációk jelezték az áruházi csomagolásokon a zsebkendőtől az aktív szénszűrővel és oxigénpalackkal ellátott biológiai-vegyi védőeszközig, amelyet az utcákon cirkáló, felfegyverzett járőregységek is hordtak.
A járvány lefolyásáról és várható kimeneteléről mindenki pontosan értesült. A napi új, igazolt fertőzések száma - az egyre kiterjedtebbé váló hatósági, valamint az immáron saját költségre végeztethető teszteléseknek is köszönhetően folyamatosan emelkedett, annak ellenére, hogy még a lakosság egy ezrelékére sem terjedt ki. A kezdeti híradások 10 ezreléknyi fertőzést és a fertőzöttek 4%-os halálozási rátáját - főleg a legyengült szervezetű, többféle betegséggel küzdő és idős állampolgárok körében, akik már úgyis csak terhet jelentenek a gazdaságnak - prognosztizálták. A prognózist sikerült tartani. A tesztelteknek 12 ezreléke bizonyult fertőzöttnek a publikált adatok szerint, és a halottkémi jelentések is hozták a 3,9%-os arányt.
Hiába, a Bölcs Vezető hónapokkal előre megmondta,,mint ahogyan a hullámok időzítését is jól beállította. Hogyisne! Még egyszer nem.lehetett elkövetni azt a tévedést, ami az első hullám idején a gazdaság visszaesését és ezzel a bevételek elapadását okozta!
A két hullám között született rendeletek - amelyek a készültségi állapot idejére felváltották a törvényeket - előírták, hogy minden állami alkalmazottnak a munkahelyén kell ellátnia feladatát, akkor is, ha azt távmunkában is végezhetné. A Bölcs Vezér informatikai analfabetizmusa közismert volt - ő maga, a "jogász gyerek" - dicsekedett vele nagy nyilvánosság előtt - persze ez még abban a homályba vesző időben volt, amikor a bolsevik palántából a liberalizmust egy nagymágnás pénzén tanulmányozó, a liberális Szövetség elnöki posztjára pályázó, nagy szájú ellenzéki vezér le nem csillapodott, és a keresztény-konzervativizmus álruháján át vissza nem tért kiinduló pontjához, oda, ahol a szélső jobboldali fasizmus összeér apja egykori szélső baloldali elkötelezettségével, a proletár diktatúrával.
De ezt csak kevesek fogalmazták meg. A többség rettegve, vagy bizakodóan adta rá voksát ciklusok óta az összes előre elhatározott kimenetelű választáson, és erősítette meg helyzetét a tendenciózus válaszlehetőségeket tartalmazó konzultációs kérdőíveken.
Mindig volt egy-egy, aki összeesett az utcán. Ám a Liget projekt, az Ép Testben Ép Lélek sportlétesítmény-építő projekt, a csernobil-projekt és más, gazdaságilag kiemelt projektek, amelyek kivitelezését rendre a gazdaságilag legerősebb vállalkozás - a Bölcs Vezető gyerekkori barátja vállalkozása - kapta meg, a járvány ellenére rendületlenül haladt. Csakúgy, mint az ország, az "építésének utján".

Charles Wright: A Holtak Appalachi Könyve

Vasárnap, szeptemberi vasárnap...kint,
mint a Holtak Appalachi Könyvének egy korai lapján, a napfény csillog minden felületen,
galambok ülnek, mint hamis angyalok a faágon, dobozágon,
egy varjú károg, saját sötétsége mélységéből,
ezek mind rétegek, amelyeken át testünk emelkedik, puszta ereink, melyekről a bőr lecsiszolódik.
Például bármilyen megvilágosodás lehet honvágy és szánalom, e két hűbérese az életünk fölötti folyónak,
amelynek vizét érzékeljük az éjszaka
érzetében és még később is.
Kényelmetlen, külvárosiasodó módon
sodródom a batiszt karosszékből a törpe hátsó kert tornácára a füvet és a sövényt ellenőrizni.
Nyugalom, mint a Paradicsom sétányain,
veszi búra alá a délutánt.
A levelek, mint ex-votok, függnek keményen, fénylőn a Mennyek végtelensége alatt.
Minő vázlatos oltárok, milyen üres szentségek!
Mindig csodálatot ébreszt bennem,
mennyire újrakalibrálja a táj a holtak stációit,
ahogyan a szemrehányásokat látjuk,
fura aránya azoknak, amelyeket nem látunk,
Isten hogyan alkotja újra fel-alá sétánkat. Az ősz első pillanatai,
feszítetten tágult és szeletelt, egy rossz arc emelkedik,
bevillan és elillan;
virtuális valóság.
Itt az idő elkezdeni a hosszú megosztást.

Te ezt honnan tudod?

Amikor apád egy együtt töltött este során
elfecsegte barátainak,
még nem volt dolga nővel anyádon kívül,
hangosan kiröhögték.
Miért? Mit gondolsz róla,
kérdezték tőle, azt hiszed,
ő mindig hűséges volt hozzád,
és csakis terád várt?

Te talán tudsz valamit,
amit még csak nem is sejthetek?
kérdezett vissza apád,
mire a hangzavar lassan csöndbe fordult,
mintha a tagadás zaja változott volna
a beismerés csödjévé.

Apádban akkor valami megpattanhatott.
Szívélyes, harsány kedélyessége,
szűkszavú szótlanságba,
nyílt, barátkozó természete
óvatos, ellenszenves visszahúzódásba fordult.
És ilyen maradt azután hamar bekövetkezett haláláig.

Anyád nem sokkal halála után követte.
Amennyire tudom,
soha nem beszéltek erről a dologról.

- És akkor te honnan tudsz mindezekről?

Edzés járvány idején

Lábat lóbál korlátot fogva.
Feszül fenekén a rövid nadrág.
A férfiszemet szinte megfogja.
A vonzást ívelt vonalak adják.

Elfut. A combokban rezeg az élet.
A maszk mögött tán ott a halál,
az ember nem tudja, mikor téved:
a holnapután életben talál?

Ezra Pound: Kapcsolat

Végig, miközben az új moralitásról beszéltek,
engem fedezett fel szemeivel.
És amikor indulni készültem,
ujjai olyanok voltak,
mint egy japán papírszalvéta szövete.

 

 "The Encounter" by Ezra Pound

All the while they were talking the new morality
Her eyes explored me.
And when I rose to go
Her fingers were like the tissue
Of a Japanese paper napkin.

Wallace Stevens: Egy feketerigó tizenhárom nézete

 I.
Húsz hófödte hegyen
az egyetlen mozgó dolog
a feketerigó szeme volt.

II.
Három eszméletem volt,
mint egy fának,
amelyen három feketerigó ül.

III.
Feketerigó forgolódott az őszi szélben.
Parányi része a pantomimnak.

IV.
A férfi és a nő
egyek.
A férfi, a nő és a feketerigó
egyek.

V.
Nem tudom, mit szeressek jobban,
a hajlítások szépségét,
vagy a sejtetések szépségét,
a feketerigó dalát,
vagy ami utána jön.

VI.
A jégcsapok barbár üveggel fedték be
a hosszú ablakot.
Egy feketerigó árnyéka
járt rajta oda-vissza.
A hangulat
az árnyak között
egy felfejthetetlen okra vezethető vissza.

VII.
Ó, Haddam vékony férfijai,
miért arany madárról képzelődtök?
Nem látjátok,
hogy asszonyaitok lábai körül
a feketerigó utánatok jár?

VIII.
Ismerek nemes hanghordozást
és tiszta, ellenállhatatlan ritmusokat;
de azt is tudom,
hogy a feketerigó ott van mindenben,
amit csaki ismerek.

IX.
Amikor a feketerigó elrepül a szem elől,
megjelöli a peremét
a sok kör egyikének.

X.
A zöld fényben szálló
feketerigó láttán
még az összhangzás kerítói is
élesen felkiáltanak.

XI.
Üvegkocsiban
utazta át Connecticutot.
Egyszer csakl félelem nyilallt belé,
és tévedésből
feketerigó-csapatnak nézte
a kocsi árnyékát.

XII.
A folyó folyik.
A feketerigónak repülnie kell.

XIII.
Egész délután este volt.
Havazott,
és havazásra állt.
A feketerigó
csak ült a cédrus ágán.

 

"Thirteen Ways of Looking at a Blackbird"

by Wallace Stevens

I

Among twenty snowy mountains,
The only moving thing
Was the eye of the blackbird.

II

I was of three minds,
Like a tree
In which there are three blackbirds.

III

The blackbird whirled in the autumn winds.
It was a small part of the pantomime.

IV

A man and a woman
Are one.
A man and a woman and a blackbird
Are one.

V

I do not know which to prefer,
The beauty of inflections
Or the beauty of innuendoes,
The blackbird whistling
Or just after.

VI

Icicles filled the long window
With barbaric glass.
The shadow of the blackbird
Crossed it, to and fro.
The mood
Traced in the shadow
An indecipherable cause.

VII

O thin men of Haddam,
Why do you imagine golden birds?
Do you not see how the blackbird
Walks around the feet
Of the women about you?

VIII

I know noble accents
And lucid, inescapable rhythms;
But I know, too,
That the blackbird is involved
In what I know.

IX

When the blackbird flew out of sight,
It marked the edge
Of one of many circles.

X

At the sight of blackbirds
Flying in a green light,
Even the bawds of euphony
Would cry out sharply.

XI

He rode over Connecticut
In a glass coach.
Once, a fear pierced him,
In that he mistook
The shadow of his equipage
For blackbirds.

XII

The river is moving.
The blackbird must be flying.

XIII

It was evening all afternoon.
It was snowing
And it was going to snow.
The blackbird sat
In the cedar-limbs.

 

Hiszem, meguntam

Azt hiszem, meguntam,
és már rég nincs tovább
mímelni konok ostobát.

Mind, amit csak tudtam,
nem számít odaát.
Elfelejtem most már tehát.

Szövegekbe bújtam.
Rím, ritmus körbezárt
elkerülni majd a halált.

Az ember csak úgy van,
hogyha semmit talált,
azt gondolja, hogy nem is várt.

Fire-breathing hills

(Dickinsonian mode. Translation from Hungarian)

There are mountains fire-breathing,
snowy, reaching for the sky.
Should I be a deep ravine,
if I have to choose, but why?
sith there is no answer when
a mountain asks, only from sky,
- they are so terribly high,
but you will fall through some days,
and till there is a long way,
to the deep. What's else to say?

Szakadékperemen

 Szél-tépett fa meredély peremén.
Gyökérzete tekergő kígyók fészke.

Kék ing

Kék ing csapkod, lobog a szélben.
Tengervízen tükröződő égbolt.
Alatta, akartam, hogy lánggal égjen
szívem. Egykor lobogott, éltem.
Mára elhamvadt. Rég volt.

Kék ing csapkod, lobog a szélben.
Nem kell mosóvízben külön kékítő.
Én folyton mindentől csak féltem.
Milyen jövő vár már a télben?
Hideg, fehér. Nem rémítő.

Kék ing csapkod, lobog a szélben.
A jövő szakadt, foszlott rongya,
amelytől annyi mindent reméltem.
Semmi sem lett. Már megértem,
akkor is, ha az okokat senki se mondja.

Bíbor sivatag

Bordó ing gyűrődés-mentesen.
Vasalt, bíbor sivatag.
Megfojt. Beborít teljesen.
Sohasem-volt kedvesem,
a világ nélkülem halad.

Volt, és lesz megint

Ha döndülnek majd a bomba robbanások,
mint döndültek már hetvenöt éve lehet,
menekülhetsz a haláltól.
Túl sok választásod
más akkor már nem lesz majd neked.

Zárhatsz magadra vasbeton kapukat
metró-szinten, Duna alatt talán,
ha odafent a halál ugat
még emlék sem lehetsz sokat,
egy kép, gyereked szobafalán.

A hangok ugyanazok ma is,
mint voltak nyolcvan évvel ezelőtt.
Lázálmokat hajtogatnak csakis,
egy igaz sincs köztük, mind hamis,
és megritkítják köröttünk a levegőt.

Háború volt, és lesz megint.
Ez szinte annyira biztos,
mint, a lét, amelyre szemed tekint.
A béke sosem volt túl izmos,
erre az ember már csak legyint.

Ezra Pound: Egy metróállomáson

 Ezeknek az arcoknak a látomása a tömegben:
levelek egy nedves, fekete ágon.

 

In a Station of the Metro

The apparation of these faces in the crowd:
petals on a wet, black bough.

Nyár végi kánikula

Kalapom fejem búbjára tolom,
meleg van: tűz a Nap rendesen.
Ahhoz elég jól megy még a sorom,
hogy régen elhagyott a kedvesem:

Van tejem, van, mit aprítsak bele,
és fedél is van még fejem fölött.
Míg más embernek kilóg a bele,
én írok. Miért vagyok ily lökött?

Kit érdekel ma, hogy mit gondolok,
ily csapongó módon, kit érdekel,
ha látom, letérdepelnek bokrok,
táncolnak fák, ha rigó énekel?
Én magamnak írom verseimet.
Bizton van, aki értük kinevet.

Gyászolni kellene

 Sírni kellene volt szeretőért.
Volt-e nekem szeretőm igazán?
Asszony, féltő, és aki meg is ért,
és otthonná teszi hazám.

Sírni kellene volt szeretőért,
s nincs akiért lehet ejteni könnyet.
De hagyta volna a szívben tőrét,
úgy se lehetne az élet könnyebb.

Sírni kellene volt szeretőért
vinnyogva, mint farkas, a sebzett,
az, aki épp mentette a bőrét,
mégsem lett az élete legszebb.

Sírni kellene volt szeretőért,
üvöltve, hangod halljon az égig,
hamuval szórni a testet pőrén,
úgy gyászolni a voltat, a régit.

Hiánnyal fizetünk

 Sétáltam én is a Szajna-parton,
Miasszonyunk még ott nézte a vizet.
Előbb-utóbb, legalább úgy tartom,
az ember mindenért megfizet.

Augusztus volt, harsogott a hőség,
s egy vén kurva a place Pigalle mellett
nyűtt pongyolában a kapu lépcsőjén
az utcán állva mutatott mellet.

És egyszer volt, hogy szobára mentem.
Egy másik hely, ok, és egy más idő.
A két hely keveredik már bennem,
de az ok össze nem keverhető.

Ugyanúgy izzott akkor is a lég,
a kis szoba a háztetők felett
ugyanúgy látta, hogy még nem elég,
mert egyikünk sem várja a telet.

S hogy egyszer az Ermitázsban járva
a falon lévő festmények helyett
egy arcot lestem, és szívem árva
maradt azóta, arról ki tehet?

És nincs folytatás. Életem ennyi.
Akármi volt, minden félbeszakadt.
Mindenért hiánnyal kell fizetni,
és többé nem kergetni álmokat.

Átmeneti fázisok ismételgetése

 Mindazt, amit megírhatnék, megírták már régen,
olyan sokszor, mint amennyi csillag van az égen.
Mindent, amit elmondhatok, elmondtak már szebben,
aki hallja, mit beszélek, a szeme sem rebben.

Az, amit ma én leírok, ezerszer leírták
mások, kik a nyelvet nálam sokkal szebben bírták.
Minden, ami nekem még majd az eszembe juthat,
már volt sokszor. Az ember csak pótköröket futhat.

S minek írjak? Csak magamnak? Vagy olvassa más is?
Hiszen minden szöveg csak egy átmeneti fázis,
véglegessé akkor válik -- ezt még kitalálom --,
ami után befejezte életem halálom.

Holnap tovább hasad

 Mi van, ha nincs stabil énje,
s vert veri a verőt versben,
és szétesik, mint a kéve,
szempontokat listáz nyersen,

a költő énje egyszerre
hódol be, és behódoltat,
mérget vesz be, és vegyszerrel
gyilkol, sírja a gyilkoltat,

ha a próza átlényegül,
és a líra kopog, száraz,
üvegcserépen fény derül,
amit nincs, ki szerteszálaz?

Gyémát ez az üvegbross itt,
vagy lőre metszett üvegben
kever mindent, csak mondd, proszit?
S változik, ha szemed rebben.

Agyhasadás? Jobbról nézve
az alja van tőlem távol,
s balról: folyhat szava méze,
s mégsem látok a pipától.

Piramist rak koponyákból.
Jade csillog szemgödörben,
mégis ő az, aki vádol.
Véres vizelet vödörben.

Míg a légben napalm izzik,
a Covid dúl. Isteni átok?
Ne higyj nekik, hülye icig!
Mindig csak egymást nyaljátok.

Vérnarancs vált feketére.
Akár cefre, pálinkához,
ha ott hagytad. Ez a vége.
A holnap új hasadást hoz.

Eltolom

Eltolom már messzire önmagamtól:
fölsebezné újra az arca szívem,
és nem adhat géz e sebemre gyógyírt.
Így van az ember.

Eltolom már messzire önmagamtól,
másra néznék, arcra, vagy új határra,
mégis ismét arca lebeg szememben,
bárhova nézek.

Eltolom már messzire önmagamtól.
Annyi mindent toltam el életemben!
Újra? Még egy? Tán nem is érdekes, hisz'
vége a létnek.

Eltolom már messzire önmagamtól.
Miért az emlék, hogyha a súlya semmi?
S két szememben mégis az arca, míg csak
nem fedik érmék.

Cid Corman: Nem azért, mert akarom

Nem azért,
mert mondanom kellene -,
mert valamit akarok -,

mert tudnod kellene róla -,
csak, hogy késleltesselek -,
hogy itt marasztaljalak -,

mert addig érzem itt magam,
amíg te vagy itt -,
amíg te itt vagy.

It isn't for want

It isnt for want
of something to say —
something to tell you —

something you should know —
but to detain you —
keep you from going —

feeling myself here
as long as you are —
as long as you are.

 

Lorine Niedecker: Árverés

Lorine Niedecker
Árverés

Mondd meg nekik, vigyék puszta falaimat
a cement alapozást
a fenti felek
és visszafizetési záradékaik

Hagyják meg a földet
Húzd ki: "a földet"

Puszuljon a próza, a tulajdon
csak hagyjanak engem békén

Foreclosure
By Lorine Niedecker

Tell em to take my bare walls down
my cement abutments
their parties thereof
and clause of claws

Leave me the land
Scratch out: the land

May prose and property both die out
and leave me peace

Tréning

Tréningezem lelkem,
s tréningeznek sejtjeim az elmúlásra.
Hogy mi vár rám, sejtem.
Magam viszem, nem lesz szükség semmi másra.

Nem ülök majd semmi szélén árokparton,
fülembe nem fúj dallamot semmiből szél,
ami elmúlt annak többé nem lesz pardon,
és emlékem már senkihez nem is beszél.

Felkészítem lelkem,
testem maga készül már az elmúlásra.
Majd lesz egy kis telkem
urnafalban, vagy egy lyuk földben kiásva.