Hegyek

A hegy is csak ember: öregszik és meghal.
megkopik gerince, változik a korral:
a magas csúcsokból szelíd lankák válnak,
mire vége lesz köröttük a világnak.
 
Pedig voltak egykor délceg, magas hegyek,
ormukon megakadtak viharfellegek.
Rengették, formálták az egész világot,
lankáikon rétek nyitottak virágot.

Építettek földet, folyót fordítottak,
képzelték már őket jónak és gonosznak.
Kincseiket rejtik mélyen a szívükbe,
talpazatuk fordult néha legfelülre.

Szörnyű nyomás alatt hajlik meg gerincük,
világot rendez át mégis jelenlétük:
Ki jobbra tér tőlük, ki másik irányba,
mikor emelkednek tengeráramlásba.
Mit nekik egy vulkán? Láttak ők már százat!
Erdő lep el mégis ezernyi hegylábat;
magas völgyeikből patakok indulnak,
élet vizet hordva a messzi síkoknak.
 
Völgyeket vájnak a csúcsokba az évek,
romlanak, pedig haj! egykor tűzben égtek.
Folyók darabolják a hegyláncnak testét,
barlangok rejtenek el nem múló estét.

Belsejüket tárják fel értő szemeknek,
kincseiket szórják a dolgos embernek;

ami egykor bennük elrejtve volt mélyen,
felszínre bukkan, hogy új életre kéljen.
 
Közönséges domb lesz minden hegy idővel,
koptatja gerincét jéggel és esővel,
délceg magassága lankákra szelídül,
szikla keménysége termőföldbe vegyül.
És hogyha majd egyszer halálba kell menni,
minden délceg hegycsúcs megszűnik hegy lenni:
csúcsaik simulnak bele a világba,
de nézd a térképet! Nem éltek hiába.