„Nevetett a leány tréfás'' könnyedséggel;
el sem képzelhette, szívedben mit érzel.
„Jaj,hát nem megy sehogy bele az a fránya
cérna a vékonyka tűnek a fokába!”
Hajladozott jobbra, előre, meg hátra,
a Nap tűzött feszes keble hajlatára.
Csinos arcocskáját elbűvölten néztem
- ráncos arcom bőrén most lobot vet szégyen –
ily vénember létben hogyan is tehettem
magam ifjú legény helyébe képzeltem,
lovallva magamat meddő, forró vágyba,
ölbe kaptam volna: vittem volna ágyba.
De belépett társam: szívem szép szerelme
szeme villanása mutatta: Te beste!
Tudom jól, az eszed már megint máshol jár,
de nem bánom én azt míg szíved nálam hál.
Töltöttünk el időt, sok évet, nem párat
együtt, hogy tanuljam: mikor tartsam számat.
Hogy nevető szemét arcomra vetette,
zavaros szívemet jól felhevítette:
Mit nekem csitri lánykák fiatalsága,
ha velem van szívem egyetlen csodája!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.