Záporeső szakad, csattog Isten nyila.
Húzódna az állat, ember, de nincs hova.
Az egész határban fedelet nem talál,
hát az esőt állja: égi víz nem halál.
Föltámad a szél is, ember, állat fázik,
lassan elindulnak, ballagnak hazáig.
A jószágnak sincsen bóklászni most kedve:
siet fedél alá, bandukol remegve.
Nincs a falu messze: fél óra a járás,
állatnak istálló, az embernek szállás.
Mire hazaérnek, csöndesül az eső,
fényes villámokkal elvonul a felhő.
Leszállt a szürkület, a nappalnak vége.
Enni kap az állat, majd ember is végre.
Ki-ki elhúzódik a maga vackára.
Éjféltájt már fényes Hold süt a világra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.