Valami új dalt

Valami új dalt kell írni,

Megmondtam már igen régen.

Nem régi bánatot elsírni

Másik dalban minden héten.

Nem a múltba nézni folyton:

Vidám vers kell most a mának.

Dalom a jövőről szóljon!
Szálljon messze mind a bánat!

Valami dalt kéne írni,

ami könnyen eladható.

Senkinek nem kell rossz hír, mi

hideg, fehér, akár a hó.

A kedves mosolya

A kedvesem nagyon erős.
Mosolya nyárral viselős.
Amikor szeme rám nevet,
elűzi a fellegeket.

Ha a homlokát ráncolja,
a világnak akad gondja.
Amikor mosolya fárad,
szívemre a bánat támad.

Ha gond párásítja szemét,
felhő lepi lelkem egét,
de ha arca rám mosolyog,
olyan, mint a napfény: ragyog.

Sötét hajnalokon

Lámpa világlik a kis szobában,

az ablakon túl a tücsök hegedül.

Itt ülök csöndesen félhomályban,

verssoraim rovom egyedül.

Jól tudom, hol ment félre az élet,

jól tudom, mi hozta rám a bajt,

de miért van az, hogy az emléknek élek,

tollam miért sír annyi jajt?

Folyton a múlton jár agyam egyre:

hol rontottam az életet el.

Miért nem másztam fel soha hegyre?

a kérdésre senki nem felel.

Lámpa világít a kisszobában,

már sötétek a hajnalok.

Egyre csak ülök a mély homályban,

és folyton magányos vagyok.

Őszi délután

Kellemes az idő, mintha tavasz lenne.

A langyos levegő még simogat egyre.

Bár a Nap fenn ragyog, tűzben már nem égek,

mind, akik boldogok, a párjukkal élnek.

Rozsdás a hegyoldal: zöld, barna, meg sárga.

Már nem nagyon sok van életemből hátra.

Mind lehull a levél, eljönnek a fagyok,

a tél már bennem él: olyan árva vagyok.

Haj, pedig volt egyszer, nem is olyan régen,

fénylő Nap, mint ékszer ragyogott az égen!

Izzó sugarával, tűzzel szúrt szívembe,

Felégette lánggal. Pernyét hagyott benne.

Kihűlnek a napok, kihunynak a fények.

Miért ilyen mocsok az emberi élet?

Ha már ragyogott ránk fénylő Nap világa,

miért kell készüljünk sötét éjszakára?

Varjú asszony, kereplő ember

Láttam egy embert,

akinek kereplő szólt a szíve helyén.

Forgatta, mint egy fegyvert,

mindenkit elriasztott vele szegény.

Recsegve szállt szerte a lárma,

ahogyan szíve dobbant.

Elűzve minden álma.

Már-már beleroppant.

Láttam egy asszonyt,

akinek varjak repdestek feje körül.

Már ellőtt minden patront,

úgy tűnt, hogy lassan-lassan beleőrül.

Aki hallotta, aludt tőle,

ha dala szólt; varjú ült

a kopott fejkendőre,

ami hajára terült.

Varjakat látok,

de nem riasztja őket messzire innen

az a recsegő átok,

ami nem hagyja megnyugodni szívem.

Dalod sem úgy szól már, mint régen,

álomba már nem ringat.

Eltemettük jó mélyen

összes álmainkat.