rabul ejt egy-egy kis, sárga virág;
szomjamat még új csodákkal oltom,
akár a kamaszodó kisdiák,
de ülök még a Lét peremére,
lábamat a semmibe lógatom;
nem teszek már senkinek kedvére,
úgy sem jár ott, csak pár kósza atom.
Ahol a téridő is véget ér,
s görbületében a fény sem halad,
végül ott az ember is révbe tér,
s míg szelleme áthág minden falat,
szinte már sír a sívó semmiért.
A kis, sárga virág is elmarad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.