míg fenn csillagport tapodott lábam
fénylő holdaknak zűrzavarában,
ahol sokak életüket félnék.
S fennakadtam zátonyán szoknyádnak.
Tengeráram sodort engem arra.
A környéket korall szín uralta,
ne sírj! Téged annyian imádnak!
Két karodba kapaszkodtam volna,
már színes ívként ragyogsz a légben;
párává vált mind, amiben égtem,
úgy éltetett, mintha meggyilkolna.
Bár csillámló sziklafalon állok,
talpam alatt néma, sötét árok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.