Széthull lassan már a világ köröttem.
Eltávozik messzire, mind, ami jó.
Bármerre lépek, romhalmaz mögöttem,
s ha utaznék, elsüllyed minden hajó.
Taposom újra, és újra a tejfölt,
a híg sár nem tartja meg a lábamat.
Messze van a nagy mocsártól a felföld,
illúzió csak, amelyet lázam ad.
Évtizedek telnek, nem tudok menni
ötről hatra, csak négy és félre talán.
Végére ér az élet majd, és ennyi:
kikapart név áll az emlékek falán.
Széthullóban, már mind, amit vártam én:
élet, melyet tölthetek értelmesen;
értelme, hittem, lobog mint fáklyafény,
mert háttere lesz egy nagy-nagy szerelem.
Lázamat többé nem csitítja semmi.
Nem lesz vers, nagy, új életet alkotó,
makacsul kell tovább, sötétbe menni,
dideregve, ha az úton hull a hó.
Évre az év és órára az óra,
már nem várok többé semmi változást.
Kihűlni kifekszem a hideg hóra,
az életet éli majd helyettem más.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.