Túlélő üzemmód

Azzal szembesülsz, hogy nem volt erőd is elhagy,
és eszedet csak a rutinnal pótolhatod.
Vízszintesen, fekve, vagy ülve még csak elvagy,
de újat ne várj! A holnap nem a te napod.

Még ma is szép az erdő mindegyik tavasszal,
bár zsongását elnyomja már a zaj fejedben,
levegőd sokszor rövidebb egy-két arasszal,
és egy új kihívástól szíved már megretten.

Be nem vallod még, de már túlélésre játszol:
nem szívesen fogadsz el új feladatokat,
van, amiben kintről szaktekintélynek látszol,
de szemétdombon sem igazgatsz kakasokat.

És lassan szinte folyamatos az a csengés
a fejben és fülben, mint távoli égzengés.

Vége a télnek

Szöcskét, tücsköket, és futrinkát írni a fűben.
Változatos bogarassággal telerakni a verset:
hogyha tavasz jön, tűzdelem Áprily-daktilusokkal,
hogyha meg ősz jön, nyíljanak benne a kerti virágok!
Nyáron a karcsú szöcskebokákon jöjjön az álom,
télen a hópelyheknek táncát látni de várom!
Semmi borongás: színek az égen, hogyha az este,
jön, ha hajnal? Az égről Nap süssön be szemembe!
Szöcskékről, meg sárgarigóról szóljon az ének!
Itt a tavasz most, és már végleg vége a télnek.

Fogsz-e?

Fogsz-e még szeretni,
ha vén leszek majd, mogorva, kövér,
ha már csak a semmi
lesz, ami világomba rajtam kívül befér?
Fogsz-e majd szeretni,
ha hisztis leszek, vén, buta és gyáva
a jövőt temetni,
s készülni halálra?

Ha rám tör a sötét,
szeretni, mondd, fogsz-e?
Hogyha majd elesnék,
fölemelni fogsz-e?
Szeretsz-e hogyha majd
gyötörnek a gondok,
szinte vonzom a bajt,
és nem leszek boldog?

71. Kiégett mező

Csak kiégett mező, amiről írni vágyom,
tüskebozótról, magányos, elszáradt fáról.
Károgó varjúról fent a száraz faágon,
és kietlen, perzselő sivatagról forró nyáron.

Csakis a folyóvíz, amiről írni vágyom,
sziklás partot romboló, morajló tenger.
Kifehéredett kép, lepusztuló házrom,
atomvillanás utáni árnyék, három.

Csak a szél zúg, fülembe fütyül a semmi.
Ilyen közel még nem volt hozzám a távol,
ilyen üresség még soha sem volt ennyi,
és már régen nincsen sehová se menni.

Úgy kellett volna

Addig kellett volna ölelned,
míg az élet a múlté nem lett,
és úgy kellett volna szeretned,
hogy a kezemet el nem ereszted.

Addig kellett volna kívánnod,
míg a halálom ki nem várod,
és úgy kellett volna megérni,
hogy ne legyen tőle okunk félni.

Addig kellett volna bíznod,
míg a ruhádat ki nem hízod,
úgy kellett volna, de hiába,
hogy együtt készüljünk a halálra.

Öt európai haiku

Árnyékod nézem
fehérre meszelt falon
szobasötétben.

Hajnali csónak.
Lelket visz a túlpartra
a Styx vizén át.

Kétfejű kutya
árnya lebeg a vízen.
Pokolfény veti.

Árnyék sötétben.
Már nem is emlékezem
körvonalára.

Felhasadt az ég.
És most egy szem kukucskál
a hasadásban

Tapogatózva

Néha sötétben
próbálok feleszmélni.
Nincsen térképem.

Fésűfogak között

Ritkás fogú fésűvel fésülődik a világ.
Mi jobb nekem? Ha fennakadok rajta,
és kifésülődöm, vagy ha az apró
kavicsokkal együtt
én is visszamaradok fogai között?
És neki?!!

Mint kutya

Mint kutya, ha acélszegre harapott,
vagy csirkecsontra az ember.
Az évgyűrűk egyre sűrűbbeknek tűnnek,
szürkébbek és már nem ragyognak.
Aztán ruháját levedli majd magáról
az idő, és kibukkan a csont fehérsége.
Addig ölelj, amíg nem széteső
csontkéz ölelne vissza! Holnap késő.
Már ma is az.

Reanimáció

Sokáig feküdtem kiterítve;
tágra tárt szemeimen
bogár mászott, míg a
sötétbe meredtem
mozdulatlan.

Hó esett, megfagyott
az egész világ köröttem,
majd kiolvadt újra,
kizöldült, virágzott,
levél lehullott és fagyott
megint.

És lélegezni kezdett
bennem a sötétség.
Mint agyaggólem
mestere parancsára,
mozdultam, beszélni kezdtem,
majd visszatért belém
az élet.

Rímtelenül

Ha másnak lehet verset írni
rímek nélkül, ritmustalanul,
nekem miért ne lehetne
verseket írnom rímtelenül és
ritmus nélkül?

Vonatszövet

Merőn nézem az előttem lévő ülés
háttámla huzatát.
Absztrakt, nonfiguratív foltokkal
díszített szövet.
Tudom, mozdulatlan, de mozogni látszik:
kimozdul látóterem központjából,
majd amikor rákoncentrálok,
ismét visszaugrik.

Ha mellénézek, akkor látom meg élesen.

Kettes villamos

Nagyzoló üvegfal márványtömbben.
Mélygarázs gödre odvasan tátong.
Mellette vasdaru nyújtózik égbe.
Dunaparti luxuslakások kiadók.

Elsüllyedt raktárak a gyorsvasút mellett.
Épül, szépül a steril jövő.
Barackpálinka illata a villamoson
a Boráros téri megállóban.

Szisszen és pattan a doboztető.
Koffeinos energiaital a reggeli kávé.
Bang at Olunsen a raktárból lett Bálnán.
Reggeli fél hét.

Szaga van már a télikabátnak.
Erős, állott, izzadt, savanyú.
Facsarja az orrot, nyitva a száj,
mert lélegezni kell.

Karcsú, fehér híd a folyó fölött.
Még mindig ő a legmodernebb,
noha már felnőtté vált a kislány
a nagymama-királyné helyén.

Lapátkerekes gőzös forradalmár-névvel.
Előtte érintő képernyős bankautomata.
Az Akadémia épülete sötéten, üresen.
Győzött az ellenforradalom.

Magas a Duna szintje, majd túlcsordul.
Szinte a bronzcipőket nyaldossa.
Visszatértek a háború okozói a Parlamenthez.
Szoborba faragva.

Nagyzoló múltba révedés
egy sosem volt dicsőség visszfénye.
Ismét elmenekült innen
hatszázezer ember.

A kiűzetés után

Ádám, Éva ülnek a parton,
Lábuk előtt folyik el az idő.
Bűnük az, mire nem lesz pardon,
hogyha az emberiség felnő.

Némán néznek a vízbe, az égre:
miért vagyok épp én most idekint?
Ennek nem lesz sohase' vége?
S nincs ki az égből idetekint?

Ádám, Éva ülnek a parton.
Ott van előttük még a jövő.
Felnő Káin? Nem lesz pardon.
A bűn terjed, mint fertő.

Füstben, mocsokban

Szürke világot látok telve szeméttel;
szájból, kéményből föl az égre a füst száll.
Szél viszi szét, de a szívekben s az erekben
mind leülepszik a kátrány.

Fullad a szív, és nincs levegő a tüdőben.
Ennél? Gyilkos méreg tölti a gyomrot.
Gyűlöletek rögösödnek vérköreinkben,
elzárják a keringést.

Napnak kellene sütnie ezt a világot.
Múljon már a sötét önzés, taposás el
tőlünk, mert a nyomukban nem jöhet úgysem
más, csak a gyötrelem és gyász!

Ködmagányban

Fák a ködben. Október végi derengés.
Szél se moccan, lecsöppen a víz az ágról.
Merre menjek? Itt folyton utamat állják
a tüskebokrok.

Visszamenni nincsen már értelme semmi,
tovább meg csak tüskebozóton át lehetne.
A bokrok ágán a néhány szem bogyót már
megcsípte a dér.

Hosszú nap végén

Hosszú nap végén Tranströmert olvasok,
kijelentő mondatai elbűvölnek szinte.
Látom a képet, amelyet szavai festenek.
Barna és szürke keveréke, amelybe sárga vegyül.
Az ősz színei ezek vörössel elegyítve
akkor is, ha tavaszi vagy nyári a kép,
és mindig túllép önmagán.
Valami tartósat és állandót, ugyanakkor
valami visszavonhatatlanul végeset
és illékonyat érzek a kép mögött,
mint amilyen maga az ember.

Rohanó felhők

Fönt az égen most a felhők úgy rohannak,
mintha űzné rajta őket nyugtalanság,
és a földön, bár tavasz van, szürke minden.

Jól tudom, hogy kismadárról kell a vers, és
döngicsélő, zümmögéssel szép virágot
körberajzó méhcsapat most aktuális,
mégsem ez jár vén fejemben. Egyre arról
szól az írás, hogy kibillent, s képtelenség
helyre tennem. Bárhová is fordulok most,
egyre csak rút szürkeséget látok ismét.
Kint se látszik szép jövő, mint hinni véltem
én is egykor, s bent, magamban sincs ma semmi
rendbe téve. Egyre írok, mintha lenne
bármi célom, mintha bárkit érdekelne
itt az írás; már magam sem képzelem, hogy
célja lenne, mégis írom napra nap, mint
est az estre.

A közigazgatási illetmény rendszer átalakításáról

" ...ami a korábbinál jobb megtartó erőt - és a korábbinál jelentősebb fluktuációt az
átlagos munkavállalók vonatkozásában"

Na igen: Úgy is, mint az illetmény - és az előmeneteli rendszer eltörlése miatt, hiszen szubjektívvá változik:
az erkölcsi-anyagi megbecsülés  - és az előmenetel - már nem függ össze a teljesítményértékeléssel, és a munkatapasztalattal.
Nos akkor mi szükség van a XVII. századi porosz iskolarendszert idéző formális értékelésre?

Hogyan függ össze az "elmúlttízévben" (és előtte húsz éven át) sulykolt "életpálya-modell"
kormányzati elképzelése, a köztisztviselőkkel való "gazdálkodás" (mint központi nyilvántartás,
köz- és kormánytisztviselői eskü, szakmától független, ahhoz semmiféle többletinformációt
nem nyújtó, kötelező képzésekből származó pontrendszerek tömege) az álláshelyekhez rendelt
bérkeretekkel?

Hogyan függ össze a hangoztatott "köztisztviselői ethosz" az "életpálya modell" ad-hoc
változtatgatásaival? Mi az elvi háttere a köztisztviselői etika kialakítása és a várható
anyagi-erkölcsi elismerés rendszerének felrúgása közötti pozitív korreláció feltételezésének?
Vagy nincs is - nem is volt - ilyen összefüggés? Akkor az eddigi "elmúlthúszév" kormányzati háttérszövege
volt hazugságok rendszere?

Az új, nagy mozgásteret biztosító, javadalmazási rendszer bevezetése az eddigi kormányzati
személyzeti stratégia tévútját igazolja (ugyanis nem kellene módosítani rajta, ha jól
működött volna: semmiféle külső hatás nem érte a rendszert.) 

Milyen személyi/anyagi konzekvenciák az immáron második ciklusát töltő kormány személyi stratégiák elrendelőire és kidolgozóira vonatkozóan abból, hogy "életpálya-modell"-re alapozott, köztisztviselői esküt, etikai és fölösleges (mert évenként változó tananyagú) jogi vizsgák tömkelegét írták elő és tették kötelezővé, amely rendszert most egy tollvonással szubjektív, bolsevik-jellegű kézi vezérlésre változtatnak?

Parktervező

Fölpikkelyeződött, vörös homokkőlapok,
mintha valami tektonikai nyomás
préselte volna egymásra csúszni őket,
nem pedig a parktervező rajztábláján
vázolódtak volna föl először,
hogy a parképítő segédmunkás keze alatt
nyerjék el végleges egymásra torlódásuk
homokkőbe szoborított formáját.

Itt-ott formára nyírt díszfa nő
a vörös kövek között, mintha a kősivatagban
mégis tért hódító élet legyőzhetetlenségét,
elpusztíthatatlanságát jelezné,
de szabályos formára nyírt - most még tar -
koronája, és a kőlapok között számára
gondosan kihagyott helye elárulja,
hogy ezt a jelentést is a parktervező
szeretné továbbítani felénk.

Manipulálnak tehát. Miért fog meg mégis
a puszta homokkőből kinövő fák látványa?

Irgalom atyja, ne hagy el!

Hajnal. Csend, csak a fej cseng.
Ráérnék még, de a megszokás.
Óra ketyeg, telefon is alszik,
messze az ébresztő még ma,
vagy egy óra van addig.
Kint autó morran, indul,
majd elhalkul, csak a távoli főút
hangja morajlik.

Nemjóját! Az idő úgy elment,
míg a versemet írtam,
már oda sem érek, ahová kell,
amikorra mennék!
Összekevertem két címet most ismét,
szinte ez állandó már,
bárhogyan is figyelek.
Már csak a szerencse segíthet rajtam.
Most szólhatnék Arannyal, hogyha hinnék:
"Oh, irgalom atyja, ne hagyj el!"

Az illiberális demokrácia

Az illiberális demokrácia (más neveken konzervatív demokrácia vagy irányított demokrácia, egyes értelmezésekben pszeudodemokrácia, részleges demokrácia, alacsony intenzitású demokrácia, üres demokrácia vagy hibrid rezsim) olyan kormányzati rendszer, melyben a választások ellenére a polgárok nem ismerhetik meg a kormányzati tevékenység jelentősebb részét a polgári szabadságjogok nagy fokú korlátozása miatt. Jellemzője a „fékek és ellensúlyok” rendszerének, a hatalmi ágak szétválasztásának hiánya, a civil társadalmi kontroll gyengesége. Az illiberális demokrácia olyan demokratikus társadalmi berendezkedést kínál, amely egy kormány választóinak többségi akaratát tekinti elsődlegesnek, és egyáltalán nem óhajtja figyelembe venni a kisebbségi véleményt megfogalmazó polgárainak szándékait; hogy az így kialakított centrális erőtérben zavartalanabbul és hatékonyabban tudja kormányozni az adott államot.

Az illiberalizmus fogalma elsőként a polgári demokrácia, a köztársasági államforma és a többpártrendszer kritikáját foglalta magában. Az illiberális demokrácia fogalmát Fareed Rafiq Zakaria indiai származású USA-beli szerző[6] írta le a The Rise of Illiberal Democracy című tanulmányában, 1997-ben. A szerző szerint az életviszonyok és az egyéni szabadságjogok szempontjából sokszor előnyösebb egy féldemokratikus-félautoriter, de önkorlátozásra törekvő jogállam, mint egy többségi felhatalmazásra hivatkozó, hatalmát korlátlannak tételező politikai autokrácia. A nyugati demokráciákat követő társadalom fejlődéséhez szerinte ezért nem annyira többpárti választásokra van szükség, mint inkább jogállamra és a szabadságjogok tiszteletére, aminek kialakulása és megszilárdulása természetesen fokozatos folyamat.

Az illiberális demokrácia fogalma azután került újra a figyelem középpontjába, hogy Orbán Viktor miniszterelnök a 2014. július 25-én elmondott tusnádfürdői beszédében a világban létező illiberális demokráciákról beszélt, amelyek nem nyugatiak, nem liberálisok és talán nem is demokráciák.
Azaz az illiberális demokrácia kifejezés Orbán saját értelmezésében is tudatos hazugság, merthogy  "talán" nem is demokrácia. Ha azonban nem demokrácia, akkor önkényuralom - még, ha bizonyos mértékig (ön?)korlátozó is.

Azzal pedig jó tisztában lenni, hogy önkényuralmak (az illiberális, önkényuralmi rendszerek) valódi- és nem fülke- forradalmakkal szoktak véget érni, amelyek során az önkényurat (valamint kiszolgálóit és sokszor rokonait is) a forradalom egyre szélsőségesebbé válása során kivégzik. Az ilyen, illiberális rendszereknek véget vető forradalmakra példa a Nagy Francia Forradalom, de ilyen példaként hozható a kubai vagy a romániai forradalom, illetve a kínai "kulturális forradalom" is.

Természetesen az ellenforradalmak is bővelkednek a kivégzésekben, függetlenül attól, hogy illiberális szemmel nézzük-e a forradalmat (háttal ülünk-e egy lóra) és forradalomnak nevezünk-e egy egyszer már meghaladott társadalmi rend restaurációjára történő kísérletet.

A többi pedig tömény hazugság a "még soha nem hazudtam a zembereknek" jegyében.

Hatvankettedik tavasz

Ez a hatvankettedik tavasz.
Mennyi van vajon belőle hátra,
míg véget ér az élet?
Mikorra készüljek a halálra?

Ez a hatvankettedik tavasz.
Órányi számnál kettővel nagyobb.
Mit hagyok, hazám, néked?
Hasznodra voltam, vagy here vagyok?

Ez a hatvankettedik tavasz.
Gyűlöletben múlnak el az évek.
Én nem gyűjtöttem vagyont.
Hazám! Én fiad vagyok tenéked?

Vérnarancs

Én is magyar ember vagyok
akkor is, ha gyűlölöm,
hogy zászlónkon narancs ragyog.
Tele vele a tököm.

A vöröset kokárdánkon
cseréltük vérnarancsra
önkéntesen. Ez egy járvány.
Nem is vártunk parancsra.

Hát fekete keretezte
trikolórunkat körül.
Az magyar ma, az az echte,
aki a gyásznak örül:

nem kellett a szabad élet,
jobb, ha rabok maradunk,
és nem szárnyal itt a lélek;
hátrafelé haladunk.

Külországi tapsosokkal
dicséreti ma magát
a nagyúr, s a mi farkunkkal
csépelteti csalánt.

Magyar vagyok, és itt élek.
Szívem, bár ennek örül,
unokámra, attól félek,
vérnarancs jut örökül.

Hajnali fogás

Hal lóg a fára akasztott szatyorban.
Kerek szemén megcsillan a Nap.
Szája meddőn tátog a száraz levegőn,
pikkelyei az iszonytól sikamosak.

Verőfény. A fa alatt macska ül.
Menne a fára, de tudja, értelmetlen.
A vékony ágvégen nem éri el onnan sem a halat.
Mégis nézi, merőn, rezzenetlenül.

Aranyeső a sárban

Aranyeső ága letörve,
rajta ragyog a sárga virág.
Ott fekszik levetve a földre.
Némán sikoltoznak a fák:

"Ez vár ránk is: fűrész, balta",
szól egy síri, korhadt hang.
"Ágakat az tör, aki akar ma.
Bokor, fa lennél? Az nem rang."

Sárga virágok lent a sárban.
Miért törted le, ha nem viszed el?
Egyedül voltál? Többen? Párban?
Még hány törzset törsz majd el?

Nem köt varázslat, emlék

Már nem köt varázslat, emlék.
Úgy vagyok, mintha nem lennék.
Szállok, mint levél a szélben,
avaron rothadok szépen.

Nem felhőzik fejem gondok:
úgysem lehetek már boldog.
Vártam rá. Tudom, hiába,
egyedül megyek halálba.

Sokadik fekete tavasz

Újra virágba borulnak a bokrok.
Lángol rajtuk a sárga arany.
Íme, tavasz van, s nem vagy boldog.
Voltál. Az már messzire van.

Este. A lángja az aranyesőnek
fekete, akár a téli éj.
Hideg lett. Te jössz, tán nem elsőnek.
De boldogságot már ne remélj!

Esős aszfalton

Őrjöng a forgalom
így, szerda délután.
Utazni borzalom
bent Pesten és Budán.

Az élet nem habos:
csöndes eső esik,
párás a villamos,
túlzsúfolt mindegyik.

Új versemet viszem
bírálni jó magam.
Ítéletem, hiszem,
talán még messze van.

Ha féreg rág

Ha féreg rág belül, nehéz
megmondani, jövőből?
Múltból építi magát?
Ha eltörött, ami
sosem volt egész,
ki is száríthatja az
emlékek tavát.

Hullámzó fjord-vizet, hajló nyírfaágat

Tranströmert kellene olvasnom,
és magamba szívni őt,
mint ringó északi fényt,
ködkomorló nyírfaágat.
Hullámzó fjord-vizet, sós levegőt,
eső-verte sziklapartot,
amely ködben napfényre várhat.

Templomot a dombtetőn:
kopott festésű a torony,
előtte nyírfa, meggörbült, öreg,
de hajnal csillan a völgyi lombokon,
és a templomtetőn a meglazult bádoglemez
még az éji esőtől fénylik.

És most foghíjait nézem házsoroknak
a Boráros tér előtt.
A házak magukban ácsorognak.
A szomszéd felől a tetőt
talán egy bomba vitte el még negyvenötben,
talán a faldöntő golyó.
A telkek lassan újra beépülnek.
Itt nincsen nyírfa, fjord.
De van folyó.

Ha pontosan írom le

Ha pontosan leírom,
újra megteremtem,
és ha megteremtem,
újraélhető
bánatom, vagy kínom,
amelytől szívem retten,
de nélküle megszilárdul
a tüdőben a levegő.

Ha pontosan leírom,
megváltozik minden.
Talán egy másik világba
kerülök vele át.
Így, amíg csak bírom,
kérdőjelezem Isten
minden egyes törvényének
determináltságát.

Részegész

Miért van az, hogy soha sem egész az ember,
és, hogy a rész meg még magának sem kell?
És miért szerel szét mindig minden egészet,
amíg őt nem szedi szét az enyészet?

Miért van az, hogy folyton csak vágyik a jóra,
és soha sem érkezik el az óra?
És miért hagy el a háta mögött majd' mindent,
hogy átkozza aztán magában Istent?

És miért van az, hogyha nem lehet egészben,
nem leli magát egyedül a részben?
És ha végre eléri egyszer az egészet,
miért is érzi úgy, hogy ez csak részlet,
és ha kijózanítja a részeg észt,
látja csak eltörötten a  rész-egészt?

Öncsalás

Öncsalás, ha azt hiszed,
hogy van hozzá közöd,
semmi más, hisz' nem lehet.
Semmi sem örök.
Ha régen elmúlt már, halott.
Eltemetni kell.
Hogyha vége, bár hatott,
már mit érdekel?

Öncsalás, ha azt hiszed,
hogy élhet még tovább,
ha nem veszíted el hited.
Ne légy ostobább
annál, mint amennyi kell,
hogy életben maradj!
Megvan már az, amivel
a végig haladj.

Amíg nem beugrik

Magasan fent a mező fölött
halovány pára lebeg.
Az utcákon, lent, tömött
sorban vonulnak emberek.

Nem szól egy sem, máshoz,
senkire sem tekint,
magában mindent elátkoz,
minden reggel, és megint.

Élet. Mintha a halál lenne,
ami ki-be ugrál a szívből
a szívbe, nem marad benne
amíg valami végül megöl.

A mező felett magasan
halvány pára lebeg.
Lent szürkület. Tudom biztosan,
amíg beugrik, maradok veled.

Incidens

Három hete zavar lassan:
majd' belökött a HÉV alá
egy provokátor, bastard Rabban.
Nem lett volna szép halál.

Lökjön föl - utána szóltam.
Az állatja visszajött:
a fejed lerúgom onnan!
- sziszegte rám a lökött.

Lássuk! - szóltam kihívóan.
Mire vagy oly nagy legény?
Térdedbe taposok gyorsan,
eltörik, bármi kemény.

Aztán szépen széjjelváltunk.
A szót nem követte tett.
Egyenesebb lett a hátunk?
Az enyém görbébb, annyi szent.

Weöresi ritmusra

Piros a lámpa az úton.
Vajon még meddig húzom?
A híd dübörög fölöttem.
Én végig gyalog jöttem.

Vége lett ismét egy télnek.
A fákról hallik az ének.
Megszólaltak a cinkék.
Csak lenne, amiben hinnék!

Szürke és hideg a reggel.
Az idő támad sereggel.
Zöldül a tavasz a fákon,
de a nyarat nem várom.

Mindegy, hogy lesz még, vagy mégse.
Eljön a verssorok vége.
Sötétek maradnak az esték,
már lekopott minden festék.

Ezt is dallamra írtam,
megmondom én nyíltan.
Mindegy, tavaszi, őszi,
a ritmus marad weöresi.

Előtted nem szerettek

Előtted engem senki sem szeretett.
Utánad senkit sem szerettem én.
Mára már nem tudom, mi a szeretet.
Túladtam rajta, bár nem könnyedén.

Előtted engem mindenki elhagyott.
Utánad meg én hagytam el magam,
amíg a szívem végül is megfagyott.
Már újra élek. De boldogtalan.

Előttem nincsen, már, csak üres jövő.
Utánam mi jön, nem is érdekel.
A szívemből talán egy fa majd kinő,
és ágán egy madárka énekel.