Tranströmert kellene olvasnom,
és magamba szívni őt,
mint ringó északi fényt,
ködkomorló nyírfaágat.
Hullámzó fjord-vizet, sós levegőt,
eső-verte sziklapartot,
amely ködben napfényre várhat.
Templomot a dombtetőn:
kopott festésű a torony,
előtte nyírfa, meggörbült, öreg,
de hajnal csillan a völgyi lombokon,
és a templomtetőn a meglazult bádoglemez
még az éji esőtől fénylik.
És most foghíjait nézem házsoroknak
a Boráros tér előtt.
A házak magukban ácsorognak.
A szomszéd felől a tetőt
talán egy bomba vitte el még negyvenötben,
talán a faldöntő golyó.
A telkek lassan újra beépülnek.
Itt nincsen nyírfa, fjord.
De van folyó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.