Rémült utcalány

Nap-mint-nap fizetek a versekért.
Ha mással nem, hát a rémülettel,
hogy mi lesz velem, ha egyszer véget ér,
és nem bírom folytatni ilyen lendülettel.

Ha megfog egy jó téma, és elkapom a ritmust,
folyamatosan ömlenek a sorok.
Máskor ideidézhetem akár Jézus Krisztust,
mindhiába: csak üreset markolok.

Érzem én, mikor lesz jó, amit csinálnék,
és mikor alibi, olyan verejték szagú.
Írni olyan, mintha a sarokra állnék:
eltűnök? Jön másik, egy feszesebb tomporú.