Palackposta

Én vagyok végül verseim hőse,
akár a poeta doctus.
Kérdenéd: vajon költőnk nős-e,
hogyha még lehetnék most húsz.

Jeltelen marad létem, félek,
miután leállt a pulzus,
ha végleg elhagy engem a lélek,
s kiterítve fekszik a corpus.

Csonthéjba zárja agyamat létem,
feltörni nehéz dió.
Néha magamat még én sem értem,
de azt hiszem, az ember jó.
Amíg a palack majd partot ér épen,
tengerben marad a szó.

Eredendő bűn

Bárionok bombáznak bíbor áradatban,
s a féreg-lét nem enyhül.
Szavakat sziszegek szinte szakadatlan,
de öröm dal nem zendül.

Lila ló lép elmémre; bekattan:
patája szüntelen dobog,
létemmel perelek, elvégre elhagytam
őket, s engem az angyalok.

Játékom szavakkal, hangokkal űzöm:
mámorba mímelem magam,
de létem levest főz lassú tűzön
- hogy ne feledjem szavam.

Jól látom, mi volt eredendő bűnöm:
miért nem élhetek boldogan.

A semmi peremén

Dolgokra csodálkozom rá folyton:
rabul ejt egy-egy kis, sárga virág;
szomjamat még új csodákkal oltom,
akár a kamaszodó kisdiák,
de ülök még a Lét peremére,
lábamat a semmibe lógatom;
nem teszek már senkinek kedvére,
úgy sem jár ott, csak pár kósza atom.
Ahol a téridő is véget ér,
s görbületében a fény sem halad,
végül ott az ember is révbe tér,
s míg szelleme áthág minden falat,
szinte már sír a sívó semmiért.

A kis, sárga virág is elmarad.

Szivárvány halál

(Akkor is szivárvány halállal halok!)
Én szivárvány színű halállal halok:
szerteszórom színeim majd a szélnek,
belőlem lett húrjaim mind zenélnek,
én magam többé már meg nem maradok.

Én nem vagyok fekete, zöld vagy sárga,
habár zengett már vörösen is dalom.
A szivárvány minden színét akarom:
én fehéren megyek majd a halálba.

Tőlem zöldülnek a fák az udvaron,
lányok combján tőlem vörös az élet.
Fehérségemet soha föl nem adom,
aki mást gondolna rólam, mind téved:
millió színben zeng majd tovább dalom,
mert szerteszórom színeim a szélnek.

Almaperemen

Anna Myranda: A couple of seed

A peremén elfogy idő, tér és atom.
Lábamat ott majd
a semmibe lógathatom:
a kíváncsiság hajt.

E vágyat ugyanő adta nekem,
aki téged a magházba zár:
Folyton csak tágul időm és terem,
énrám a végtelen világ vár.

Te csak aludj, kicsim, bölcsődben,
ahogyan benned új élet szunnyad!                            
Én megmerítkezem közben jövőnkben,
és felfedezem közös világunkat.

(hozzászólásként)

Szívet ültetek

Egy bajom van énnekem:
nincs szívemben szerelem.
Szikra benne nem ragyog,
forró lánggal nem lobog.

Sötét pernye fedi azt,
csak élettelen ballaszt.
Nem zubog benne a vér.
Az élet így mit sem ér.

Kivágom a szívemet,
hogyha senkit nem szeret.
A parkban elföldelem,
hátha másnak majd terem.

Django

(The Modern Jazz Quartet száma Django Reinhardt emlékére)

Az élet gyönyörű, de gyorsan tovaszáll.
A vég sem keserű, bár vár ránk a halál.
Az égen úgy, mint régen, ezer fénypont ragyog
éjjel, amikor fénylenek a csillagok.
Nézz rájuk, és hangosan mondd: "Boldog vagyok"!

A dal megvigasztal, ha a fájdalom űz.
Sokáig marasztal még egy távoli tűz,
ha a láng a szívedben is izzón ragyog
éjjel, amikor fénylenek a csillagok.
Nézz rájuk, és hangosan mondd: "Boldog vagyok"!

A szív nem keserű, ha a remény dala szól.
A dallam gyönyörű, ha egy akkord válaszol,
ha megzendül egy húr, és a világ rezonál,
az egész égbolt forog, csak egy csillag áll.
Mutasson irányt, amíg el nem ér a halál!

Ezer csillag kering, és ha állva egy ragyog,
nézz fel rá, és hangosan mondd: "Boldog vagyok"!

Fületlen, farkatlan

Nem tudom, egy őszi dal,
vagy mi az, ami zavar.
Valakinek blogja tán
vág állcsúcson, s jól kupán?

Ágyamon elheverek,
és azonnal rímelek.
Nem múlik a szédület,
bár szemem már kidülled:

Délután van, s már sötét
rám dobta a köntösét
novemberi szürkület.
Nem segít a szemüveg.

Ritmus vágtat. Jaj, nagyon!
(Borsó nő a hátamon.)
Nincs rajta fül, sem farok:
csapot-papírt itt hagyok!

Így vagy úgy

Így vagy úgy, de vesztünk a harcon.
Feladni azt mégsem szabad.
Csapzott hajad bár tapadjon arcon,
meg nem szeged adott szavad.

Vállad roskad, derekad görbe,
karodból már rég elszállt az erő,
nem szívesen nézel a tükörbe,
hiszen a látvány nem fölemelő.

Meg nem állni egy pillanatra!
Folyton menni, küzdeni tovább!
Vissza ne nézz már bejárt utadra,
inkább csak játszd a tompa ostobát!

Így is, úgy is, a harcon vesztesz.
Legyen hát nemes a vereség!
Bár e küzdelemben te nem vagy nyertes,
az életből, mégis: soha nem elég.

Ki lehet a költő?

Vajon ki lehet a költő,
szavait új versbe öltő,
aki minden hajnalon
barnán, búsan, mint a donna
egykoron egy balkonon
borong árvalány-hajon?

Vajon ki lehet a költő,
az állandóan kesergő,
aki folyton sorsot rontva
csak  a Holdra bámul éjjel,
a bánatot versbe fojtva
folyatja könnyeit széjjel?

Vajon ki lehet a lélek,
aki szétszórja a szélnek
mindazt a nagy bánatot,
ami az ő lelkét sújtja,
mert mardossák farkasok,
és másra nincsen is gondja?

Ki lehet, vajh, az az ember,
akinek ríme, mint tenger,
dala árad és buzog,
csapong szárnyon fenn a szélben,
máskor fuldoklik a mélyben,
s mégis sötéten lobog?

Vajon ki lehet az a lény,
aki van oly gőgös, kemény,
és azt meri mondani,
"csak én vagyok igaz, ni!",
és nem adja önmagát,
sem a nyelve nem szerény,
Ki lehet az? Mondd! Nahát!

Átütemezném

Átütemezném életemet,
ahogy' átütemeznek egy kölcsönt,
megsokasítva a részleteket,
amiben elköltöm a Földön.

Jól tudom én, hogy nő a kamat,
hisz' az élet mindig drága,
s ha elfogy a részlet, és semmi se' marad,
készülhetsz a halálra.

Átütemezném életemet,
ahogy' átütemeznek egy kölcsönt,
de ha nem fizetem a részleteket,
hát úgy is csak beledöglöm.

Túl zavaros

Túl zavaros lett már köröttem minden.
Életemben helyemet nem találom;
amióta elhagyott a párom,
elfordította szemét rólam Isten.

Homályló nappalon, sötétlő éjben
mint filmre a jelt a gerjesztett foton,
soraim füzetbe lázasan rovom,
azt kutatva, így hogyan lehet élnem.

Nem tehetem, hogy csak a múltnak éljek,
elsimulnak majd a bajok és a bánat,
jól tudom, az öröm majd még kiárad.
Elhitetem magammal, már nem félek:
visszatér a szerelem és az élet;
fénylik a nappal még, a sötét várhat.

Piros, zöld, fekete

Piros virág, zöld az erdő, fekete az este.
Zöldre volt a rózsámnak a kapuja lefestve.
Zöld erdőbe, sötét éjjel addig jártunk jajjal,
míg feketén virradt reám az a piros hajnal.

Zöld az erdő, fekete a fáknak sötét lombja.
Vörösen izzik a völgyben a templomtorony gombja.
Fekete lett az én szívem, bujdosik a zöldben,
mert rózsámnak piros vére elfolyt mind a földben.

Vörös lett már az ég alja, fekete a lélek.
A zöld erdő nem bújtat el, már nem soká élek.
Piros arcú rózsám testét letették a földbe,
piros vére a szívemen: fekete lett tőle.

Feketére festették a rácsos kapu zöldjét.
Rózsám teste nem táplálja a temető földjét.
Piros véréből pipacs nő odakint a réten,
fénylő lelke ott ragyog fenn a fekete égen.

Sötét palástot

Sötét palástot terít majd ránk az éj,
és napfény többé el nem is űzi azt.
A házasságlevél csak írott malaszt,
ha nem köt össze többé más, csak a kéj.

Sötét palástom messzire elrepül,
ha két szemedben magam megláthatom,
ha ajkadon fölcsendül kedves dalom,
a bú, a bánat végre elszenderül.

Én jól tudom, hozzád nem vagyok méltó,
de ez jutott neked, elfogadtad azt,
hogy szívünk sebére gyógyító tapaszt
hozott szerelmünk, amely tiszta, mély tó.
Nézd! A fák a parton még zöldben állnak!
Végső napjait éljük még a nyárnak!

Farkas népek jöttek

Egyre gyűltek, s elvegyültek
köztünk farkas népek.
Sötét acsargással,
lopva jöttek, ámító csalással.

Éles nyelvük szívbe tépett,
felégetnek minden épet
gyilkos szóvirággal,
el nem űzöd őket már imákkal.

Boldog évek, régi élet
gyorsan mind a semmivé lett
a nép nyomorra ébredt,
nincs tovább már, jövőnk elenyészett.

Új szabályok, újabb trendek
vágnak itt most szörnyű rendet,
kegyetlenül nyersen.
A nyomortól vérünk is kiserken.

Összefogunk, talpra állunk,
megvédjük a szabadságunk:
meg nem állít senki!
Itt az idő! Kaszával kell menni.

Most is gyűlnek, elvegyülnek,
köztünk ordas népek.
Kaszára, kapára!
Szívem, édes, két kezes baltára!

Levélhullás végén

Már odakint a parkban a fák is felkopaszodnak.
Léptem alatt ott zörren a sárga levél.
Hogy' képzelhettem másnál magam ennyire jobbnak?
Elmegyek én is; lassan megjön a tél.

Éjbeli lepke valék, amit vonz és éget a lámpa,
bűvöl a távoli, fényesen izzó tűz.
Bár a mélybe merült a fény-teli tegnapok álma,
s húz a kötés, de a vágy még messzire űz.

Jól tudom én, hogy most már nincsen időm a tavaszra.
Tél dere már a kertek alatt rám vár.
Nem hajaz immár bennem semmi a régi kamaszra,
de néha e szívben még ma is izzik a nyár.

Zúzmara lepte a fonnyadt őszi avart, ahol élek.
Egy-két nap, és reccsen reggel a jég.
Eljön a tél, és végleg meghal bennem a lélek.
Elfeledem, hogy egykoron ifju valék.

Minek átkozódni?

Nem komponáltam életem,
csak így esett velem.
Lehetett volna végül is
jobb, mint amilyen.

Mondanám, hogy megvagyok,
hisz' van mit enni még,
és várnak még a holnapok,
a létből nem elég,

de lelkemre úgy telepedett
sok bánat és mocsok,
hogy néha nem érezhetem,
miért is vagyok.

Terveztem volna életem,
mint ezernyi más,
most vádolhatnám Istenem,
hogy "nem én vagyok hibás",

de átkaim hiába szórnám,
senki sem felel.
Ha létezik, aki válaszol, lám,
most máshol telel.

Halál a Földön

Akkor volt, hogy a Földön fent járt a SÁTÁN.
Kifordultak árkaikból mind a holtak,
oszló tetemeik temetetlen voltak,
halomban heverve egymás hegyén-hátán.

Bűzlő bomlás terjedt egyre a szellemen,
az élők elgyötört testén fehér férgek
éltek, és folytonosan lelkükbe téptek,
amikor elhagyott minket a szerelem.

Akkor lesz, hogy eljön majd a végítélet,
amikor többé nem látjuk meg a szépet,
a tavasz örömöt már sehol sem talál,
és a lelkeken csak komor gondok ülnek,
az emberek bánatukban elmerülnek.
A Földre akkor köszönt be majd a halál.

Az lettem

Az lettem, amivé tettetek engem,
rokonok, barátok, s akiket szerettem.
Gyűlöletet vártok? Akkor azt kapjátok.
Visszaáramlik majd rátok
az elvárt érzelem.

Azt tettem csak mindig, amit elvártok,
társadalom, rokonok, barátok,
hogyan is kell viselkednem,
hogy ne csalódjatok bennem.
Az életem így csak egy átok.

Miért vagyok bűnösebb?

Miért vagyok én bűnösebb, mint bárki más?
Miért lehetek én mindig nagyobb hibás?
Csak élni szerettem volna az életet,
bíztam abban, lesz, aki majd megszeret.

Miért fordult szürkére fényes napom?
Miért szállt éjfeketére hajnalom?
Életemet egyenesen éltem én,
miért nem látszik sehol sem jó remény?

Válasz nincs, és mindhiába kérdezel,
a néma űrből soha semmi nem felel.
Komor napom, nyugtalan az éjjelem;
csapdahelyzet foglya lett az életem.

Lemondanék érted

Boltba menet túrnék cigarettát én a zsebemben:
össze ne füstölném a lakást jól már kora reggel.
Munka után, hegyen át gyalogolva, ha nyugszik a Nap már,
izzana csak fel a tűz fityegő cigarettám végén,
csak hát eddig sem cigarettáztam soha én.

Szavát sem hiszem

Egy szavát sem hiszem el annak, amit összehordok.
Néha érzem, eddigi létem nem volt még boldog.
Állandóan fabulálom magamnak a múltat,
hogy ne elfedjem a szederjes arcú, málló, vízbe fúltat.

Egy szavát sem hiheted annak, amit összehordok,
de az élet csak keveseknek lehet végig boldog.
Azt kell nyűni, ami adatott, ha nincs mód változtatni.
Kizárni magadból minden salakot, és a reményt feladni.

Egy szavát sem hiszem el annak, aki azt állítja,
hogy a sok gond csak azért van, mert szellemünk tágítja.
Felesleges az a rengeteg bánat, ami itt a Földön
az embereken keresztül árad, ahol életem töltöm.

Újévi regölés

Jó kedvében teremtette Isten a világot,
megmentésére küldte a názáreti ácsot.
Örökzöldet díszítünk jötte emlékére,
és kínzócölöpöt ütünk sírhatnunk fejébe.

Karácsony tájt magasztosan szól ajkunkról ének,
a reményt feladják sokan jöttére a télnek.
Minden évben regöljük el Új Év Napja körül,
hogy az ember szíve híján a világból kiürül.

Mert a Megváltó példája nem ad mást, mint keretet;
kiszárad az Élet Fája, ha nem öntözi szeretet.
Nem kellenek a nagy szavak, nem kell ide a mise,
ha mindenki önző marad, nem lesz jövő, semmi se'.

Hozhat bort meg kalácsot a bika szarvai között,
nem váltja meg a világot. "Minden egész eltörött".
Regöljük el Új Év napján, hogy az eszünk tévedett:
a világot nem menti meg más, csakis a szeretet.

Kockára szab a megszokás

Kockára szab a megszokás,
és érdesre mar a kín,
de egy új vers töretlen tojás:
világot rejthet a rím.

Szürkére fest sok hétköznapod,
színessé válni nehéz.
Nem változtat, hogy milyen vagyok,
csak öröm, vagy szenvedés.

Szavakba öntve enyhül a jaj,
az öröm meg kiárad,
nem lesz oly gyötrelmes már a baj,
a szív bele nem fárad.

Rímekben, ritmusban szellemed
építhet világokat;
senki sem versenyezhet veled.
Másé lesz, s tiéd marad.

Formára présel a megszokás,
elkoptat a szenvedés.
Egy gyöngyön is szép a csillogás,
de vershez egy gyöngy kevés.

Ha írni kell

Ha írni kell, alább ne add:
a csúcsra törj!
Nincs érzelem vagy gondolat?
Hát ne gyötörj!

Ha rossz a vers, és nem megy át,
majd eldobod.
De lesz talán - majd láss csodát! -
jobb holnapod.

Ha az Isten költő lenne

Ha az Isten költő lenne,
minden este teremthetne.
Ritmusban élne a világ,
nem feszítené meg fiát.

Ha költő lenne az Isten,
teremtene, ami nincsen.
Lenne hűség, szeretet,
csitítana szeleket.

Ha az Isten költő lenne,
költészetből leckét venne
Petőfitől, Adytól,
mert a világ zakatol.

Ha a költő Isten lenne, s
száz világ kelne életre:
minden versből egy világ,
egy ágról ezer virág.

Ha nem lenne Isten költő,
szavát teremtésbe öltő,
nem szólt volna az Ige.
Most nem lenne semmi se'.

Dünnyögő (Jól tudom)

Jól tudom, hogy immár vén ember vagyok.
Jól tudom, hogy számban nagyok a hézagok.
Jól tudom, hogy nem vársz reám ma délután,
de tiszteletedre fölveszem a legszebbik ruhám.

Jól tudom, hogy régen elmúlt az idő.
Jól tudom, hogy elhagyott már az ifúi erő.
Jól tudom, hogy szívem hiába várna rád,
de tiszteletemre vedd föl ma a legszebbik ruhád!

Jól tudom, hogy lassan betelik minden lap.
Jól tudom, lehettem volna én is boldogabb.
Jól tudom, hogy mással jobb lehetne, mint velem,
de én neked köszönhetem az egész életem.

Jól tudod, hogy többet vártam tőled én.
jól tudom, hogy sokszor lemondtunk egymásról könnyedén.
Jól tudom, hogy néha van kezünkben egy husáng,
de egymás tiszteletére vegyük föl a legszebbik ruhánk!

Homályló alkonyt álmodok

Napfényes rétet álmodok magamnak.
Zöldet pettyez rajta vérvörös virág.
Itt feszítik majd meg Isten sok fiát:
a dombtetőkre már keresztet raknak.

Homályló alkonyt álmodok magamnak.
Az erdők szélütötten állnak bennem.
A rengetegből már nincs hová mennem,
belőlem nőtt fáim majd megtagadnak.

Holdfényes éjjelt álmodok magamnak,
hiába kúsznak fellegek az égre,
hiába vár még nagy nyomor e népre,
én megmaradok hazámban magyarnak.

Bíbor hajnalfényt álmodok magamnak.
Rőt zsarátnok éget majd fel életet.
Előle föld alá bújni sem lehet;
bűnösök gödröt hiába kaparnak.

Napkelték

Ma fél hétkor kelt égre a Nap;
korábban jövök.
Csak testem lesz lent a földben rab,
szellemem marad örök.

Az égen egy-két cirrus felhő
világít fényesen.
Pár évezred, és végre megnő
bennünk az értelem.

A Nap felkel az égre majd
évmilliókon át,
ha az ember, akit éhe hajt,
megóvja birtokát.

Ma is fölkelt az égre a Nap.
Az idő pont fél hét.
Jövőnk ma még tiszta lap.
Biztosítsuk létét!

Ősz bajnok

(megadott szavak: láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók,vér, szív, sír)

A Nap lehajlik a domb felé,
és a térre hírnök jő:
Húsz ifjú, erős legény
azonnal álljon elő,
mert háborúba menni kell,
és elfogyott a nép.
- Csak asszonysírás hangja kel,
az ifjak elvesztek rég.

"Most  ellen támad ellenünk,
és nő tengernyi vész.
Elfogyván mind az emberünk,
ki lesz, olyan merész
megvédeni szüzet, anyát,
ne teljen föl a sír,
ne égessen falut, tanyát,
a gyilkos tüzes nyíl?"

Ha nincs, aki kardot fogna, hát
feláll az ősz öreg
bajnok, a keze, mint lapát,
gerince, mint cövek.
Szemében még a láng lobog,
oldalán ott a kard,
mellében bátor szív dobog,
bár várja a másik part.

"Sok csók és vér hátam megett,
rám már csak sír, ha vár,
de ha ellen támad ellened,
hát jöjjön a hősi halál!
Ne párnán leljem végzetem,
ha vár reám a harc!
Ha Isten velem, ki ellenem?
Felizzik még ez arc!"

"Lányaimnak gyöngyhaját
a vér nem festi majd!
Megvédeni embert, hazát
a becsület újra hajt.
Ha nincsen ifjú már merész,
aki síkra szállni mer,
útra kél az öreg vitéz,
és bátorsága nyer!"

Az egér üvegáru - kereskedése

Az elefánt egy boltba tévedt.
Kettőt-hármat toppantott.
Össze is tört sok-sok épet:
vázát, tálat, holnapot.

Egér boltos ijedtében
belebújt egy üvegbe.
Jobb volna, ha fele részt sem
lett volna megijedve:

Elefántunk nagy bajt érzett,
úgy tett, mintha sietne.
Indultában visszanézett
az egeres üvegre.

Egerünk a rémülettől
száját nagyra tátotta.
Metszőfogát egy üveggömb
jó nagyra nagyította.

Az elefánt ijedtében
hatalmasat trombitált,
összetört még hangrezgéssel
százharminc ólomkristályt.

Rommá törvén boltja végül,
boltos-egér szipogott.
Hogyan fog majd áru nélkül
túlélni sok holnapot?

Szeretni én sosem tanultam

Szeretni én sosem tanultam
senkitől soha.
Szürke, meddő volt a múltam,
maradtam ostoba,
mert nem találtam senkire,

aki vágyott volna rá,
hogy én tanítsam meg, amire
senki őt, soká.

Maradt a szívem bánatos,
mint árva kismadár,
míg fák ontottak illatot,
majd jött tavaszra nyár.

Jött az ősz és ment a nyár,
hervadt levél a fán,
csak én maradtam egyedül, árván,
szürkén, ostobán.