Csak hiszem

Nem imádkozom, csak úgy hiszem,
nekem is lehet igaz hitem,
noha tudom, csak a semmi vár,
amikor majd véget ér a nyár.

Nem űzök rítust, sem egyszerűt,
hogy borúra hozhatna derűt,
de bonyolultabbat sem nagyon.
Ha elromlik, sajnos úgy hagyom.

Talán mégsem erős a hitem,
de föl nem adom már sohasem
a keveset, ami megmaradt.
mert gyakran láttam rémálmokat.

Nem kívánhatom, csak úgy hiszem,
hogy hit nélkül nincsen semmi sem.
Hiszem, hogy az ember mégis jó,
ha pokolra süllyed is sok hajó.

Tengerparti rapszódia

Mint rapszódia, hullámzik a tenger.

Egymásnak fecsegnek a habok,

s míg hallgatja játékukat az ember,

eltűnődik: miben is vagyok.

A sekély vízben zizeg a homok,

a kavicsok koccanva mozdulnak odább.

A szél feltámad, és a víz konok

döngéssel folytatja a sziklák  ostromát.

Századok telnek, a tenger nem változik…

De nézd! Műanyag palack úszik ott!

Ezt nem vetítik romantikus mozik:

a vízbe dobta, aki abból vizet ivott.

S már szemembe ötlik a parton

véges-végig a tömérdek szemét.

A tengernek sincsen többé pardon,

hiába hullámozza az andalító zenét.

Mint darab hús

Mint darab hús, függött ott a test
felszögezve két lator között.
Volt, ki bánta a rettenetest,
de a lélek már elköltözött.

S nem jött vissza: a többi mese,
bennünk épült századokon át.
Senki sem látta - nem látod te se' -
felszögezett, megkínzott rokonát.

Mint darab hús, így végzed te is,
nem marad utánad szent mise.
Amit hiszel, eleve hamis.
halál után nincs már semmi se'.

És mégis, éld úgy életedet,
mintha félnéd örök lelkedet!

Zergevágta

Felmegy a hegyre, felfut a hegyre,
a hegyre fut fel a zerge-szamár.
Futna csak egyre, a csúcsra megy egyre,
ott rá egy lányzerge ma vár.

Zerge a hegyre, a csúcsra megy egyre,
de késve indul a völgy fenekén.
Ugrik a kőre, hajtja fel egyre:
"együtt leszünk ma, te, meg én!"

Lenn, a toronyban fél tizenegyre
ugrik most a nagymutató.
Futna csak egyre, ugrana hegyre,
de van még némi futnivaló.

Fenn a tetőn a zergeleányka
nagyon elunta már magát.
"Ez a fiú ilyen hitványka?!"
Meg sem várom őt, nahát!

Hegy derekára ér fel a zerge,
amikor a Nap a tetőre ér.
Pedig a lány sem volt soha kerge,
de lásd, az ígéret ennyit ér!

Egyet üt a völgyben az óra,
amikor a zerge a tetőre ér.
A lány nem várt a kézfogóra,
és ez a mese is véget ér.

Te lehetsz pontos, lehetsz trehány,
és kiköpheted a tüdőd,
de ha meg sem vár a zergeleány,
meg nem hódíthatod őt.

Lélek-méreg

Claus Possberg képe

Az égbolt vadul, zölden lilás,
s a lányok randevúra járnak.
Megy az élet, nem lehet vitás,
bár elvirágoztak a hársak.

Újra megpezsdül szíveinkben
a vér, mintha a tavasz jönne,
és uccán rohannánk szál ingben,
csorogna a boldogság könnye.

Csak járjuk ezt a sápadt földet,
mintha vége soha nem szakadna,
a létnek. Az ember morzsát görget,
küszködik, mint fűben hangya.

Amíg megzavart képzelete
a nagyvilágot ölelné meg,
csak gyűlik benne a fekete,
agyat sorvasztó lélek-méreg.

Csakis belül ordít zokogva,
néha öklöt rázva az égre,
táncot jár pörögve, dobogva,
maga sem érti, hogy mi végre.

Valahol valakik majd talán
táncunkra egyszer visszanéznek,
ámulnak erkölcsük magasán,
hogyan terjed a lélek-méreg.

Nem hiszek az elrendelésben

Soha nem hittem, hogy írva lenne
bármi, ami úgy tűnik, hogy végzet.
Még akkor sem, hogyha majd bevégzed,
sem lehetsz teljesen biztos benne.

De véletlen játéka volna csak,
pár millió együtt rezgő atom?
Én hinni még ezt sem akarhatom,
hiszen több vagyok, mint puszta anyag.

Anyaggá csak akkor lesz az ember,
ha már nem uralja szellem és érzés
a húst, vért; ha nincsen már vezérlés,
vagy ha túllépni magán soha sem mer.

Hogy sorsunk előre írva lenne,
sosem volt, hogy hittem volna benne.

Gazdag lettem

Én, úgy hiszem, gazdag lettem:
tegnap csirkesültet ettem.
Villamossal járok Budán,
és néha nap van új ruhám.

Vasárnap, ha éhes leszek,
a TESCO-ban kuglert veszek,
bár ez csak volt: bizonyítva,
hisz' az nincs vasárnap nyitva.

Hogyha jobban meggondolom,
nekem most jó dolgom vagyon:
jobban élek, mint él sok más.
vajon ebben ki a hibás?

Ismételhetetlen csoda

Ennyi jutott nekem: egy hamis csoda,
a megismételhetetlen élet.
Talán érthető, m'ért vagyok oda
és a jövőtől miért is félek.

Hamis, mert csupán egy röpke pillanat,
mégis annyira meghatározó,
hogy nem lehet már más, amely igazabb,
mint a volt, amit adhat a való.

Ez, ami jutott: a csillogó remény,
az egyetlen, érthetetlen csoda.
Lemondani róla, érthető: kemény,
a folyamat maga volt Golgota.

Hamis volt? Végig mentem mégis rajta ,
mert ez megismételhetetlen fajta.

Lehűlés

Amikor rám emelted hideg tekinteted,
bennem szorult, jéggé dermedt a lehelet.
Jégcsapok nőttek percek alatt az ágakon,
azóta magamat többé nem áltatom,
hogy telemre még újból jöhet egy víg tavasz.
Közönyöd rám már jeges darát havaz.

Vasárnapi csendes pihenő

Konyha, asztal, szekrény, ágy,
megváltozott mind nagyon.
Az emlék horzsol, és nem lágy.
Mi van, hogyha úgy hagyom?

Még soha nem volt panel
lakás, ahol éltem én.
A pizsamám nem flanel,
mégis meleg éj delén.

Mint doboz, a kis szoba.
Csönd. Nem hallik semmi zaj.
Miért vagyok úgy oda,
hogy szemembe hull a haj?

Zappa, hatvannyolc talán.
Akkor gyerek voltam én.
Visszhangzik szobám falán.
Mára már nincsen remény.

Fehér falak mindenütt.
Nyugtató a félhomály.
A délután ráfeküdt
a szívemre. Jaj, de fáj!

Messze már a hegy, liget,
lépcső, alján kis kapu.
Egyre gyorsabban üget
az idő velem. Ez tabu!

Várni: éjre jön az éj,
s nappalra is éj talán.
Az életben semmi kéj.
Mi áll majd a sors falán?

Nem tudom, mi ez

                                                                        (Juhász Gyula: Szerelem)

"Én nem tudom, mi ez", de szenvedés,
mélyen izzó tűz, amely feléget.
Pár röpke hónap ebből oly kevés!
Párszor megtapasztalod, és véged.

Én nem tudom, mi ez, de nem öröm;
boldogság, bizony, nem volt sohasem.
Fogóval szaggatott, vérző köröm,
égető tűz, lángoló, odabent.

Én nem tudom, mi ez, de hogyha nincs,
értelmetlen, és üres a világ,
kacattá válik akkor mind a kincs,
hogyha nincsen már miért várni rád.

Új undokok

Nincsen ebben az országban semmi,
amit meghagytak az  új undokok.
Lassan tényleg messzire kell menni,
oda, ahol magyar maradhatok.

Nem csak földet rabolnak el tőlünk,
emberségem, hazám sem az enyém.
Miért, hogy saját levünkben fővünk,
és nem mondjuk végre: legyen elég!

Elég volt az embertelenségből!
Álljon meg végre a fosztogatás!
A szabadságra vágytunk már régről,
jött helyette ez az átokcsapás.

Saját kezünkbe vegyük dolgaink,
ne legyen többé bolsevik erő!
Bármilyen színű is rajtuk az ing,
az elnyomás ma is érezhető.

Hát utoljára szól halkan népem.
Legközelebb már, mint a förgeteg
zúdul, törve, tombolva, nem szépen,
meg nem állítja semmilyen sereg.

Így vagy úgy, de visszaveszi kézbe,
amit kicsaltak tőle hazugok.
Még időben vehetnétek észbe:
a víz a fedő alatt már zubog.

A hetedik

Magam vagyok. Nem veled,
mégse hidd, hogy ellened!
Én vagyok a hetedik,
amíg időm letelik.

Hat másik volt belőlem,
volt, akit már kinőttem.     (Volt, akit már lelőttem.)
Míg betonba költöztem,
magam rímbe öltöztem.

Elém nem áll ellenség,
ők hátulról szeretnék.
Népem ingyen oktatom,
bár csak tollam koptatom.

Soha nem voltam tanár, 
még lehetek vén szamár,
de hitemet nem adom,    (Kockás ingem nem adom,
hogy enyém a hatalom.   mert enyém a hatalom.)

Előnyért nem fizettem,
és még bort sem vizeztem.
Szolgálatom folytatom, 
tisztességem nem adom.    

Jártam szerető után,
estem pofára bután,
de nem adom merengőmet,
inkább járom keringőmet.

Fölsírtam, amikor szültek,
néztem magamat őrültnek,
vitéz, tudós sem vagyok,
de hiszem: szívem ragyog.

Szemét

Mint egy darab szemét,
olyan vagy, ha senki sem szeret,
hogyha szíved hevét
másban feloldani nem lehet.

Csak felkap minden szél,
és elsodor hét határon át;
a semmiről mesél.
Rémsereg üli benned torát.

Mint egy darab szemét,
kiégett pernye, kazánsalak.
Elvitted a reményt,
pedig, jaj, mennyire vártalak!

Véglény-élet:

Erre predesztináltattam.
Csak tudnám, miért így élek!
Az ember néha bekattan,
majd lehiggad újra:
üvöltözni nincsen értelme.
A gondolat ott van, bújva;
őrült körökben jár az elme.

De nem körök azok mégsem,
hiszen egyre fogy a lét is:
örvénybe csavarodik a mélyben;
cáfolva a hipotézis,
hogy lehet élni emberül,
másként, mint véglény.
Jövő, mint múlt, elmerül.
A semmi jön, túl a világ szélén.

Kirakodóvásár

Kirakodóvásár a Ligetben.
Koszlott rongyokra terített élet.
Rejtő, Malamud egy könyvszigetben,
ha megfogom, szét is mállik, félek.

Öregnek látszó, ősz-szakállas férfi.
Fején ferdén ül csapzott kalapja,
miért nem viszem el őket, kérdi.
Nagyon olcsón, jutányosan adja.

Az eső megered, és mintha égne
a város, úgy lángol az ég alja.
Nem nézek  szemükbe, csak félre.
Egy dagi srác a hotdogot falja.

Enyészet autentikusan

Enyészet itt is, nem csak ott.
Csernobilban néma lett a város.
Rozsda marja szét a vastraverzeket,
az óriáskerék, ha fúj a szél, csak megremeg.
Vöröstégla kockaházak, vakolatlanul,
az úgyis csak lefagyna róluk télen.

Itt élnek még dobozba zárva emberek,
onnan kiköltözött az élet régen.
Elvitte már a rák az utolsókat is,
csak a gaz növekszik mindenütt
autentikusan.

És itt, az olimpiának nagyra vágyón tervezett helyén
is az.

Nálunk most kezdődik éppen újra,
ami Csernobilban végül véget ért:
nem megyünk a szebb jövő felé.

Tömeggyűlésen

Sorba álltak kenyérért. Ablakból
lőtték őket orvlövészek. Sorozatok
között futottak át az úton
kapualjak alá. Akit eltaláltak,
később csomagoló papírral lefedték,
amíg össze nem szedték aztán
a testeket. A házak falán ma is
golyók nyoma az ablakok körül.
A harckocsi belövésekét
azóta felfalazták, és csak néha
borzong meg az ember újra
tömeggyűléseken:
a háztetőkön ismét orvlövész
figyel, amíg lent a téren
hullámzik a haragvó tömeg.

Tánc a semmi körül

Mint pille éji táncát a fény körül,
járom körbe ugyanúgy a semmit,
mert ha nincs már, aminek a szív örül,
jól nézzem meg! Megérdemel ennyit.

Óvatoskodom, fürdőző a parton:
jeges a víz ott lent: féltem magam,
habár nem sok van, ami visszatartson.
A száraz mögöttem vigasztalan.

A semmit idézve mindig rettenek,
ha visszanéz két üres szemével,
tudom, azok titkokat nem rejtenek,
elűzöm, ne jöjjön még az éjjel!
És mégis, mint pillét tűz, vonz a semmi.
Én azt hiszem, nehéz magányban lenni.

Farkasfalka az éji erdőn

Csak azt ne hidd,
hogy nem rád vár
a farkasfogak éles villanása
tátott szájukban, amikor
tajtéktól csapzott hátuk fölött
a telihold sápadt fénye
világítja meg az erdőt,
hogy a csupasz fák
törzsének és ágainak árnyéka
a hóra vetül!

Csak azt ne gondold,
hogy mindez nem téged érint,
hogy gerincborzoló üvöltésük
nem a te véredre áhítozik
a téli éjszakán!

Csak azt ne hidd,
hogy mást is tehetsz,
mint kétségbeesésedben és tehetetlen dühödben
visszaüvöltesz, fel,
mint a farkascsorda a Holdra,
hátha majd meghallja,
és elfelhőzi gyémánt arcát,
hogy ne lássa meg,
amint sápadt fényében fekete véred
végül a fehér hóra csordul,
hacsak farkassá nem leszel magad is!

Hív a homály

Van, hogy a semmi csalogat,
nem akarok jutni följebb,
bizonytalanért biztosat
sem kívánnék sosem tőled.

Van, amim van, nem ér semmit
visszanézve megtett útra,
de ami volt, most már nem nyit
látó szemet nézni újra.

Sötét erdőn rövidebben,
jaj!, csak ritkán járt a lábam.
Jeges télen, nagy hidegben
ritkán, és csak belül fáztam.

Széles út a hátam mögött,
bár nem kocsin járok: gyalog.
Miért voltam ilyen lökött?
Kérdezd azt, aki alkotott!

És most van, hogy hív a semmi,
ott gomolyog körülöttem,
könnyű volna arra menni:
fényben soha sem fürödtem.

Végítélet után

Acélkék eget látok,
amelyen délre húznak a vadludak.
Közeleg most már az átok,
beteljesedik minden rossz gondolat.

Üres a táj, és úgy fúj,
mintha a jövőt fújná tova a szél.
Minden régi, hiába új.
Reményekről a pusztán semmi nem beszél.

Itt-ott lerobbant házak,
és mintha belőlem szállt volna tova,
a szél elvitte a lázat.
Ami maradt, nyomorult, tétova.

Üres a világ, nincs jövő.
Elment. Ami még maradt, a semmibe rohan,
és csak a lelkeket átszövő
rothadás emészt fel mindent fortélyosan.

Pipic

Pipic, pipic, azt mondja
egyfolytában a cinke.
Lassan lekerül róla
már a téli inge.

Rügy pattan az ágon,
harsog a tavasz a kertben.
Meleg van, néha, mint nyáron,
csak az ember él leverten.

Pipic, pipic, mondom,
és ismétlem újra.
Lépjünk túl mind a gondon,
és éljünk egymáshoz bújva!

Pattog a semmi

Föl-le pattog bennem a semmi,
szétdurrantja szinte agyam.
Nincsen kedvem sehova se menni,
tőlem az öröm már messzire van.

Állandósul a támadása,
nem átmeneti az állapot,
olyan néha a hatása,
előhozza az állatot.

Föl-le pattog bennem a semmi.
Sarokban szűköl, vonyít agyam,
nem tudok ellene semmit tenni:
tőlem az öröm már messzire van.

Tisztává válni

Hogyan is tudnék tisztává válni,
hogyha már összemocskoltam magam?
Jöhet a csapvíz, eső, vagy bármi,
ha ártatlanságom már messze van.

Elveszem. Sárba merülök ismét,
hogyha nem fogja senki két kezem.
Nem tisztulok meg. Bárhogyan hinnék.
Magamba hiába merítkezem.

verseny

Kétségbeesetten versenyzünk az idővel,
és az egyre gyorsabban robog velünk.
Nem bírjuk energiával, tüdővel,
és csak elrohan előlünk életünk.

Másként muzsikálni

Csak leírod, mintha versbe kezdenél,
a szép szavakat egymás mellé, sorba.
Azután, ha csak a dallama zenél,
s értelme nincs, sem esik rajtad csorba.

Mégis: másként muzsikál mindaz a dal,
amely szíved szeletét szúrja szegre,
ha el is marad végül a diadal.
Olvasod? Mintha megelevenedne.

Csak írd le, mintha verset tudnál írni!
Lehet, hogy ócska lesz, zagyvaság, silány,
de csak csináld, minthogyha írnál: így ni,
mondd magadnak, ha az elképzelt irány
a folytatást majd önként adja végül!
Ha nem ír az ember, majd' belekékül.

Nőnap

Mondd, hogy a szíved a fára szögeznéd,
hogyha a télre nem jön a nyár.
De közben a nőnap lesz a rögeszméd,
amit a szíved repesve vár.

Végre a télnek vége. Az égen
sárgul a Nap és nő a virág,
hát tépjed, lopd, csak hordd oda híven,
ahol egy szép nő csak erre vár.

Mindegyik évben eljön a nőnap.
Virággal ünnepeljük meg őt,
imádjuk, mint istenét főpap:
a kislányt, nagy lányt, az asszonyt, a nőt!

x

Zebrapintyek

Amint a zebrapintyek párzanának,

narancs csőrükre rávetül a fény.

Nem szólnak ellent ők Darwin tanának,

különbözően mintásak, ez tény.

Leraknak fél tucat tojást tavasszal,

hátha túlél belőlük egy nehány.

A hímek farka hosszabb fél arasszal,

vagy fél hüvelykkel? A mérés trehány.

Zebrapintynek nem számíthat semmi drót,

ő átrepül az akadály fölött.

Nem keresgél a törvényen kis ajtót,

és nem mocsokba, tollba öltözött.

Csacsogása sokkal többet számít,

mint sok trógeré, aki minket ámít.

Pokolra szállok

Pokolra szállok,
nem jövök már vissza többé.
Rajtam az átok
nem halványul soha köddé.

Sötétlő égen
fellegek húznak felettem.
Volt, de régen
az, hogy valaha szerettem.

Visszamegyek a pokolba,
ahonnan kijöttem.
Ha volna, aki okolna,
itt marad mögöttem.

Kérdések

A kérdések mindig ott maradnak.
Legtöbbünk csak félre teszi őket,
aztán megél szürke esztendőket,
és legvégül megint újra hatnak.

Amit mindig a háttérbe toltál,
mert sürgősebb volt a dolgod nála,
heggyé növekedett végül mára,
megkerülhetetlenül csak ott áll.

A kérdések mindig ott maradnak,
akárhogyan söpröd őket félre:
mert végül is éltél. De mi végre?
Megvan, amit kitűztél magadnak?

Értelmes volt minden irányváltás?
Gyűlöltnek-e? Van-e, aki hálás?

huszonöt év

Huszonöt éve hideg az ágyam.
Nem tudom, hogy hülye vagyok,
vagy csak elmúlt minden vágyam,
hogy a szívem nem ragyog.

Az ágy negyedszázada hideg,
és föl nem melegszik sohasem.
Az ember kezdetben tiszta ideg,
azután elnyugszik odabenn.

Téglát teszek a sütőbe lassan 
minden hűvös, téli éjszakán,
hogy mikor a lámpát leolthassam,
ne a hideg várjon már reám.

Ostoba lét

Régen nem eszik már senki belőlem,
étekül hiába kínálnám magam.
Belém törik foga, s bennem, mint kőben
fehérje, vitamin épp csak annyi van.

Megrágott, kiköpött engem az élet.
Nem volt rám szüksége senkinek soha.
Beletörődtem, és most már nem félek,
halálig maradok szürkén ostoba.

De tényleg ostoba mind, aki hagyja,
hogy élete a semmibe hulljon szét,
holott életében ő sem tagadja,
hogy szeretné átélni azt a mesét,
amelyet még nem élhetett át senki?
Ostobaság lenne embernek lenni?

Poszt-apokalipszis

Az éj sötét. A fellegekből
szürke hó szitál.
Hihetetlen, hogy ide még
visszatér a nyár.

A tört betonnak szélein
a vasrudak kiállnak.
Régi, boldog éveink
ha voltak, szélbe szállnak.

Eső csorog, vagy hó szitál,
nincs napsütés soha.
Az ember csak néz. Mire vár?
Nem sorsa mostoha:

a lelke oly sötét, komor,
hogy nem derül föl már,
mindegy, hogy fent ragyog a Nap,
vagy szürke hó szitál.