Lélek-méreg

Claus Possberg képe

Az égbolt vadul, zölden lilás,
s a lányok randevúra járnak.
Megy az élet, nem lehet vitás,
bár elvirágoztak a hársak.

Újra megpezsdül szíveinkben
a vér, mintha a tavasz jönne,
és uccán rohannánk szál ingben,
csorogna a boldogság könnye.

Csak járjuk ezt a sápadt földet,
mintha vége soha nem szakadna,
a létnek. Az ember morzsát görget,
küszködik, mint fűben hangya.

Amíg megzavart képzelete
a nagyvilágot ölelné meg,
csak gyűlik benne a fekete,
agyat sorvasztó lélek-méreg.

Csakis belül ordít zokogva,
néha öklöt rázva az égre,
táncot jár pörögve, dobogva,
maga sem érti, hogy mi végre.

Valahol valakik majd talán
táncunkra egyszer visszanéznek,
ámulnak erkölcsük magasán,
hogyan terjed a lélek-méreg.