Virtuális valóság a Marsról

A Marsra megyek holnap délután,
közben el sem hagyom majd szobám.
Megnézek egy homokdűnét ott,
s völgyet, amit folyó alkotott.

Hogyha szerencsém lesz énnekem,
az első őslényt ott majd én lelem.
Kőlapon lesz egy sötét piszok;
ez az, miről álmodni tudok.
Nem kell immár űrhajó nekem,
a távvezérlést jobban kedvelem.
Talán megérem még azt a hírt,
amiről egykor Herbert Franke írt*.

 (*Herbert Franke: Az orchideák bolygója)

Palackposta

Költözéssel hogyan álltok?
Nincs hír rólad régen.
Üldöz még a régi átok?
Felhő van az égen,
rád ragyogott valahára
sugara a Napnak?
Megvan mindennek az ára,
vagy most neked adnak?

A gyerekek? Az iskola?
Mind szeretném tudni.
Nem fáradsz még? Nem vagy oda,
folyton lótni-futni?
Van itt még egy fontos kérdés,
egyre kerülgetem:
életed része az érzés,
a boldog szerelem? 

Sötét rontás

Sötét rontás üldöz, egy gondolat,
meddő körökben pörög az elme.
Félretenném a napi gondokat;
még hiányzik életem szerelme.

Gátat raknék a gondolat elé,
de mint azon buzgár, tör át árja:
bárhogy kattog agyamban a relé,
ő útját tőlem messzire járja.

Eleve tudtam, vesztésre állok:
"kit anya szült, mind csalódik végül",
hamar nyílik meg a sötét árok,
hajam szürkül, bőröm rútul vénül.
Igen régtől üldöz ez az átok,
amelybe az elme belerémül.

Még visszafordulhatsz

Amíg, meg nem szólalok,
amíg a figyelem jupiterlámpái
másfelé világítva engem homályban tartanak,
amíg kezedbe nem veszed versem,
amíg le nem gombolod rólam az inget,
és még nem ízleled meg csókomat,
amíg át nem ölelem tested karjaimmal,
addig még bármit is rejthetek;
én lehetek maga a csoda,
az örök szerelem, amelyre vágytál,
még megnyithatom előtted a szépség
vagy a bölcsesség gazdag tárházát,
vagy mély bánatba, nyomorúságba,
kárhozatba is taszíthatlak.

Azután már nincsen visszaút.

Vízkereszt után

Nem mondtad előre,
nem jelentetted be,
csak nem szóltál hozzám
egy héten át;
a fenyőtüskék már
egyre gyorsabban potyogtak,
és vastagon terítették a fa alatt az asztalt
minden este,
de csak a következő héten
szedtük le a fát.

A Dunánál

Dróttal kötöttük őket egymással össze,
párosával, jó szorosan.
Szentirmaynak volt belőle elég,
és ő értett a hurokvetéshez is.
A drót a húsukba vágott,
ahogyan a hátuk mögött meghúztuk,
hogy a másiknak
esélye se legyen kihúzni a csuklóját.
Így volt gazdaságos,
a drót kéznél volt,
és olcsóbb, mint a fogyóban lévő
pisztolylőszer.

Szélcsendre riadtam

Eső esett az éjjel. Elmulasztom,
ha nem riaszt föl hirtelen a szélcsend.
Nem származik belőle semmi hasznom,
és ha elszalasztom, sem érzek szégyent.
Esőnek úgysem mondhatom, már hagyjon;
az összeázott lét már úgyis szétment.

Már vártam ezt a csendes esőt régen:
megérkezése hűtse majd le izzó arcom,
hozzon már változást a fülledtségben,
s ha nem riaszt a csend, és tovább alszom,
valami változás van fenn, az égben:
eső ered meg éjjel, elmulasztom.

Viszonylatok

Te
ugyanúgy
én
nélküled

nem
létezem

Bűntelen bűnös

Bűnös vagyok bűntelen,
s bűneim nagyok.
Elrontottam életem,
és szívem nem ragyog.

Zord sötétség festi át
ha kint ragyog a Nap,
szívemet, e bestiát.
És nem lesz boldogabb.

Bűnös vagyok bűntelen,
kétség semmi nincs.
Korán érkezett telem,
s a nyár az drága kincs,

Ha a verőfényt nagy hirtelen
homály váltja fel,
mit tegyek, ha jön telem?
Senki nem felel.

Nincsen fontosabb

                                Turi Tímea verse alá (Fontosabb dolgok, Jelenkor, 2015/10)

Amikor elmosogatok,
a csöpögtetőre teszem az edényt
és az evőeszközöket.
Nem teszem a szennyesláda tetejére a szennyest,
bár zavar, hogy néha szinte kifolyik belőle.
Ugyan este a földre szórom használt ruháimat,
de legkésőbb reggel, amikor fölkelek,
elrakom, kidobom őket.
Még főzni is szó nélkül főzök
három napon át akár,
ha nem vagy otthon,
elvégre valamikor fogadalmat tettünk egymásnak.
Nem vagyok beteg,
tíz évben kettőnél többször,
csak fáradok, és évtizedek óta
csak szobámban szöszmötölök,
csöndben vagyok, és csak az isten tudja,
kivel levelezem, milyen verseket, szövegeket írogatok,
kivel találkozom, ha hetente egyszer későig kimaradok.
Ez az én belső életem,
titkos, mert soha nem érdekelt.
Azt hiszem, nem zavar, mert ma sem érdekel.
Már engem sem.
Pedig még mindig nincs fontosabb dolog,
mint a szerelem.

Mókus

Végig mentem az erdei úton,
ahol az utolsó vihar által kicsavart fákat
még nem darabolta föl az erdészet motoros fűrésze,

és egy fatörzs alatt átbújva
felriasztottam egy mókust
az út melletti elszáradt fa törzsén.

Először, mintegy zavarodottságban,
fölfelé indult el,
hogy elbújjon a fa lombjában,
majd megtorpant
az ág égbe nyúló csonkja végén,
hogy megforduljon,
és lefelé szaladjon a háncstalan ágon.

Aztán halált megvető bátorsággal,
legalább nekem úgy tűnt,
egy hatalmas ugrással tűnt el
a fa törzse mögött.

Szétesőben

Széthull lassan már a világ köröttem.
Eltávozik messzire, mind, ami jó.
Bármerre lépek, romhalmaz mögöttem,
s ha utaznék, elsüllyed minden hajó.

Taposom újra, és újra a tejfölt,
a híg sár nem tartja meg a lábamat.
Messze van a nagy mocsártól a felföld,
illúzió csak, amelyet lázam ad.

Évtizedek telnek, nem tudok menni
ötről hatra, csak négy és félre talán.
Végére ér az élet majd, és ennyi:
kikapart név áll az emlékek falán.

Széthullóban, már mind, amit vártam én:
élet, melyet tölthetek értelmesen;
értelme, hittem, lobog mint fáklyafény,
mert háttere lesz egy nagy-nagy szerelem.

Lázamat többé nem csitítja semmi.
Nem lesz vers, nagy, új életet alkotó,
makacsul kell tovább, sötétbe menni,
dideregve, ha az úton hull a hó.


Évre az év és órára az óra,
már nem várok többé semmi változást.
Kihűlni kifekszem a hideg hóra,
az életet éli majd helyettem más.

Hol a kasza?

Mára Wass is nyugatos lett.
Isten óvjon meg, Magyarország!
Ez milyen alattomos tett!
Gyilkos tanítja áldozatát.

Agyat mosnak gőzerővel.
Nem marad már semmi szentség,
s a fejekben nincs kérdőjel,
kultúránkat, hogy megmentsék.

Szemétdombra kerül minden:
Isten, család, és a haza,
terpeszkedik itt önhitten
a hatalom. Hol a kasza?

Ráült a Hold a tó vízére

Ráült a Hold a tó vízére,
lassan gördül rajta tova.
Még emlékezem szád ízére,
többé nem ízlelem soha.

Vörös a Hold, téglavörös,
de nem az festi az eget.
Az élet is mily különös:
élem tovább, de nem veled.

Egyre sötétebb az este,
víz alá bukott le a Hold.
Egykori szeretőm teste
most szebb talán, mint ami volt.

Zöldülő ágakra látok

Zöld ágak inganak kint, az ablak előtt.
Elvitted tőlem majd' az összes levegőt.
Mintha említettem volna ezt egykoron,
a lét azóta fekete, mint a korom.

Odakint tavasz van, harsog a napsugár,
nálam ködtavakban él a lélekkufár.
Kicsordul a köd, és túlfolyik peremén,
homályos már a kép, a régi te, meg én.

Nyissam az ablakot? Jöjjön friss levegő,
ne legyen idebent a homály leverő?
Tavaszom régóta csendes már, hangtalan.
Kinyissam? Becsukjam ablakom? Hasztalan.

Vonatablakban

Ott ült a nő a park zöld füvén
a bokrok és rongyai között.
Nem volt már fiatal, nem volt vén.
Úgy ült, mint aki elköltözött.

Néhány férfi állt az oldalán,
nyakkendős, és vasalt öltönyös,
egyikük telefonált talán
(hívása célszerű, s nem önös).

Vajon kivel beszélhet éppen
a zöld füvön, a bokrok között
a megzavart hölgy érdekében,
aki otthonról elköltözött...,
...vagy kirakták? Válasz? Nem lelem.
S a vonat már tovább ment velem.

Újra hevülhet

Napról-napra romlik a testem,
már küszöbünkön az elmúlás.
Akkor is így van, hogyha lefestem.
Testemben már sok szú ás.

Vérerek égnek a lábszáramban,
a fej tetején már őszül a haj.
Kék szemeimben nem áram van,
nem perzselnek már, nem baj.

Lassan egybemosódnak az évek.
Újra kinyílik már a pipacs?!
Én meg egyre csak attól félek,
hogy buta már ez a vén ripacs,

hiszen a szívem lüktet, dobban,
és felizzik benne a láng,
hogyha hevíted. Nézd meg jobban:
tűzvész támad benne, falánk!

Maya Angelou: Egészen nő (Phenonemal women)

Titkomat nők firtatják, hol van a varázs:
nem vagyok csinos, derekam sem kimondott darázs.
De amikor kezdem mondani,
az szerintük hazugság,
ha mondom:
Ez az ölelésem,
a csípőm szélte,
a ringó léptem,
az ajkam íve.
Én nő vagyok
egészen.
Egészben nő,
ez vagyok én.

Ha egy szobába belépve
olyan hűvösen, mint te,
egy férfihoz odafordulok,
a többi lehull térdre.
Azután körém sereglenek
mint a dolgozó méhek,
egy sem néz félre,
ha mondom:
A tűz szememben,
ragyogó fogam,
a ringás ölemben,
táncos lábam.
Én nő vagyok
egészen.
Egészben nő,
ez vagyok én.

A férfiak min ámulnak
maguk is önmagukon.
Próbálják, de nem tudnak
átlátni alakomon,
és föl sem fognak maguknak,
ha a belsőmet nekik megmutatom.
Mondom:
A hátam íve,
a mosolyom fénye,
melleim halma,
egészem lénye.
Nő vagyok

Egészen,
Egészben nő,
ez vagyok én.

Most már megérted,
Miért nem hajtok fejet.
Nem kiabálok, nem ugrálok,
és nem hangoskodom veled.
Ha elmegyek melletted,
csak legyél büszke rám,
én mondom:
tűsarkaim koppanásában,
hajamnak fényében
kezem tenyerében,
törődésemben
nő vagyok,egészben
egészen nő,
ez vagyok én.


Maya Angelou
Phenomenal Woman

Pretty women wonder where my secret lies.
I'm not cute or built to suit a fashion model's size
But when I start to tell them,
They think I'm telling lies.
I say,
It's in the reach of my arms
The span of my hips,
The stride of my step,
The curl of my lips.
I'm a woman
Phenomenally.
Phenomenal woman,
That's me.

I walk into a room
Just as cool as you please,
And to a man,
The fellows stand or
Fall down on their knees.
Then they swarm around me,
A hive of honey bees.
I say,
It's the fire in my eyes,
And the flash of my teeth,
The swing in my waist,
And the joy in my feet.
I'm a woman
Phenomenally.
Phenomenal woman,a mosolyom fénye,
That's me.

Men themselves have wondered
What they see in me.
They try so much
But they can't touch
My inner mystery.
When I try to show them
They say they still can't see.
I say,
It's in the arch of my back,
The sun of my smile,
The ride of my breasts,
The grace of my style.
I'm a woman

Phenomenally.
Phenomenal woman,
That's me.

Now you understand
Just why my head's not bowed.
I don't shout or jump about
Or have to talk real loud.
When you see me passing
It ought to make you proud.
I say,
It's in the click of my heels,
The bend of my hair,
the palm of my hand,
The need of my care,
'Cause I'm a woman
Phenomenally.
Phenomenal woman,
That's me.

Csodaszép hölgy

Csodaszép hölgy vagy, drágám!
Fizetek érte drágán:
hogy nem kellek néked,
már semmit sem érek.

Nem kétlem, hogy tény-e:
nem vagyok szemed fénye.
Soha sem szerettél engem,
vagy én lennék hitetlen?

Egy percig  hittem abban,
de mára már feladtam.
Hogyha hihetnék benne,
csodaszép élet lenne.

A semmiről

                                             Semmi nyugaton és üresség keleten
                                                       Kékesi Balázs tanulmánya

Antik hérosz mára a semmi,
mert sziveinkben nincsen élet.
Másik körbe kell beleszületni,
mert a semmi felfal, félek.
Oly sok szörny jár nálunk mindig,
majd' belerendül vén Európa.
Szívemet semmi szavai intik:
jobb benne, mint hallani róla.
Diadalmenetet jár a semmi,
és ez nem afféle boldog béke.
Ha ellene nem tudunk semmit tenni,
úgy lesz Európának vége.

Búcsú a déltengerektől

Ott fenekedett a sötét mélység,
míg fenn csillagport tapodott lábam
fénylő holdaknak zűrzavarában,
ahol sokak életüket félnék.

S fennakadtam zátonyán szoknyádnak.
Tengeráram sodort engem arra.
A környéket korall szín uralta,
ne sírj! Téged annyian imádnak!

Két karodba kapaszkodtam volna,
már színes ívként ragyogsz a légben;
párává vált mind, amiben égtem,
úgy éltetett, mintha meggyilkolna.

Bár csillámló sziklafalon állok,
talpam alatt néma, sötét árok.

Mint hajóroncsot

Ölelte, mint az istenszobrot*,
és világa gyűszűnyivé lett.
Elméje még meg nem bomlott,
de kizárta a mindenséget.

Eltűnt a holnap, semmivé lett
a múlt, a hová és a honnan.
Utána szürkébb lett az élet,
mintha már csak feküdne holtan.

Ölelte, mint a hajóroncsot
öleli a vízbe fulladó,
mint a télbe, ha belevonzod
a tavaszt, ha bent még hull a hó,
s nem bírsz elszakadni a mától.
Pedig a tél a létben gátol.

*A sor Zajácz Edina: Mint istenszobrot c. verséből származik 
 

Mindegy lesz

Lassan mindegy lesz a minek és hová.
Eltűnik tőlem már mind, ami jó.
Lassan inkább csak holnap, mint a soká.
Feleslegessé lesz az összes szó.

Lassan feketévé lesz minden reggel,
szénporossá válik az ébredés.
Meghasonlás támad roppant sereggel,
gyűszűnyi a lét, s ez roppant kevés.

Halomba hull le az égről a csillag,
sistereg, kialszik, kihűl, hideg.
A vaksötét létben semmi nem csillog,
káosznyi magányban ráng az ideg.

Túllépve az összes veszteségen
csak az űr vár a fekete éjben.

Ahol nem vagyok

Ahol éppen nem vagyok,
ott bármilyen dolgok is történhetnek,
és én - jó esetben - csak a történetnek
szemén át láthatok
bele azokba a dolgokba,
amelyek ott eshetnek,
ahol éppen nem vagyok.

Ahol éppen nem vagyok,
még olyan dolgok is megeshetnek,
hogy engem éppen ott szeretnek;
erről még csak nem is tudhatok,
hiszen mindenütt nem lehetek ott.
Ilyen történetek csak ott eshetnek,
ahol éppen nem vagyok.

Ahol éppen nem vagyok,
azok ott lehetnek,
akik engem szeretnek,
és az is lehet, hogy rám ragyog
egy-egy pár szem, ha ott vagyok;
és engem keresnek,
úgy, hogy arról én nem is tudok.
Mindig ott,
ahol éppen nem vagyok.

Sziszifusz

Mindig visszagörögnek a völgybe a sziklák,
hegyre hiába görgeti őket a lélek.
Újra, meg újra: ez adja az élet titkát;
egyszer a szikla agyonnyom, mégsem félek.
Hogyha a kő lesodorna az útról egyszer,
jönne helyembe egy újabb senki talán,
s elfeledetten, a völgyben, megtört testtel
érne az éltem végző, sárga halál.
Mindig visszagörögnek a völgybe sziklák.
Így van rendjén, úgy hiszem, így van jól.
Mind, kik a sorsot egykor fennen szidták,
mára a hangjuk bölcsen, halkan szól.

Hazámért sírok

Én hazámért, s életemért sírok,
s még bocskoros nemes sem vagyok.
Rám merednek tátott szájú sírok,
bűz száll onnan, nem szellem ragyog.

Életem már vesztettem el félig,
mert úgy érzem, nincsen benne jó.
Válaszom, hogy miért volt, ha kérdik,
mert rám támadt a depresszió.

Most a másik fele van a bajban:
immáron kitagadott hazám
- vagy része, amelynek fején vaj van? -,
nem visel már semmi gondot rám.

Jó hazám! Én meg sosem tagadlak.
Rablóidról szól vádló dalom,
noha tudom a súlyát a dalnak,
reszkessen a hamis hatalom!

Mindig itt leszünk

Gonosz népek telepedtek rá hazánkra,
furcsa, romlott, "idegen szívű" magyarok.
Lelkükben, mint pokolbeli félhomályban,
hatalom-, bírvágy és gyűlölet kavarog.

Elrabolták minden vagyonunkat, földünk,
és most elbitorolják a magyar nevet,
amelyért minket gyilkoltak, és mi öltünk,
mégis meglátjuk, a végén majd ki nevet.

Nincsen más már kezünkben, csak szív és béke,
most újra náluk van már minden hatalom,
de ha úgy látszik is, hogy mindennek vége,
hű magyarságomat soha el nem adom.

Tornyosuljon akár az égre a hübrisz,
szaggassa földünket újra úri agyar,
mindegy lesz, hogy ma a tolvaj zsarnok mit hisz,
úgyis túléli e dúlást is a magyar.

Ölelni vágynak

Ölelni vágy mind a férfi
s vágyik rá, hogy őt öleljék,
és a nőn, aki nem érti,
mindegy, van, vagy nincsen festék.

Mindegy, szép, vagy göthös, orvul
hogyha folyton fordul falnak,
férje bánik vele zordul.
Bánatban élnek és halnak.

Szikföldön

Az ágy hideg már jó tíz éve,
bár megváltozott
a fal mellette. Nincsen érve,
hogy meg nem háborodott.

A pokol fagyos. Nem melegszik
már fel sohasem.
Itt már csak a szik virágzik
többé, kedvesem.

Pipacsnyíláskor

Újra nyílik a pipacs a határban,
pedig én már csakis a telet vártam.
Tavasz lett hát ismét, és elment a tél,
még az öreg ember is újat remél.

Pár nyárral ezelőtt még volt szeretet,
de mára elfújták a hideg szelek.
Jön-e még egy nyaram majd, pipacshozó,
vagy életemet már ellepi a hó?

Ha nem úgy szeretsz

Ha nem úgy szeretsz, ahogy nekem jó,
hát ne szeress többé, kedvesem,
mert elmegy az utolsó hajó
tőlem, de tőled is csendesen.

Ha nem úgy szeretsz, ahogy jó nekem,
hát úgysem szeretsz már sehogy.
Akiben nincsen erő, kedvesem,
előbb-utóbb a földre rogy.

Az ajtó másik oldalán

Becsukta az ajtót, és elment fiatalságom.
Sőt, az érett férfikor is vele távozott.
Azóta tudom már, vissza hiába is várom,
az az izzó napkorong végleg leáldozott.

Becsukta az ajtót, és átmetszette torkomat
szivárványbordái gyönyörű íveivel.
Vér fröcsköl belőle és a megfagyott gondolat.
Szárnyalna még az ember, de csak új súlyt cipel.

Becsukta az ajtót, és egy elhervadt rózsaszál
maradt csak megfeketedve ott az asztalon.
A kert alatt a halál egyre közelebb kaszál,
és én már csak kihűlt emlékeimet aszalom.

Öreg fa

Én városon lakom;
soha nem látok annyiféle madarat,
mint a távozó, öreg fa Szajlán,
a kertben fölszerelt madáretetőn múlt télen,
miközben
kicsi fiát várta az ablak előtt.
De pár éven belül
ugyanúgy elszáradok.

Svábbogarak

A svábbogarak valahol a pincében tanyáznak.
Csak éjjel jönnek elő, hogy a Hold fényében
táncot ropjanak a konyha műkövén,
vagy a szobában a gépi perzsa koszlott foltjain.

Éjjel is nyitva kellene tartani az ablakokat,
akkora a hőség, de itt, a földszinten
ez veszélyes vállalkozás ezen a környéken.
Csak a berácsozott erkély ajtaja maradhat nyitva.

Csapdát kellene állítani a svábbogaraknak.
Valamelyik éjjel rettenve riadtam arra,
hogy a takarómon, az arcom előtt futott át
valamelyikük az ágy egyik oldaláról a másikra.

Jó, tudom, nem esznek embert, és betegséget
sem hordoznak, sőt, talán ezek a legegészségesebb
teremtményei a Földnek: állítólag az atomháborút
is a svábbogarak élnék túl legnagyobb valószínűséggel.

Ha nem mozdulok, visszafojtom a lélegzetemet,
talán kikerülnek, békén hagynak,
és saját - általam ismeretlen - dolgaikkal
foglalják el magukat, hogy reggelre eltűnjenek.

Félnek a fénytől, a nyilvánosságtól,
van ember is ilyen azok között, akiknek
akkora a hatalmuk fölöttünk, mint ezeknek
a barna kitinpáncélos, éjjeli bogaraknak.

Azokról sem tudni, mit csinálnak, miből élnek,
talán egy svábbogárológus majd őket is
rendszerezi, megállapítja, mit esznek,
és leírja élőhelyükként Magyarországot.

Lehet, hogy féregirtót kellene hívatnunk?
Vagy tűrjük a svábbogarak szaporodását
még egy ideig?

A rablóbanda vezére

Rablóbandának rabló a vezére,
őt kell hát bezárni legelőbb.
Vasat kell verni mind a két kezére,
föl ne gyújtsa a közlegelőt.

Közös ládáinkat már kifosztotta,
vérszemet kapott, nyíltan rabol.
Palotája kívül is terrakotta,
nálunk meg üres a juhakol.

Hát húst tépni tanítsuk a kutyákat!
Szaggasson rablót tépőfoguk!
Rabló, ha a düh egyszer majd kiárad,
mindegyik rettegjen! Lesz okuk!

A haramia vezér bandája nélkül
nem lehet olyan nagy arc talán.
Ha kötél szorítja nyakát, majd kékül.
Hát lógjon mellette mind a fán!