Zúg a fül, és zúg az elme

Mint zúg az elme, cseng a fül,
mint cseng a fül, úgy zúg az elme,
a Nap lassan homályra dűl,
hogy elment életed szerelme.

Minek tervezni még jövőt?
Már megtörtént mind, ami lehet.
Valaha elmúlt örömöd
úgysem megy a pokolba veled.

Mint monoton zaj, ha zúg,
dalol a vér a fülben folyton,
hogy nincs sehol sem csendes zug.
Sikoltozásom versbe fojtom.

Régen elhalt sikoly

A sikoly is elhalt régen.
Nem verődik földön, égen.
Remetemagányban éltem.
Most csak állok puszta térben.

Malasztban teremtett régen,
és elpackáztam, mert féltem.
Éles tövis tépi vérem,
csupa rozsda fényes vértem.

Saját útról jártra tértem.
Simaságtól mit reméltem?
Verset írni sötét éjben?
Miért ez jutott? Nem kértem.

Nyár éjszakán

Nyár éjszakán fekszem az ágyon,
gyötrődöm egy régen volt lányon.
Hány éjszakát kínlódtam érte,
és nem mondhatom, hogy megérte.

Elszállt rég, mint hajnali harmat,
madár dala, amely elhallgat.
Mosolya felhőkön lebegett,
amíg szét nem fújták a szelek.

Puszta térben

A sikoly is elhalt régen.
Nem verődik földön, égen.
Remetemagányban éltem.
Most csak állok puszta térben.

Malasztban teremtett régen,
és elpackáztam, mert féltem,
éles tövis tépi vérem.
Mára rozsda fényes vértem.

Saját útról jártra tértem.
Simaságtól mit reméltem?
Verset írni sötét éjben?
Miért ez jutott? Nem kértem.

Tomboló időben

Az idő perzseli bőröm.
Naponta támaszt új fekélyeket,
s nincs, aki keze balzsamával
gyógyítaná, mert szeret.

Már az igazat sem őrzöm.
Gyökeret vert belül a rossz,
hogy pórusaimon keresztül
undokká tegye felszínemet.

Cafatokban mállasztja szívem
a körül tomboló gonosz,
képtelen lettem megőrizni híven
egykor volt ártatlanságomat.

Kárhozat. Nem én születtem helyretolni.

A Föld tengelye megbillent.
Kifordult a jó szagú idő.
Az ember érzi már itt bent
a halált, ami ebből kinő.

Csecsemő tépi a csecset,
anya zabálja fel magzatát,
a mélybe vezető menet
egyre gyorsulva üget, nahát!

A mutató már közelít:
ismét körbe ért a számlapon.
Egy tajtékos mén fölnyerít.
Mint mások, úgy én is rá hagyom?

Megszámlálhatatlan

Amióta elküldtél,
nem történt velem semmi.
Az ember csendesen
is tud pokolra menni.

Jóval ritkásabban
veszem azóta a lélegzetet,
amióta számolatlan
görögnek el az évezredek.

Amióta elküldtél,
a napfény is fáradt.
Folyton itt a tél,
köd épít csak újabb várat.

Néha szúr a szív,
és mindegy, jön-e, vagy nem az új lélegzet,
amióta elküldtél,
számolatlan görögnek el az évezredek.

Hinné más?

Nem volt még a fele se igaz,
hogy képzeltem el én?
Elszáradt, mint nyáron a gaz,
bennem mind a remény.

Nem volt még a fele sem igaz,
tudhattam volna már,
és az a tény sem túl nagy vigasz,
más is ilyen szamár.

Nem volt még a fele sem igaz,
teljesnek véltem én.
Hogy kora őszben jön a tavasz,
hinné más vén legény?

Minek?

Ez egy haiku.
Legalábbis formára.
Minek is írtam?

Kovács Sándor

Ha Kovács Sándor a városba ment,
az emberek csak néztek.
Tudták jól, hogy nem volt szent,
a lelkét terhelte vétek.

De mindig tisztába öltözött,
fején szalagos kalap.
Már régen a tanyára költözött,
és úgy tűnt, ott is marad.

Ha szóltak hozzá, válaszolt,
bár szűkszavú volt, de kedves.
Ha eső esett, vagy a hó nagy volt,
a lába soha sem lett nedves.

Nem volt király, de jó módban élt.
Mindenki tudta róla,
de vele életet nem cserélt,
senki, ha lehetett is volna,

mert volt családja, tudni vélték
a városban az öregek,
de senki sem látta őket, regélték,
hogy mind megbetegedett.

És eltemette őket kint,
a tanya mögött, a réten.
De senki sem látta arcán a kínt.
Nem is volt nagyon régen.

És Kovács Sándor egy napon,
a városba többé nem ment.
A teste ott száradt a napon.
Lógott egy faágon fent.

Marissa Glover: Jobb, mint a szex

                                                                                    (fordítás)

Amikor nagymama azt mondja, van egy süti, ami jobb, mint a szex,
nem hiszek neki.

Úgyhogy elkezdi elmondani -
hallgatom, még mindig hitetlenül,
szemeit figyelem, amelyek könnyeznek a szavakra,
kezeit, amelyek életre keltik a receptet, ahogyan sorolja az összetevőket.

Jobb, mint a szex,
mondja megnedvesítve ajkait,
amelyek kiszáradtak beszéd közben.

A konyhai faliórára pillant,
köhhintéssel megtisztítja torkát,
és szaggatott hangon megadja a végső instrukciókat,
mintha egy megsárgult receptből olvasná,
amelyet édesanyja bádogdobozában tartott a tűzhelyen.

Előkészület: 30 perc
Sütés: 1 óra
Kész: 1 óra, 30 perc.

Megkérdezem: És kinek van erre ideje?

Pontosan, sóhajtja.


(in: Clear Poetry Anthology, 2017., 17. p)

A túlzott sófogyasztás veszélyéről

Több a költő, mint az olvasó.
Minek?
Húsz sorért egy félkilónyi só,
hiszed?

Minek az újabb zengemények
garmada,
nem teljesülhet a remények
harmada.

Naplókat írunk jómagunknak,
az ám!
Ha máshoz is szól, seggbe rúgnak,
hazám!

De több a költő, mint olvasója.
Csoda?
A művészet az élet sója,
és a túlzott sófogyasztás egészségtelen.
De ki figyel oda?

Mindig híjával

Két hónap,
és még fájsz bennem,
mint fog amely kihúzta magát
és sebhelye sajogva lüktet,
és nem tettem
ellene semmit sem. Nahát!
                                     2013. 12. 25.

Öt éve,
és gyógyult a seb,
ma már csak emléke sajog.
A hiány nagysága csökkent,
ma már kisebb,
de mindig foghíjas maradok.
                                     2018. 05. 18.

Unom az igazat

Meguntam, hogy mindig az igazat mondom,
és még soha senki sem hallgatott rám.
Hát akkor mostantól majd hazudok folyton,
hátha jobb lesz attól az élet, komám.

Azt mondom, hogy nálunk minden rendben:
nem volt ilyen jó még a sorunk soha.
Többé már nem él senki erkölcsi szennyben:
utcáinkon sincs pária, mostoha.

Azt mondom, hogy
a napfény az égen oly tisztán ragyog,
öröm a lét és boldog vagyok.

Ez nem az a világ

Ez nem az a világ, amelyre vágytunk.
Amit élőnek láttunk, ma már halott.
Hallom a boszorkány visító vihogását
amint a Nap megvilágítja a reggelt.
Mégis az enyémek lettetek!
Nyelve bekúszik szíveinkbe,
mocsokkal tölti fel,
mérgét a szív agyunkba pumpálja,
hogy elhomályosítsa értelmünket.
Most távol a fénytől
mint holdkóros alvajárók,
vírusfertőzött, agyavesztett élőhalottak
marcangoljuk egymást,
fertőzünk még ép agyakat és szíveket.
A méreg terjed, soha nem pihen.
Ezer csatornán ömlik fülünkön,
szemünkön át fejünkbe,
beszivárog belénk az ételben,
a barátinak hitt ölelésben,
a szerelmesnek képzelt csókban,
hogy mi is továbbadjuk ezernyi módon.
Képernyők előtt ülünk,
ezer kilóméterekre látunk,
rezzenéstelenül nézzük,
ahogyan aknák tépnek darabokra csecsemőket,
ahogyan gumicsónakról vízbe fordult,
felpuffadt hullákat sodor partra a tengerár,
ahogyan szöges drót tüskéken fennakadt hajukat rángatják nők,
amint riporterek filmezik az éhség és halál elől,
vagy csak a jobb élet reményében menekülő tömeget,
és behúnyjuk szemünket,
amikor a hatalmasok egyre hatalmasabbá válva
saját zsebükbe teszik,
amit a mi zsebünkből és jövőnktől markolnak el.
Ez nem az a világ,
amelyre vágytunk, biztosan tudom.

Vérmező

Naponta jártam át a Vérmezőn,
és fái még idegenek.
Másfél évtized nem volt elég,
hogy bemutassanak nekik:

"Ismerjék meg egymást!
Ez itt Kőris úr. Ő pedig Juhar asszony.
Odébb Ginko biloba áll,
és ha nem tévedek,
amott meg tulipánfa asszonyság integet.
És íme, itt ez úr,
aki naponta átjár önök között.
Törzsüknek, águknak még
soha nem ütközött,
hát ismerjék meg őt,
a neve érdektelen.
Majd verset ír önökről
szövege szertelen lesz,
néhol rémes rímes,
nem kétséges, a változó
sorhosszúság,
és bohókás témaváltás úgy versközépen.
Hát ismerjék csak fel őt
majd szépen,
hogyha erre jár, amíg lehet,
mert egy-két évtized
és elmarad talán."

Már nem járok át a Vérmezőn,
és senki nem akadt,
aki a fáradtságot vette volna,
és fáinak bemutat;
így hát most ismeretlenül
üdvözlöm a vérmezői fákat,
Kőris urat, Ginko bilobát,
Juhar asszonyságot és Tulipánfa asszonyt,
valamint népes szomszédságukat.

Termelési értekezlet

A negyedéves statisztikákat
többé nem kell, hogy informatikus
futtassa, mert a táblákat
makróval lehet átnevezni.
A beruházási adatok
csak Excelben feldolgozhatók,
hogy az idősorok átadhassák
a változások dinamikáját.
A statisztikák ugyan halmozódnak,
az eredmények értelmezése
azonban függ a szakstatisztikustól,
de a kezüket nem engedhetjük el.
A munka, persze, így sem úszható meg:
hat főosztályon már működik,
de a számlázásnál nem olyan egyszerű,
hogy az alkalmazásba beletanuljanak.
Megköszönöm a munkatársaknak
az eddigi pozitív hozzáállást;
a részleteket a jövő héten
majd egyénileg beszéljük át.

Nem vagyok büszke az országomra

Nem vagyok büszke országomra;
bár sokfélék itt az emberek,
van akinek olyat is bevesz a gyomra,
amitől másé megremeg.

Van, aki védi a visszaélést:
"más is ezt tette, ő nem hibás?"
Ha nem nézel el, szemében sértés,
te vagy a bűnös, nem vitás.

Nem egy nemzet bűnös egészen,
hiszen élnek köztünk a csecsszopók;
tagjai azok személyesen,
bár nem mind hálót szövő pók.

De nem vagyok büszke országomra,
és büszke nem vagyok magamra sem,
mert nem építünk jövőt álmodva,
s így nem hoz kalászt a búzaszem.

Keresem

Keresem az utat,
hogy mondjak valamit,
ami megmutatja hozzám az utat.
Keresem az utat,
hogy mondjak valamit,
ami megtalálja hozzád az utat.
Azt keresem, akinek,
ha mondok valamit,
megtalálja hozzá az utat.
Azt keresem, aki,
ha mond valamit,
megtalálja hozzám az utat.
Keresek valamit,
amit, ha kimondok,
megtalálja hozzád az utat.
Várok valamit,
amit, ha kimondasz,
megtalálja hozzám az utat.

Kazalban egy szalmaszálat,
egy fűszálat a füves réten,
ősvadonban álló fákat,
egy csillagot éji égen?

Homoksivatagban vizet,
hófúvásban forró napfényt,
tolvajok közt, aki fizet,
sötét éjben halvány reményt?

Labirintusban

Hangodat hallom a túloldalról,
de átjárhatatlan köztünk a fal.
Régen megfeledkeztünk már a dalról,
amely követ is lágyít hamar.

Hosszú az út tőlem hozzád,
sok az elágazás és a kanyar.
De útra kelnék, hogyha hívnál,
sietnék, odaérjek hamar.

Vastag a fal. Hangod hallom,
de nem jut el hozzám az érzelem.
labirintusba veszve, vallom,
semmit nem ér az életem.

Más verset

Ha azt írod, hogy baby, szeress,
nem vagy még palánta sem.
Ha arról írsz, hogy jót nevess,
már kinyílt rajtad a szem.

Ha azt írod, hogy létezem,
tehát neked is létezned kell,
és elfogadja e tényt eszem,
ez a vers már érdekel.

Ha leírod, hogy milyen a kő,
arról látom, ez a világ.
Ha arról írsz, hogy csalfa a nő,
csak hiányzik neki a virág.

Ha azt írod, hogy ember nélkül
a nagyvilág nem az, ami,
az irigység, lehet, rajtam kékül,
hogy ezt ki tudod mondani.

Ha leteszed más szemüvegét,
hogy saját szemeddel láss,
leírod világod egét,
ettől lehet majd versed más.

Lord Alfred Tennyson - A sas

(fordítás)

Magasan fent az égen száll
közel a Naphoz, nincs határ,
karommal ragadja meg áldozatát.

Tenger kavarog szárnya alatt,
hegynél magasabban maradt,
És mint a villám, hogyha lecsap.

Fáj

Csupa nincs ez a lét, bár
veled él a zenéd már,
de azért fáj, hogy
soha nincs ölelés.

A lélek-seb marad

A bunkó és kő csonttörő,
és megsebezhetnek szavak.
Az eltört csont majd összeforr,
de a lélekben seb marad.

A szó-kard éle szeletel, vág,
s bár a csont is megreped,
ha bottal ütik, kő esik rá,
de a lélek-seb marad veled.

Ebben a szobában

Ebben a szobában öleljük egymást!
Utána úgyis elmegyünk.
Nem kell most kályha. Még itt a nyár,
aztán majd ránk szakad hideg telünk.

Ebben a szobában izzik az élet.
A küszöbön túl ott a halál.
Pár hét elmúlik, én attól félek,
életet már senki sem talál.

Nézd, az ágyunk megvetve vár.
Íme, ott folyik már a víz!
Ne siessünk, bár az óra jár,
ha senkiben sem, de bennem most bízz.

Most öleljük egymást még szabadon,
mert ebben a szobában magunk vagyunk.

Magunk után csak emléket hagyunk.
Mondhatsz bármit. Nem foglak szavadon.

Atlantisz

Ki tudja, így volt? Volt-e így vajon?
Volt-e ilyen földrész egyáltalán?
Elolvadt volna, mint jég a napon?
Hullámsírba merült alá talán?

Egy egész földrész, hegyek és folyók,
városok, paloták, és nemzetek.
Senki sem emlékszik már, hogy hol volt,
tengervíz alá eltemettettek.

Csak Platón emlékezik meg róla:
a nagy óceánban volt egy sziget
az oszlopon túl. Nem szól más óda
erről. Platónnak ugyan ki hihet?

Nevét az óceán őrzi régen
- volt, vagy talán nem az elveszett föld.
Este tűz mellett mesélik télen:
ott mindig tavasz volt, és minden zöld.

Bárányok földközelben

Leszálltak a bárányok az égből,
szürkébe borítottak utcát és teret.
Ismertem őket, kis fehér koruktól, régről,
mielőtt még elveszítettelek.

Földközelben sűrű homályt hoz gyapjuk,
nem látni, hogy fölöttük még kék-e az ég.
Sokáig beszélhetnék még róla, de hagyjuk!
Évek óta ködben vagyok, és azt hiszem, maradok még.

Általában nem szólítok meg idegeneket

Általában nem szólítok meg idegent, különösen nem késő este, azóta, amikor még egyetemista koromban hajnali fél egykor a körúton meg nem szólítottam a villamosmegállóban egy ismerősnek tűnő, nálam pár évvel idősebbnek tűnő férfit, hogy ön is a Kun Béla térről jön, mire rám nézett és azonnal visszakérdezett, hogy ráérek-e. A dologhoz hozzá tartozik, hogy késő estébe nyúló buli volt a táncegyüttesben, ahova akkoriban jártam, és volt ott jó pár olyan régi táncos is, akikkel soha korábban nem találkoztam, és hozzá kell tennem, azóta sem, és nem ismertem, és ez a fazon kicsit ismerősnek tűnt. Természetesen rögtön válaszoltam, és odébb mentem, hogy kissé távolabb várjam az utolsó villamost – vagy talán az elsőt – és bár nem voltam (azóta sem) soha a fiúkra kattanva, olyan nagyon nem zavart a dolog. Mindez az emlék most Claudia Rankine egy éjszakai kalandját olvasván ötlött föl bennem, hiszen az egésznek már lassan több, mint négy évtizede, és ahogyan Déry Tibor könyvcíme is írja, a „napok hordaléka” lassan ezt az esetet is eltakarta szem elől, de talán mégiscsak kiállhatott egy kis csücske valahol a hordalék alól, ha most előjött. Rankine az iraki háborúra tereli a szót ebben a 2004-re keltezett írásában, ami nem is tudom, kispróza-e vagy prózavers, mint ahogyan ennek az írásnak a műfaját sem tudnám belőni, ha akarnám, mint ahogyan nem is szándékozom; akkor éppen narancs riasztás állapotában volt az Államok, éppen úgy – vagy némileg más módon -, mint ahogyan állandó narancsos riasztás állapotában éljük immár napjainkat az „elmúltnyolcév” során, ha tetszik, ha nem, hol kerítésszaggatókat, hol kerítéseket teszünk meg nemzeti unikumnak – mintha az Unicum nem lenne elég jó - , hol vízbefulladástól rettegő gyermekektől védjük határainkat, hol kilencven felé közeledő – noha gazdag - vénemberek jótékonysági szervezeteitől, és ez az egész katyvasz – egyelőre gyakorlatban még nagyon nem, de – szellemiségében egyre rémítőbben hasonlít a Szolzsenyicin által leírt Gulag rákos burjánzás áttéteit körülvevő szövetre, mit lehet tenni, ha a társadalom szövetét olyan kitartó kiirthatatlan betegség támadja meg, amelyik ilyen hol vörös, hol fos-barna, hol meg a kettőt ötvöző narancsszínű elváltozásokban jelentkezik?

Háború folyik, mint ahogyan amióta az eszemet tudom, háború folyt, és bár egy-két évre azt hittem, talán vége a háborúnak, azóta felvilágosodtam, mint ahogyan nyilván sok más honfitársam is, aki kalandvágyból itthon maradt, hogy ha nem Óceániával, akkor majd Eurázsiával folytatunk háborút, mert háborúnak annak lennie kell. A képmutató készüléken mindig kell valami folyjon, olyan nem lehet, hogy az embernek önállóan legyen szüksége eligazodni a világban, mert akkor még nem megfelelő gondolatai találnának támadni a Duna folyó hasznosíthatósági kérdésében különös tekintettel a bolsevikból liberálison keresztül ultra nacionalista keresztény konzervatív illiberálissá alakult és folyton cserélődő (lásd: Óceánia-Eurázsia) szellemiségű képernyő-töltelékek kapcsolatát tekintve. Háború folyik, amelyben csapatain rugalmas elszakadással halmoznak győzelmet győzelemre, napról –napra jobban teljesítünk, és itt rögtön fölmerül a GULAG-naplót olvasó emberben a tuhta-kérdés. Meg az a kérdés, vajon meddig lesz még elérhető irodalom ez a könyv is, mikor kezdődik az újabb bezúzási hullám, noha erre jóval kisebb az esély ma már, mint akár húsz éve is lehetett volna; mert hiszen ki olvas ma már – könyvet? Az a néhány semmirekellő romkocsmák mélyén köldökét néző bölcsész, akiket legjobb lenne valami nagy stadion építésre követ törni küldeni, ne mérgezhesse tovább az ártatlan magyarság gyermeki lelkét.

Ma rendszeresen megszólítok idegeneket, persze, csak úgy a levegőbe beszélve, mintegy magamban, késő éjjel, a villamosmegálló virtuális változatában állva – ülve – valamiféle eszmei villamosra vagy vonatra várva, soha nem biztosan abban, hogy most akkor a peronon várakozom-e valamiféle vonatra, amely elszállít előttem teljesen ismeretlen céljaim egyike felé, vagy a sínek között, arra, hogy a legközelebbi rugalmas elszakadást eredményező győzedelmes csata felé haladó, hungarikumokkal rogyásig megpakolt tehervonat átgázoljon rajtam.

Fekete kutyát írtam

Fekete kutya ugat a kertben.
Szőre színét éjből nyertem.
Ínyét felhúzva rám acsarog,
kerítésen túl maradok.

Kerítés van kettőnk között,
szemébe az éj költözött.
Bár én tettem sötétet bele,
mégsem vagyok boldog vele.

Folyton ugat. Rám, vagy a Holdra,
fel is falná, ha rá módja volna.
Valahogyan egy kis darabot
belőle már ki is harapott.

Napot kellene bele írnom,
hogy el lehessen vele bírnom;
legyen szőre fénylő fehér!
Ennyi egy versbe éppen belefér.

Szükséged lenne...

Szükséged lenne egy szeretőre,
hogy ne juss ki még a temetőbe.
Hogyha a telet végig fázod,
ő lehetne a nagykabátod.

Amikor mindent elvisz a víz,
ő legyen az, akiben bízz,
s hogyha a világban mocsok árad,
ölelése legyen várad.

A bárka

Harmadik napja, kalapált már
kint, a hátsó kertben.
Hajnalban kezdte, a keze csak járt,
ha rászóltak, meg se rezzent.
Ócska deszkát fűrészelt,
gerendát gyalult méretre,
Ha kérdezték, minek, nem felelt,
készült egy más életre.

Eltelt egy hét, meg kettő,
alakja lett a szerkezetnek,
a sok munka nem volt meddő,
de akik csak látták, megremegtek.
Volt aki behunyta két szemét,
más hányta a keresztet,
kérdezték, mi ez a szemét,
és vízre majd hogyan ereszted?

Ujjnyi rések a fák között,
át is látni a hajódon.
És hol van a víz, te nagyon lökött?
Butaságodon meghatódom.
Nem tűnt föl, hogy hegyen élünk?
A folyó innen nagyon távol,
árvíztől itt nem kell félnünk.
Hol van, aki itt vízben gázol?

Másnap reggel két két harkály
ült le a hajó orrára.
Egy hatalmas víztartály
került bele a hasába.
És megjelent két egér.
Követte őket két macska,
Egy-két állat még elfér,
gondolta volna, aki láthatta.

A múlt idők emlékére

Szobám fala, akár a hó fehér,
bele már régen nem képzeltelek.
Pár szerelem egy életbe befér,
amíg el nem morzsolják a telek.

Régen nem néztem barna szemedbe,
régen nem láttam tükrében szemem.
Ami egykor volt, rég elfeledve.
Ma már vakon csak dolgomat teszem.

Újra kibomlott a zöld az ágon,
amely bólogat ablakom alatt.
Kedves arcod csak álmomban látom,
mindig, mielőtt a hajnal hasad.

Melegvámpír

Hová is megyek mindig lélekfagyva,
amikor senki nem szeret,
mintha valamiről le lennék maradva?
Talán csak nem én hozom a telet?

Mert nyarat nem hoztam senkinek;
nem voltam még fecske sem.
Amerre járok, nyomomban a hideg.
Pedig csak a meleget viszem.

Úgy tűnik, el. Mindenhonnan.
Léteznek ilyen melegvámpírok,
akiknek szíve lángra lobban,
de nyomukban jég, füstölgő romok
maradnak csak; nézd meg jobban,
akivel kapcsolatba kerülsz! Van arra ok.

Ember-állat

Hogy torzul minden emberi eszme
emberek kezén embertelenre?
Hogyan lesz erényes minden gazember,
akinek bűne, akár a tenger?

Miért neveznek embert igaznak,
aki a kertben jó lenne gaznak,
és miért hívnak mindenkit gyomnak,
akinek fejéhez lőfegyvert nyomnak?

Hogyan vezérel bárkit egy eszme,
amely egyenes út a keresztre,
s ha az eszme téged üdvre juttat,
másnak miért mutat kereszt-utat?

Miért emberibb embernél az állat:
tigris másikat jégen, kint nem állat.
És miért állat még ilyen sok ember?
Önmagán túllépni miért ily kevés mer?

CSEKÁtlanul

Harminc éve CSEKA nélkül,
s újra itt a TEK.
mondtátok, szabadok leszünk végül,
mekkorát tévedtetek!

Rács zár körbe Parlamentet,
rohamrendőr, gumibot.
Szabad eszmék gajra mentek,
újra itt van a robot.

Csomag

Csomagban kapjuk mind az életet
papírral beborítva vastagon,
előre eldönteni nem lehet,
mi van belül, amíg ki nem nyitom.

Az egyikünknek végtelen telet,
a másiknak meg nyarat ad vakon,
és arról soha senki nem tehet,
hogy mit kap majd, ezt kell-e mondanom?

És hogyha kibontod a csomagot,
az aljára látni mindig nem lehet,
és később majd nem mindig azt kapod,
amint hiszed, az alja rejteget.
Aztán van, hogy még azt is bánhatod,
hogy kézbesítették csomagod neked.

Szafári

Szafárira megyek, amikor hazatérek
(igazi szafári nincs is már talán):
a zebrabőrre csak mezítláb lépek
- csíkos szőnyegemre, szobám padlatán.

Az óriásölő

Amióta az óriások elvitték anyámat,
nem lehet fölmenni az emeletre:
megszállva tartják a szobákat az árnyak;
bevették magukat a tetőszerkezetbe.

Amióta az óriások anyámat elvitték,
az emeleten folyton árnyak járnak.
Másoknak hiába mondanám, nem hinnék:
az orruknál tovább eddig soha sem láttak.

Pedig én biztosan tudom: jönnek az óriások.
Léptük már a láthatáron dübörög.
Felkészülök ellenük: csapdákat ások.
Az óriások ellen a harc marad örök.

Társadalomépítés

Még nem telt föl teljesen a kvóta,
hát kell találni néhány balekot,
akire majd bűneként ráfogod,
nem szólt elég harsányan a nóta.

Tiltakozik? Mondd csak! "Amióta
folyton sulykoljuk beléd az okot,
te viselkedéseddel cáfolod
népünk igazságát. Idióta!

Hát most elmehetsz majd közösségbe,
egy kis nevelő munkára fogunk.
Kevesli a munkáskezet korunk
számtalan új, nagy építkezése.
Most majd olyan helyre irányítunk,
ahonnan gyorsan juthatsz az égbe."

Aljas

Alattomos vagyok, egy alja féreg,
mióta belém ásta magát a szó.
Zöldülök, mert terjed bennem a méreg.
A rothadás bűze ki nem mondható.

Az ablaktáblák régen becsukódtak,
hátat fordított nekem a külvilág.
Ordíthatok az égnek, csillagoknak,
a méreg bennem minden nemest kirág.

Aljassá lettem, mert magam megtörtem,
mert kiürült belőlem minden nemes,
amelyről azt hittem léttől-gyötörten,
hogy élni érte talán még érdemes.
Most kerengek folyton egyetlen körben.
És nem az vagyok, aki kiutat keres.

Egy évezred után

Az elmúlt ezer évben semmi nem változott,
csak az idő homokja pergett tovább.
A napfény a sivatagba távozott.
Vajon én, vagy a rózsaszál vagyok ostobább?

Az ott maradt az asztalon,
elfonnyadt, a szirma megfeketedett.
Én egy sötét barlangban aszalom
tovább a száraz évezredeket.

Mit érdekel bárkit az elmúlt idő,
az üvegbe beledermedt múlt?
A hidegből csak a jégvirág, ami kinő.
Aki látott, az mind megvakult.

A lovak meggöthösödtek,
ugrani megroggyant lábuk ina,
hasukon lyuk tátong, mint töröknek,
akit átlőttek, és nem segít rajta ima.

De az ezer év változatlanul ment el.
Csak a hús száradt meg a múmián.
Kiszáradt dög. Nem pöröl Istennel.
Már minek, így, ezer év után?

Félkész kiállító terem

Félig festett kiállítóterem.
Fehér falakon képkeretek.
Csípőig megrajzolt láb-rengeteg
üres képek között őgyeleg.

Drótváz-asztal középre helyezve,
rajta egy lebegő mellszobor,
már színesben, bronzszínnel kifestve.
Arca szigorú, szeme komor.

Váza-vázlat áll a padló-rácson,
benne még drót-csokor díszeleg.
A széktámlán át a falat látom,
és fejetlenek az emberek.

Földreform

A most leköszönő agrárminiszter végrehajtotta az ország legnagyobb hátraarcát 1945, a földosztás óta, ezzel megteremtve a XXI. századi nagybirtokrendszert.
A termelő szövetkezetek szétverése óta történt leglátványosabb változás volt, hogy az adófizetők pénzén - az állami tulajdonú Hitelbank finanszírozásában - hozta létre Ártunk és Orbánunk a XXI. századi magyarországi földbirtokos osztály maroknyi nagybirtokosát.
Azaz ismét a jól bevált FIDESZ-Orbán formulát játszotta ki: a köz többszörös támogatásával fosztotta ki a közösséget.
Az elárverezett földek negyedét olyanok nyerték el az árveréseken, akik törvényesen nem is indulhattak volna az árverésen, hiszen nem az adott megyében volt állandó lakhelyük, azaz nem helyi gazdák voltak. Az Orbán-banda régi kimondott célja volt a magyar nagybirtokos-nagytőkés csoport
megteremtése. Ezt rendre a közvagyon rablásával-fosztogató-osztásával vitte véghez, nem pedig a tőkekoncentráció versenyével.
A haver gázszerelő állami támogatásával így 1550 hektár föld  került kezére, sokan tudni vélik, hogy a nem túl éles eszéről ismert nagytőkés valójában a Gazda (Sztálin beceneve volt a 30-as évek Szovjet-Oroszországában) strómanja.

Az elmúlt időszak ötletei közé tartozott a különböző  foglalkozások - jobb felügyelhetőség miatti -
kötelező kamarákba szervezése is. Így a FIDESZ - illetve annak alapító tulajdonosa: Orbán Viktor és legszűkebb bandája -  nem csak az állami alkalmazottakat, tisztviselőket,  orvosakat, tanárokat, de az elvben tőle független földtulajdonos gazdákat is tökéletesen ellenőrzése alatt tudja tartani.

Miután a Kormány még az élelmiszeripari termékek minőségellenőrzését is képtelen volt - kötelező állami feladatként - ellátni, így eshetett meg, hogy külső forrásból ocsúdva használhatta föl a propagandájához a multinacionális élelmiszer gyártók minőségi eltéréseit, hasonló módon a vörösiszap-katasztrófához, ami szintén az állam diszfunkcionális működésének: elégtelen felügyeleti tevékenységének volt egyenes következménye.

Valami vadság

Valami vadság van május elejében,
amint szertelenül tobzódik a világ.
Visszatér az, ami elveszett a télben:
a remény, hogy más is nyílik, mint jégvirág.

A szerves káosz veszi át holt rend helyét;
hová lettek már a halott kristálycsodák!
Zöld fű harsogva töri föl a televényt,
egy métert nő a faág, és csak nő tovább.

Az élet nem csurran-cseppen, szinte árad,
utat tör magának, mint megvadult folyó,
lenne jégpáncél szíveden erős várad,
fala elolvad, mint márciusban a hó.

A levegőben valami vadság tombol
mindegyik májusi hónap elején,
tör-zúz, és jeges magányt porig lerombol,
hogy az egyből így válhasson te-meg-én.

Szabad-e várni azt?

Kellettem kenyérkeresőnek,
és nem voltam jó szeretőnek?
Hogy' gondoltad azt?
Elszálltak fölöttem az évek,
ma már csak a mának élek.
A jövő riaszt.

Minden baj forrása a múltban,
bizony, jövőmmel mellé nyúltam,
s nem lelek vigaszt.
Csapjak föl tán orgonasípnak,
majd ahogyan fújnak, úgy sírjak,
s ne vágjak grimaszt?

Van, hogy az ember egyszer téved,
aztán eltelik az élet,
és nincsen malaszt.
A jövő csak szénporos álom,
vajon messze még a halálom?
Szabad várni azt?

Agyvérzés

Ölj meg!
Már szétszaladnak
előlem a betűk
a papíron.
Terelgetném,
nem maradnak.
Sorba rakni őket
nem bírom.

Ölj meg!
Már foszladoznak
ködös fejemben
a gondolatok.
Sorba fűzném,
szerte futnak,
nem kapcsolódnak.
Ez nem én vagyok.

Ölj meg!
Már összekuszálódtak,
és ellenem dolgoznak
szerveim.
Hangját hallom
vesének, hasnak.
Már menned kéne!
mind erre int.

Ölj meg!
Már zavart fejemben
folyton a végítélet
hangja szól.
Mit kérne más
az én helyemben,
ha kérdi, miért,
és csak a sikoltás
válaszol?

72. Semmi

A semmi szürke, zavaros homály,
gomolyog, mint köd a tengerpartokon,
falak nélküli, fedetlen hodály,
benne fogva tartott ismerős, rokon.

A semmi lefolyó, rózsás folyadék,
vízzel öblíthető, vörös ragacs,
kínlódva átvirrasztott, végtelen éj,
két grammnyi dörrenés, amit nem fojt el szivacs.

Semmi a láng, alvóra tekerve,
vers, amelyet nem írnak meg sosem,
az ember életre vonatkozó terve,
a lehetséges igenek között a nem.

A semmi a lét, ha már véget ért,
és előtted áll még végeláthatatlanul,
amikor már nem érzi a mesét
az ember, aki saját hibájából sem tanul