Általában nem szólítok meg idegeneket

Általában nem szólítok meg idegent, különösen nem késő este, azóta, amikor még egyetemista koromban hajnali fél egykor a körúton meg nem szólítottam a villamosmegállóban egy ismerősnek tűnő, nálam pár évvel idősebbnek tűnő férfit, hogy ön is a Kun Béla térről jön, mire rám nézett és azonnal visszakérdezett, hogy ráérek-e. A dologhoz hozzá tartozik, hogy késő estébe nyúló buli volt a táncegyüttesben, ahova akkoriban jártam, és volt ott jó pár olyan régi táncos is, akikkel soha korábban nem találkoztam, és hozzá kell tennem, azóta sem, és nem ismertem, és ez a fazon kicsit ismerősnek tűnt. Természetesen rögtön válaszoltam, és odébb mentem, hogy kissé távolabb várjam az utolsó villamost – vagy talán az elsőt – és bár nem voltam (azóta sem) soha a fiúkra kattanva, olyan nagyon nem zavart a dolog. Mindez az emlék most Claudia Rankine egy éjszakai kalandját olvasván ötlött föl bennem, hiszen az egésznek már lassan több, mint négy évtizede, és ahogyan Déry Tibor könyvcíme is írja, a „napok hordaléka” lassan ezt az esetet is eltakarta szem elől, de talán mégiscsak kiállhatott egy kis csücske valahol a hordalék alól, ha most előjött. Rankine az iraki háborúra tereli a szót ebben a 2004-re keltezett írásában, ami nem is tudom, kispróza-e vagy prózavers, mint ahogyan ennek az írásnak a műfaját sem tudnám belőni, ha akarnám, mint ahogyan nem is szándékozom; akkor éppen narancs riasztás állapotában volt az Államok, éppen úgy – vagy némileg más módon -, mint ahogyan állandó narancsos riasztás állapotában éljük immár napjainkat az „elmúltnyolcév” során, ha tetszik, ha nem, hol kerítésszaggatókat, hol kerítéseket teszünk meg nemzeti unikumnak – mintha az Unicum nem lenne elég jó - , hol vízbefulladástól rettegő gyermekektől védjük határainkat, hol kilencven felé közeledő – noha gazdag - vénemberek jótékonysági szervezeteitől, és ez az egész katyvasz – egyelőre gyakorlatban még nagyon nem, de – szellemiségében egyre rémítőbben hasonlít a Szolzsenyicin által leírt Gulag rákos burjánzás áttéteit körülvevő szövetre, mit lehet tenni, ha a társadalom szövetét olyan kitartó kiirthatatlan betegség támadja meg, amelyik ilyen hol vörös, hol fos-barna, hol meg a kettőt ötvöző narancsszínű elváltozásokban jelentkezik?

Háború folyik, mint ahogyan amióta az eszemet tudom, háború folyt, és bár egy-két évre azt hittem, talán vége a háborúnak, azóta felvilágosodtam, mint ahogyan nyilván sok más honfitársam is, aki kalandvágyból itthon maradt, hogy ha nem Óceániával, akkor majd Eurázsiával folytatunk háborút, mert háborúnak annak lennie kell. A képmutató készüléken mindig kell valami folyjon, olyan nem lehet, hogy az embernek önállóan legyen szüksége eligazodni a világban, mert akkor még nem megfelelő gondolatai találnának támadni a Duna folyó hasznosíthatósági kérdésében különös tekintettel a bolsevikból liberálison keresztül ultra nacionalista keresztény konzervatív illiberálissá alakult és folyton cserélődő (lásd: Óceánia-Eurázsia) szellemiségű képernyő-töltelékek kapcsolatát tekintve. Háború folyik, amelyben csapatain rugalmas elszakadással halmoznak győzelmet győzelemre, napról –napra jobban teljesítünk, és itt rögtön fölmerül a GULAG-naplót olvasó emberben a tuhta-kérdés. Meg az a kérdés, vajon meddig lesz még elérhető irodalom ez a könyv is, mikor kezdődik az újabb bezúzási hullám, noha erre jóval kisebb az esély ma már, mint akár húsz éve is lehetett volna; mert hiszen ki olvas ma már – könyvet? Az a néhány semmirekellő romkocsmák mélyén köldökét néző bölcsész, akiket legjobb lenne valami nagy stadion építésre követ törni küldeni, ne mérgezhesse tovább az ártatlan magyarság gyermeki lelkét.

Ma rendszeresen megszólítok idegeneket, persze, csak úgy a levegőbe beszélve, mintegy magamban, késő éjjel, a villamosmegálló virtuális változatában állva – ülve – valamiféle eszmei villamosra vagy vonatra várva, soha nem biztosan abban, hogy most akkor a peronon várakozom-e valamiféle vonatra, amely elszállít előttem teljesen ismeretlen céljaim egyike felé, vagy a sínek között, arra, hogy a legközelebbi rugalmas elszakadást eredményező győzedelmes csata felé haladó, hungarikumokkal rogyásig megpakolt tehervonat átgázoljon rajtam.