Amit élőnek láttunk, ma már halott.
Hallom a boszorkány visító vihogását
amint a Nap megvilágítja a reggelt.
Mégis az enyémek lettetek!
Nyelve bekúszik szíveinkbe,
mocsokkal tölti fel,
mérgét a szív agyunkba pumpálja,
hogy elhomályosítsa értelmünket.
Most távol a fénytől
mint holdkóros alvajárók,
vírusfertőzött, agyavesztett élőhalottak
marcangoljuk egymást,
fertőzünk még ép agyakat és szíveket.
A méreg terjed, soha nem pihen.
Ezer csatornán ömlik fülünkön,
szemünkön át fejünkbe,
beszivárog belénk az ételben,
a barátinak hitt ölelésben,
a szerelmesnek képzelt csókban,
hogy mi is továbbadjuk ezernyi módon.
Képernyők előtt ülünk,
ezer kilóméterekre látunk,
rezzenéstelenül nézzük,
ahogyan aknák tépnek darabokra csecsemőket,
ahogyan gumicsónakról vízbe fordult,
felpuffadt hullákat sodor partra a tengerár,
ahogyan szöges drót tüskéken fennakadt hajukat rángatják nők,
amint riporterek filmezik az éhség és halál elől,
vagy csak a jobb élet reményében menekülő tömeget,
és behúnyjuk szemünket,
amikor a hatalmasok egyre hatalmasabbá válva
saját zsebükbe teszik,
amit a mi zsebünkből és jövőnktől markolnak el.
Ez nem az a világ,
amelyre vágytunk, biztosan tudom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.