Mit nekem bérc!

Mit nekem bérc, fennkölt szépség, hegycsúcsok hava!
Aki téged megkóstolna, törik a foga.
Csodálhatlak, de nem szeretsz úgysem engemet,
hát hódítsa meg más völgyed és hegyeidet!

Elvagyok én jól szelídebb dombvidékeken,
ahol csúcs csak távol kéklik, túl fellegeken.
Amikor a Nap elhever, mint ahogy párom,
otthonos, szelíd lankáit szívesen járom.

Hogyha mosolyogva néz rám két szeme fénye,
tudom, nem várok már soká, szállok az égbe.
Onnan tekintgetek majd le a dombos tájra,
ami dúsan termő földdel a gazdát várja.

Dombok közén sötétlik a völgyben egy forrás.
Azt a kutat nem őrzi sem sárkány, sem portás.
Szomjúhozó földműves, ha megpihen rajta,
ágaskodó kútgémjét a kútba lehajtja.

Mintha vihar csapna le olyankor a tájra,
amikor naplementével indul a vágta.
Méneseknek dobogása robajlik égre,
a Lét hangja száll határon túl messzeségbe.

Vihar után lassan megint csendesül a táj,
elmúlik a szívből minden bánat, ami fáj.
Felderül a szivárvány túl árnyas völgyeken,
kivirágzik, mint a tavasz, a hű szerelem.

Nem kell nekem távoli bérc, fényes korona!
Sziklamászó tudomány kell fölmenni oda.
Bár csodállak, szeressen más, ha téged akar!
Engem vár az árnyas forrás. Jövök már, hamar!