Vénség monológ

Ez a vers nem jöhetett volna létre, ha a Magyar Líra Csarnoka weboldalon nagy elődeim - Edmond Rostand, és Ábrányi Emil munkáinak mintájára: Juditti (lásd: "Hájmonológ"), Weinberger (lásd: "Tarmonológ"), valamint Ágota ("monológ egy Celebhő'") - meg nem alkotják a magukéit.

Mondhatta volna szebben, hölgyem, azt,
hogy Önhöz elhasznált és vén vagyok,
hogy hajamnak immár némi híja van,
és számban már nagyok a hézagok,
hogy régen volt, talán egy ezredéve,
hogy karomba bírtam volna kapni Önt,
és, hogy senki nincs már, aki itt lenn
várna rám, de egyre jobban várnak fönt.

Nem tagadhatom: a szívem feldobog,
ha Önt egy lépcső aljáról meglátom,
s fel nem megyek, mert úgyis elrobog,
mire fölérnék rajta, hű barátom.
Ha maszkabálba készülök,
elég, ha fölveszem legjobb ruhámat,
és aki rám néz, úgyis felröhög,
és messze száll szívéről minden bánat.

Mondhatta volna szebben, hölgyem, azt,
hogy a széptevés már nem nekem való,
mert fonnyadt csokrom kezemben csak lohaszt
szívében lángot, és hideg lesz tőle, mint a hó,
de az, hogy mindezt ily nyilvánosan,
így, más előtt mondja el nekem,
mindezekkel aztán alaposan
torkomra fojtott minden válasz-énekem,
mert  "én magamat kikacagom, ha kell,
de hogy más mondja, azt nem tűröm el."