Semmit remélni

Fáraszt már úgy élnem, akár
egy pincebogár.
Nem süt a Nap, a fényteli már,
a tél hava vár.
Nincsen tűz, ha hideg sivatag
vagy te magad,
hisz' már rég a magány veri szét
a lét örömét.
Túl a vízen a két fejű vár.
Menni muszáj,
az én, szomorú síkra, ha ér,
csak semmit remél.

Amióta

Amióta tudom már, hogy vége,
bizakodva nem nézek az égre.
Amióta tudom, hogy csak voltál,
előtted egy élő helyett holt áll.

Amióta megástam a vermet,
tudom, létem nem életre termett.
Én ástam meg magamnak a gödröt,
te szórtad fejemre a göröngyöt.

Van néha úgy, hogy az ember téved.
Ettől ilyen gyötrelmes az élet.
De már véget ért, már minden jól van,
az élet sem gyötör tovább holtan.

Drótcsontváz

Csak struktúrát látok.
Nincs is más, csak a mechanizmus.
Agyamon ül egy átok,
megfeszülök, mint maga, Krisztus.

Nem viszi tőlem a kelyhet
sehová sem az élet;
szél kap föl, mint pelyhet
maholnap, attól félek.

Csak struktúrát látok,
hiányzik róla a bőr, meg a hús.
Szükségem lenne rátok.
Egyedül az életem bús.

Ahogy elmondták

Ahogy elmondták nekem,
én meg sem érthettem azt.
Csak zúgott tőle fejem:
ez undorít és riaszt.

De ez a dolgok rendje,
hiába is a panasz.
Segítünk, hogy leküzdje,
nincs, aki önnek falaz.

Ahogy elmondták nekem,
sötétebb is lett, mint volt.
Az egyik íriszemen
kialakult egy folt.

Csak terjeszkedik egyre,
és vele nő a sötét.
Hiába várnánk kegyre,
viszi a lét örömét.

Planking

Planking a heverő fölött,
akár ki is vehetnéd alólam.
Ha nem lennék ilyen lökött,
a realitás nem lenne szólam.

Kezedet végighúzhatod
hátam és a bútorhuzat között.
Ki ne nyisd azt az ablakot,
kivisz a huzat. Majdnem kitörött.

Én hanyatt fekve plankolok,
úgy bámulom a fehér plafont.
Nem zavar rúgás, pofonok.
A semmi most már magába vont.

Új világ

Iszonyú a nyomás, és egyre nő,
a fej szinte egy csőbe szorul.
Üvöltenék, de nincsen levegő.
Az elmére bíbor köd borul.

Hová lett a biztonság hirtelen,
a szűkülő, de meghitt langymeleg?
Prés tol kifelé. Jönne telem?
Már érzem fejtetőmön a hideget.

Vakít a fény. Valami hátba vág.
Rettegek, ordítani kell.
Egy hideg fém most húsomba váj.
Megosztanám félelmemet, még nincs kivel.

Erőd-építők

Várakat építettünk
leporello-képeskönyvekből
és játék kockákból
a görkorcsolyát tetejére.
Akkoriban olvastam
a Nemo kapitányt, meg a Hódító Roburt,
a sérthetetlen, szuperbiztos, és mozgékony erőd
járt eszemben, az Übermetsch-fölény,
amely nem agresszív,
de áthatolhatatlanul megvédelmez
minden agressziótól.

Egy-két órán át szépítettem-erősítettem váramat,
aztán a délután végén
a leporellők visszamentek helyükre, a polcra,
a görkorcsolyák pedig a beépített szekrény aljába.

Várfalakat építek magamnak
verssorokból készülő leporellókból,
versekből, kézzel írt versvázlatokból,
hogy legyen egy szuperbiztos,
áthatolhatatlan erődöm az embertelenség ellen,
noha,
mint Nemo, vagy Robur,
meglehet, én is torzulok belé.

Aztán majd jön a délután vége,
az este, majd az éjszaka,
és a várfalakból papírszemét lesz,
a verslábak pedig begyalogolnak
egy sötét, bezárt szekrény aljába,
hogy elő se kerüljenek a fényre
soha többé.

A Látó-hegyen

A  Látó-hegy tetején
mindig fúj a szél.
Rég volt már a te-meg-én,
régen elmentél.

A fákról a levelet
messze fújta mind.
Befejeztem teveled,
leveled erre int.

Fúj a szél a hegytetőn,
kopaszak a fák,
szívrepesve, remegőn
már nem várok rád.

Edmund Sepenser: Szerelmem, mint a jég

                                                             fordítás

Az én szerelmem hideg, mint a jég,
és én magam a tűz lángja vagyok.
Hogyan lehet, hogy míg a szívem ég,
az övé marad jéghideg, fagyott?

Vagy hogy van az, bár lángom nem talál
enyhet szívének dermesztő jegén,
de jobban izzik keblemben a vágy,
eléget benne mindent a remény?

S találsz-e más, hatalmasabb csodát,
mint tűz, amelytől lesz kemény a jég,
vagy jég, amelyet keményít a láng,
és fagy, amelytől a tűz jobban ég?

Csak egyetlen dolog lehet ilyen:
mindent felforgathat a szerelem.

Tar aranyeső-ágak

Aranyeső az ablak alatt,
a panelház földszintjéről kinézve.
Tavaly tavasszal csupaszon maradt.
Vajon kivirágzik-e idénre?

Tavasztól őszig elfogja a kilátást,
bár mögötte, az úton úgysincs látni- hallani való.
Télen csak a panelen át hallod a sírást, kiáltást.
Kint minden hangot eltompít pelyhes, puha hó.

Ma kinézek itt, az ablakon.
Tegnap, nem voltam még sehol.
Maholnap a havas ködbe vész alakom.
Nem hiszem, hogy várnának valahol.

Alapvetően

Alapvetően romantikus alkat,
a semmibe menne, ha nem a század
tart oda, így ír, és ezáltal hallgat,
hisz' mondták párszor: befogod a szádat!

Alapvetően bár csak jót szeretne,
ellene fordulnak a körülmények,
folyton elhagyja élete szerelme,
soha nem látja át, mi a lényeg.

Alapvetően lágy szívű, de bátor,
sohasem szerette a konfliktusokat,
szorgos, de semmit nem tenne magától,
mindig csendben tapos agyon másokat.

Alapvetően jó ember lehetne.
Bonyolult a világ, nincs egyszerű út,
ő is, mint sokan, csak kóvályog benne
Atyát hibáztatva, máskor a fiút.

Alapvetően nincs semmi mellette.
Elfogyott az érvem, inkább hallgatok.
Legjobb helye tán a pokolban lenne.
De ha így van, én is vele kárhozom.

Tudom magamról

Költő vagyok, tudom magamról,
ha a világ belém se kóstol,
bár nem jegyeznek sehol sokan.
Minek? Hír, dicsőség elrohan.

Költő vagyok, de nem koszorús fajta.
Amit írok, csak a lelkem rajta,
szívem van benne, meg az eszem.
Amikor írok, dolgom teszem.

Csak a szó

Nincsen más, csak a szó, csak a vers.
Én versben gondolom életem el.
Nincsen más, csak a szó, az írás.
Égi a bánat. Az eső sírás.

Nem marad más, csak a szó végül.
A haj megritkul, a bőr megkékül.
Csak szaporodnak a verssorok.
Mire föl? A lét rád egyre morog.

Három évesen

Félkarú bürü
a malompatak fölött -
bele ne ess! Elsodor a víz,
a forgó kerék ledarál
(bár itt csak derékig ér nekik,
engem sem lepne el talán,
de nyáron is jéghideg).
A félkorlát is nagyon magas,
föl sem érem még,
átmenni egyedül nem is merek.

A túlparton egypár tehén legel,
meg birka, lustán rágódva
- juhász, tehenész sehol,
a Nap hét ágra tűz.

És tegnap a Julcsi nénémék kutyája
- bár bokáig ért csupán -
lábon harapta nagymamát.
Még évekig félek majd
minden kutyától.

Hídomlás

Minden szerelem kábelhíd nekem.
Átvezethet a zord mélység fölött,
amelyik a szívembe költözött,
mert évek óta nem vagy már velem.

Egyik pillére én vagyok, magam,
mely ezen a parton szilárdan áll.
A másik meg talán leomlott már,
most az az oldal olyan messze van!

És folyton dúl egy rettentő vihar,
hogy a kábelek egyre pengenek.
A hídon már átmenni sem lehet,
de itt a pillér még ma is kitart.

Ha majd leszakad a híd, a súlya
ezt a pillért is a mélybe húzza..

Csorbító arcélek

Az a csaj a Vadrózsákból,
akit nem kellett cipelni a hétlépés alatt!
A múlt idő már sok emléket gátol.
Van, aminek csak töredéke maradt.

A másik meg folyton billegett,
egyik lábáról a másikra állt.
Ígérhettél neki csillagot, eget,
randevúra jönni mindig derogált.

És a harmadik, aki az első maradt,
mert nyomába nem érhet senki sem!
Levelei nem értek meg egy havat,
de arca itt van még szívemen.

Holló haj, fekete szemek,
életlen, és fakó már a kép.
Még azt sem mondta, hogy "Isten veled,
ennyi sem volt, de most már elég."

És csak jönnek az arcok sorban,
vonásuk ma már történelem.
Vajon melyik arcélen lett ilyen csorba,
vált életlenné az életem?

Kép a képernyőn

Képernyőmön képed még,
de messze jársz már, ó, magad.
A pár hét arra volt elég,
e képed már velem marad.

Képernyőmön képedet
akármikor megnézhetem,
bár régen volt az ég veled,
de itt maradt a kép velem.

A kép elmémben nem fakul,
nem változik, bár az idő
homályosítaná vadul.
Helyén majd a halál kinő.

Talkszívvel

Egy darabka talk a szívem,
szóval megkarcolható.
Vésetét megőrzi híven,
Nap süti, vagy hull a hó.

Talk a szívem, kis darabka.
Törhető, bár nem hasad.
Hogyha szád beléharapna,
megtörik mégis fogad.

Talk a szívem. Kődarabka.
Puha, de nem lágy viasz.
Karcait le nem koptatja
az idő, mert nincs vigasz.

jeget arattál

Izzó Napod árnyat vetett.
Csak packázik léted veled.
Vihart idéztél, felleget,
jeget arattál, nem is szelet:
akit szerettél, már mást szeret.

Rangon alul

Én nem tudok egyszerűn szeretni.
Talán el sem hiszem, hogy azt lehet,
mert a szenvedés mindig tengernyi,
ha kit szeretsz, rád az nem nevet.

Én megtanultam érzést temetni,
aratni vihart elvetvén szelet,
a sírt nem tudtam sosem feledni,
amelybe ember szerelmet temet.

Életemnek immár lassan vége,
ezért a rezignáció, a hang.
Már nem nézek az égre, hogy kék-e,
nyájtól elkóborolt vagyok, bitang,
számomra a szép szerelem léte
elérhetetlen. Hozzá kell a rang.

William Carlos Williams: Falak között

A hátulsó szárnyaknál
a
kórházudvaron, ahol
semmi
nem nő, elterített
salakban
zölden csillannak
egy törött
palack darabjai

Lemondás

Még meg kell ejteni a hívást:

Én tudom, remélte...
Sajnálom nagyon,
de megint le kell most mondanom,
elnézést kérek érte.

Igen, talán egy másik alkalommal...

Esik. Ködös idő, nem úgy, mint akkor.
Az agyon átsuhan:
már délelőtt meleg volt,
hőségben rezgett minden délre.
Jól esett a hűsítő zuhany.
Lehetett volna számtalanszor?

A lélek súlya mellett most a hegy csak kis halom.
Sörényén a nagy köd ellenére
minden levélen
- látszik élesen -
nem a víz, valami vad fény csorog.
Semmi nesz.
A szív is megállt? Nem dobog?

Már tudható, hogy nincs több alkalom.

A telefon zsebbe megy, helyére.

Mély az árok

Csillag nem ég az éjszakában.
Bár  gyöngy a Föld, amelyen jártam,
göröngye porlik, szétfújja szél,
mert nincs eső. Ma itt a tél.

Ujjam írja most a verset,
bár nem versírásra termett,
Ha nem simítja kéz a bőröd,
a szó, a ritmus lesz csak őröd.

Ritmus tart meg szavak között,
mint kötél halál fölött.
Bár gyöngy a Föld, amelyen járok,
talpam alatt mély az árok.

Út a sötétben

Most majd megint új útra térünk.
Megmutatja, mennyit érünk,
mennyit nyomunk kilóra, mázsán,
hogyha túljutunk a strázsán,
aki őrt áll kapunk fölött.
Vajon a sötétség már beköltözött,
vagy az én költözik-e őbelé?

Ez újra kérdés éjfél felé,
amikor a sarokban ajkát nyalogatva arra vár,
hogy hátadra ugrik, tíz körmével beleváj,
véred serken, akár tízezernyi tűszúrás nyomán,
hogy lefetyelve nyelvével nyalja fel.

A miértre senki nem felel,
hisz' e sötét magadban terem,
szárba szökken, virágot hajt idebenn,
mint kormos kémény ereszti piszkos fellegét;
sötétül az én: füst lepi el egét.

A kín az nyers, lehet a lét ma sima,
és nem segít a vers, nem segít az ima,
csak dübörög, mint ósdi, hatalmas masina,
zabálja szíved, lelked, megfeszülsz, mint Krisztus,
és ha nem sajdítja test a ritmust
lágy mozdulatok között,
hiába űzöl bármiféle rítust.
Maradsz magadban üldözött.

Talán, ha tálalnál fel magadnak
egyéb étkeket,
amelyekbe nem ragadnak
hangosan döngő döglegyek,
maradna némi fény az értelemnek,
magnak,
hogy kinyinyíljon ajtaja az étteremnek,
ahol az emberek majd táplálékot kapnak.
(Nem ezt a moslékot,
amelyet idelent idekent
e század.)

Az én lelkemen,
meg tiéden is rajta szárad,
hogy sötétben él a lélek.
Én néha most is attól félek,
hogy ha én is, meg te is befogod a szádat,
nem lesz fény, bevilágítani,
pókhálós sarkait,
vad, faragatlan barmait,
udvarba idomítani
mielőtt leszáll az est.

Erősen úgy fest,
hogy "az utcán végig sikló sárga ködnek"
lesz ereje, mint falóban görögnek,
hogy kardélre hányjon minden életet,
gyorsan, azt se mondhasd, ég veled,
nem lesz idő, nem lesz idő,
hogy arcodat más arcok meglephessék.
Beleég, vagy lepereg mind a festék,
amelyet rákentek az évezredek?
Bár - remélem - ebben tévedhetek.

Én nem Prófórk vagyok,
de béna. Szárnyam nincs, és a séta
csak kitaposott úton megy nekem,
hiába fújom énekem,
szirének szíve el nem csábul.
Én nem jöttem Itáliából,
hogy háromszor adjam meg az ütleget.
Már meg sem élek talán annyi telet,
hogy lássam a séta végén,
a lábam lógázom a világ szélén,
de a Nap rám ragyog.

Tovább megyek.
Itt mit hagyok?

Viharos, vad éjszakákon

Valami sötét, téli éjszakán
az égen láttam egy csillagot.
A felhők résén át ragyogott,
fénye üzent is valamit talán.

A szívem sötét volt, jeges verem,
dübögve pumpált fekete vért:
szivattyú, amely semmit nem ért,
abból, amiből az élet terem.

A csillag-szót így nem érthettem én;
hittem, a táv torzította azt.
Valamit arról, várjak tavaszt,
szólt, és biztatott, van még remény.

Fekete fellegek résein át,
amikor viharos, zord az éj,
várom, ragyogja újra: ne félj!
Mindenki megleli végül honát.

Valami viharos, vad éjszakán,
ha felhők lepik el egemet,
rám néz majd csillagom, rám nevet,
meglelem otthonom én is talán.

Néven nevezzük

Ma néven nevezzük a dolgokat.
Tegnap csak neveket adtunk nekik,
holnap elfedik őket neveik,
ma nevezzük néven a dolgokat!

Mára minden szó mást takar:
szabadság az, amit nekem szabad.
Úgy szavazol, hogy nincsen szavad,
az történik, amit más akar.

A híreket hallani kell,
hogy tudjuk, a világban hol a helyünk.
Hogy ne tudjuk, mi a terv velünk,
az a hír, amit hallani kell.

Mára a szó már megkopott:
becstelen az, ami volt igaz,
becsületessé vált a gaz.
A magyar szó ma egy vén kokott.

Miért akarjak?

Az égen csak szürke varjak szállnak.
Hidegebbre fordult az idő.
A költözők Afrikában járnak,
a halál itt a télből kinő.

Nincsen napfény, elhagyott az élet.
Mélység fölött csak palló vezet.
Jéggé fagyott, nem moccan a lélek,
s nem olvad, míg nem nyújtasz kezet.

Egy látomás hamuszürke tájban,
amelyben nem nyílik ki virág;
már nem várom, pedig soká vártam,
a hamu már mindent kirág.
Az ég sem kék. Szürke, mint a varjak.
Tovább élni miért is akarjak?

Irreverzibilitás

                            Payer Imre versére reagálva

Azt vizsgálni folyton,
hol tért el, és mennyire,
elkanyarodott-e, és vajon visszatért,
metszi-e a másikat,
vagy mellette fut tovább,
esetleg divergálnak,
vagy hosszabb-rövidebb szakaszon
át is fedhetik egymást.
És, hogy vajon valóban
ugyanoda futnak-e be végül?
Azt gondolom, ez
- legalábbis bizonyos értelemben -
nem igaz, míg más értelemben
igaz lehet, mert
valójában a folyamatok
mind irreverzibilisek.

Nem lehet

Engem nem lehet szeretni.
Valami tőlem elriaszt
minden nyarat, minden tavaszt.
Télre tél, az élet ennyi.

Talán egy taszító mágnes
található szívem helyén,
egy túl lágy, vagy túl kemény
másokat mérgező ágens.

Nem tartja távol...

Nem tartja távol szívemtől a halált már semmi.
Elérkezett az utolsó idő.
Ölelés nélkül majd másik világba kell menni,
a létből a halál, ami kinő.

Szinte már mániásan idézem föl a semmit,
pedig lassan megnyugszom bele.
Nem is értem, miért kell nekem itt lenni,
ahol az embernek lóg a szíve, bele.

Folyton a semmi

Folyton a semmi csöndje száll körülöttem.
Az életből lassan már kikopom.
Nem tudom, minek, és honnan jöttem,
és azt sem, hogy itt, most hol vagyok.

Egyre az elmúlás jár már a fejemben,
és hogy nem is volt énnekem rendelt idő.
Mit tenne vajon más az én helyemben,
akinek létéből ez a semmi kinő?

Nincsen bent, sem kívül magyarázat.
Szerelem nélkül abszurd a világ,
ha nincsen, hogy csitítaná a lázat,
amely belül növekszik, és lassan kirág.

Folyton a semmit idézem magamba,
és ez most már huszonnégy órás üzem,
és mi van, ha megjön nyárra, vagy tavaszra?
Azt hiszem, a halál az, ami üzen.

A neheze hátra van

Az öregek sorába léptem.
Nem kellene ennyit élnem.
Rég meghalhattam volna már,
ha nem lennék ilyen szamár.

Mit tartogathat az élet?
Keservet, attól félek.
Az öröm rám már nem talál,
amíg el nem jön a halál.

A hatvanegy ma beteljesül.
Elmém lassan az éjre ül,
nem voltam soha rá érdemes,
szeressen, akit kértem: szeress!,
és most itt állok magam,
és tudom, a neheze hátra van.

Nem érdekel

Egyre gyakrabban kapom magamat azon,
hogy egyre kevésbé érdekel már az egész.
Csak sétálgatnék a havon, vagy avaron,
és elfelejtenék mindent, ami volt nehéz.

Egyre több a dolog, ami nem érdekel,
mert eredménye nem függött tőlem soha sem,
és jobb, ha hátat fordít, mintha térdepel
az ember, és csak elveszetten sír csendesen.

Egyre gyakrabban kapom magamat azon,
hogy felfordul a gyomrom, és szinte hányni kell,
mert bűzlik minden, mint rothadó dög a napon,
és hogy nem így van, hiába mondják, nem hiszem.

Emberként próbáltam

Emberként próbáltam,
és kutyául érzem magam.
Csak életre vágytam,
a halál, ami hátra van.

Mindig összetörik
minden, ami szép és nemes.
Az embert lelövik,
küzdeni nem is érdemes.

Tudom, optimistán
kell megélni az életet,
de látom Jóska-Pistán,
és magamon, hogy nem lehet.

Próbáltam emberként,
kutyául éreztem magam
folyton, bármi történt.
És a java még hátra van.

Végállomásra várva

Ölelte, mintha rajta múlna élte,
és rajta is múlt akkor, ott, azon.
Már nem volt kérdés, bátor volt-e, félt-e,
mert virág nyílt a száradó gazon.

S most nincs eső. A rét, a domb is száraz.
Az egykor voltot messze fújta szél.
Csak szárad, mint a többi sok-sok száz gaz.
Újabb tavaszt ma már nem is remél.

***

Bádogdoboz zörög az éjszakába.
A délután annyira messze már!
A tájra nézve feje folyton kába,
csak arra gondol, hogy milyen szamár:
egy egész élet múlt el mindhiába,
és már csak a végállomásra vár.

Hobby-kubikolás

Csákány. Lapát kell. Most a talicska.
Megemelni, hogy a kerék vigye.
Az embernek lassan fogy a hite,
hogy hasznára lesz délben a bicska.

Nap tűz. Augusztus van, a locska
habokban mások fürdenek. Ide
nem kell, ki az erőt kíméli. De
jöhetne már a víz, egész rocska!

Fenekemen is víz folyik végig.
Este bőgőnek nézem az eget,
mégis élvezem. Mások nem értik,
vajon mi is lehet az élvezet
abban, hogy jól kidöglesz estére.
Erős vagy. Nincs szükség hosszú lére.

Nyisson átjárót!

Ott eszi a rosseb ezt az egész
szakramentumos, rothadt világot;
ennyi keservet vajon ki látott,
hogy vinné el messzire a penész!

Megfogni, hogy szét ne essen, nehéz,
mert foszlik, mint amit patkány rágott.
Ha eléred a napfényes sávot,
is akad valaki, aki lenéz.

Talán át kéne szerelni mindent,
hogy úgy üzemeljen, ahogyan kell;
megkenni borravalóval Istent,
javítsa, vagy ha van egy parallel
való, nyisson egy átjárót bele.
Itt az embernek csak lóg a bele.

Sokszög-geometria

Hiányzik a kör a geometriából.
Ahogyan nem négyszögesíthető.
Ez a hiány sok mindenben gátol;
érzem, amint elfogy a levegő.

Háromszögnek bővében van a tér,
sok az ily kevés oldalú idom.
Amikor egy-egy korcsmába betér,
mind azt mondja, már csak vizet iszom.

Én már láttam körré alakulni
sokszöget egy csodálatos délután.
Meleg volt. A Nap sütött be holmi
ablakon; itt volt, Pesten, nem Budán.
Négyzet lettem? Azt, hogy rajtam túl mi
van körben, nem észleltem, bután?

Ide jut az ember

Oda jut az ember:
mind nyomorra végül.
Kínja, mint a tenger,
a bőre megkékül,
már fehérlő fején
fészket rak a magány,
még miért él e vén,
neki is csak talány.

Keletje lesz nála
csöndnek, gondolatnak,
tévtanai - hála! -
már régen nem hatnak.
A létből kiesik:
nélküle megy tovább,
a helyére teszik:
"te vagy az ostobább!"

Oda jut az ember,
üszkös rétre végül.
Csupán korom tenger,
és az ég sem kékül,
szürke füstöt fújnak
fölötte a szelek,
és már nem hat újnak
a szó: szerettelek.

Puszta, vizes, hamuszínű síkon

Egyre reménytelenebb taposás már így ez az élet.
Eltűnt mind, ami szép volt régen, mind, ami jó.
Sósav-eső hull, lassan az arcom marja le, félek,
s elfedi szellememet majd újra a szenny-szagú hó.

Egyre reménytelenebb taposás már így ez az élet.
Körbe forog csak folyton az ostoba, ócska kerék.
Eltapos úgyis, mint a szekéré, úton, a férget,
ellene küzdeni bátorság, vagy tán hülyeség?

Egyre reménytelenebb taposás már így ez az élet.
Megszabadít majd tőle talán a halál.
Mind, ami még a csaló szerelemben hinne, de téved!
Végül puszta, vizes, hamuszínű síkra talál.