Út a sötétben

Most majd megint új útra térünk.
Megmutatja, mennyit érünk,
mennyit nyomunk kilóra, mázsán,
hogyha túljutunk a strázsán,
aki őrt áll kapunk fölött.
Vajon a sötétség már beköltözött,
vagy az én költözik-e őbelé?

Ez újra kérdés éjfél felé,
amikor a sarokban ajkát nyalogatva arra vár,
hogy hátadra ugrik, tíz körmével beleváj,
véred serken, akár tízezernyi tűszúrás nyomán,
hogy lefetyelve nyelvével nyalja fel.

A miértre senki nem felel,
hisz' e sötét magadban terem,
szárba szökken, virágot hajt idebenn,
mint kormos kémény ereszti piszkos fellegét;
sötétül az én: füst lepi el egét.

A kín az nyers, lehet a lét ma sima,
és nem segít a vers, nem segít az ima,
csak dübörög, mint ósdi, hatalmas masina,
zabálja szíved, lelked, megfeszülsz, mint Krisztus,
és ha nem sajdítja test a ritmust
lágy mozdulatok között,
hiába űzöl bármiféle rítust.
Maradsz magadban üldözött.

Talán, ha tálalnál fel magadnak
egyéb étkeket,
amelyekbe nem ragadnak
hangosan döngő döglegyek,
maradna némi fény az értelemnek,
magnak,
hogy kinyinyíljon ajtaja az étteremnek,
ahol az emberek majd táplálékot kapnak.
(Nem ezt a moslékot,
amelyet idelent idekent
e század.)

Az én lelkemen,
meg tiéden is rajta szárad,
hogy sötétben él a lélek.
Én néha most is attól félek,
hogy ha én is, meg te is befogod a szádat,
nem lesz fény, bevilágítani,
pókhálós sarkait,
vad, faragatlan barmait,
udvarba idomítani
mielőtt leszáll az est.

Erősen úgy fest,
hogy "az utcán végig sikló sárga ködnek"
lesz ereje, mint falóban görögnek,
hogy kardélre hányjon minden életet,
gyorsan, azt se mondhasd, ég veled,
nem lesz idő, nem lesz idő,
hogy arcodat más arcok meglephessék.
Beleég, vagy lepereg mind a festék,
amelyet rákentek az évezredek?
Bár - remélem - ebben tévedhetek.

Én nem Prófórk vagyok,
de béna. Szárnyam nincs, és a séta
csak kitaposott úton megy nekem,
hiába fújom énekem,
szirének szíve el nem csábul.
Én nem jöttem Itáliából,
hogy háromszor adjam meg az ütleget.
Már meg sem élek talán annyi telet,
hogy lássam a séta végén,
a lábam lógázom a világ szélén,
de a Nap rám ragyog.

Tovább megyek.
Itt mit hagyok?