Oda jut az ember:
mind nyomorra végül.
Kínja, mint a tenger,
a bőre megkékül,
már fehérlő fején
fészket rak a magány,
még miért él e vén,
neki is csak talány.
Keletje lesz nála
csöndnek, gondolatnak,
tévtanai - hála! -
már régen nem hatnak.
A létből kiesik:
nélküle megy tovább,
a helyére teszik:
"te vagy az ostobább!"
Oda jut az ember,
üszkös rétre végül.
Csupán korom tenger,
és az ég sem kékül,
szürke füstöt fújnak
fölötte a szelek,
és már nem hat újnak
a szó: szerettelek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.