Valami sötét, téli éjszakán
az égen láttam egy csillagot.
A felhők résén át ragyogott,
fénye üzent is valamit talán.
A szívem sötét volt, jeges verem,
dübögve pumpált fekete vért:
szivattyú, amely semmit nem ért,
abból, amiből az élet terem.
A csillag-szót így nem érthettem én;
hittem, a táv torzította azt.
Valamit arról, várjak tavaszt,
szólt, és biztatott, van még remény.
Fekete fellegek résein át,
amikor viharos, zord az éj,
várom, ragyogja újra: ne félj!
Mindenki megleli végül honát.
Valami viharos, vad éjszakán,
ha felhők lepik el egemet,
rám néz majd csillagom, rám nevet,
meglelem otthonom én is talán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.