Üllői úti fuck

Az Üllői úton csak fuck van,
a lombjukat elvesztett fák
a Margit szigetre elmenekültek,
avagy a múlt mélyére merültek.
A Ligetből is elűztek
már vagy két tucatot,
a helyükbe odatűztek
pár színes kacatot;
jobban mondva kivagdosták,
átültették őket,
mint szívet másik mellkasba,
ezzel döfik folyton hasba
a fuck-kedvelő népet.

Kik is döfik?
Hát a röfik:
Timi férje, meg a másik,
aki mindig csak pofázik,
moslékkal eteti urát,
azt az ezer fejű furát,
s aki miatt az egyetem
ma nem más már, csak begyeden
kakát kereső kákacsomó.

A Duna, mint egy lávafolyó,
hajnalonta olyan veres.
Igazságot már nem keres
errefelé semmi elme.
Nincs az életnek szerelme,
fölrepült az égbe mind,
a folyóra letekint.

Egy hídon áll,
más kövön ül,
nyitott ablakban hegedül,
csak úgy zeng bele az udvar.
Hogy vinné el már az ótvar!
üvölti a János bácsi.
Miért kéne magyarázni,
arabozni vagy zsidózni
oroszozni, migránsozni;
felfogható semmi ésszel:
munkába megy minden éjjel,
futtat nem lovat, lányokat,
hajnaltájban már hányogat,
hát nappal aludni kéne,
de nem hagyja Örzse néne,
aki a lakást rendezi,
folyton a lábost zörgeti,
meg a hegedű zenéje.

Az meg csak kering az égbe,
megindítja a felhőket,
siratja a felmenőket,
eső ered, máris kopog
a hegedű szinte zokog,
már tiszta a park, az utca,
a víz a szennyet bemossa
a Dunába, hogy a város
amely Üllővel határos,
szinte élhetővé válik.
De ha az ember őszinte,
ha nem válik, vagy csak szinte,
itt pusztulunk mind egy szálig.

Azt hiszed, vége

Azt hiszed, mindennek vége köztünk.
Nagyobbat nem is tévedhetnél, kedvesem.
Évekig esszük, amit együtt főztünk,
hiába vesztünk össze rendesen.

Azt hiszed, hogy én okoztam.
Van benne igazság, nem vitás.
De magamat nem csak én hoztam,
és nem volt még közöttünk senki más.

Azt hiszed, hogy véget értünk.
Lehet, hogy tényleg így lenne a jó.
De senki más nem tesz majd értünk,
és elindult már az utolsó hajó.

Ez is kész

Kellemes idom megy előttem az úton.
Nem túl széles, de méretes.
Nézem. Közben még orromat sem túrom.
(Az eset szinte kivételes).

Meg kéne nézni elölről is:
volt, hogy már tévedtem benne,
pedig nem vagyok már mai pisis,
de mégiscsak csalódás lenne.

Mi a fenét is akartam máma?
Az idom fejemből kitúrta mind.
Arról semmit sem szól a fáma,
szemüveggel az ember hogyan kacsint.

De most egy kapualj. Eltűnt benne.
Így dolgozik mindig a végzet.
Ha másként dolgozna, tán vers sem lenne.
"Jaj, mama, nézd csak!" Ez is kész lett!

Valódi kérdés

A gyalogosok mindig a túloldalon közlekedhetnek,
akármelyik oldalon is mész.
Az úttest közepén az autók mennek,
ehhez pedig nem kell túl sok ész.

Kérdés persze még így is marad:
hol menjen ilyenkor a villamos?
Bár a világ úgyis a vég felé halad,
szóval az efféle kérdés elég lapos.

De a valódi kérdés, és ez nem titok,
van-e oldal, ahova én állhatok,
van-e oldal, ahol én járhatok?
És van-e oldal, ahol rád várhatok?

Esti tea

Lobban a láng a rózsa körül,
felszisszen, ömlik a gáz.
A gyűrűre a kanna kerül.
A száj csendben magyaráz:

- Hol van a teafű, hova tettem?
- nyitja a szekrényt a kéz.
Jaj, milyen feledékeny lettem! -
A szemüveg körbenéz.

- Megvagy végre! De mit keresel
a fridzsider tetején?
Látod, már nincs, aki kevesell
a vízben, csak te, meg én.

Elalszik a gáz a rózsa körül,
csészében a forró lé.
- Ebbe ma már csak citrom kerül.
A rum rég a múlté.

Tócsányi égbolt

Tócsák tükrében nézni égre,
ablaktükörben arcodat
látni, ahogyan a vonat
beér az állomásra végre.

Valaki odébb éppen játszik.
Ismétlőn sivító füttyenés.
Az idő mindenre oly kevés!
Utána nincs, csak a sivár szik.

Szürke pokróc az ég felettünk.
a MŰPA kőtömbje ránk mered.
Munkába mennek az emberek
rajokban előttünk és mögöttünk.

Cigaretta füstje az égbe száll.
Akár a meleg ölelés,
a levegő itt olyan kevés;
a tüdő zihál. Vár a halál.

Tócsányi égbolt az életünk,
egyetlen fuldokló zokogás,
könnyekből víztükör, semmi más.
Fölszárad, s már nincs az ég velünk.

Köd. Szürke, reménytelen.
Nem látni benne arcodat.
Elveszítettem harcomat,
a ködbe fut velem életem.

Hajnali kettő

Hajnali kettő. Másnap van.
s még nem kezdődött el ez a nap.
Öt éve vége. Vagy hatvan?
Az ember úgyis a fűbe harap.

Csendes az utca. Tiszta az ég.
Tisztára mosta át az eső.
Csak egypár kinti lámpa ég.
Hidegen metsz már a levegő.

Fordul a Föld a Hold felé.
Mégsem látni a korongot.
Messziről sikolt egy vonatkerék.
A kedvem egész nap borongott.

Hajnali kettő. Aludni kell.
Üres a világ, egy sötét lyuk.
Inkább leejt, mint fölemel.
Reggel majd megint meglátjuk.

Lila hajtincs

Ritkás haja lilás volt,
hozzá vendéghajat viselt.
Bal orcáján barnás folt,
a bal, türkiz szemével figyelt
két macskát a háztetőn.
Az ereszcsatornában ült
lábát lógatva, merengőn
egy elfeledett dalt hegedült.

Mint varázslat, keringett a dallam,
kinyíltak rá ablakok, szívek,
vágy és szenvedély zengett a dalban,
a vízen túl visszhangozták a sziget
fái, a vérvörös platánok,
nem tudták sehogy sem megállni,
hogy föl ne kapják a dallamot.

Szállt a hegedűszó,
keringett a város felett,
sírt tőle a vízben úszó
dinnye, megindította a szelet,
majd alább hagyott, és végül elcsitult.
És az ereszcsatornából akkor
egy lila hajtincs elém, a járdára hullt.

Gettó

Fal nő a város közepén.
Amit bezár, az a gettó.
Te belül, rajta kívül én.
Fordítva lehetne dettó.

Embertelen a hatalom,
akár egy bolsevik banda,
rabló náci, s csupa barom.
Amihez ért: handabanda.

Gyűlölködő lázban vakog,
világokat emészt szava,
egy népet romlásban hagyott.
Oldja szét az eső sava!

Gettó a város közepén:
egy kormány totális csődje.
"Ott él a nyomor telepén,
és látod kijönni? Lődd le!"

Egyetlen tánc

Egyetlen tánc volt, jó estét kívánok,
talán már nem is emlékszik rám.
Halványan hittem, egy évet kivár ott,
meggyújtja tüzét forró szikrám.

Egyetlen tánc volt, jó estét kívánok,
nem volt bennem ott értelem.
Feleslegesek ma már a sirámok,
mivé lett ön nélkül életem.

Haláltánc

Nekem csak egy rugóra jár agyam.
Ködös, homályos hajnalon
mintegy belé hatolva
lepi a külső pára el;
miazmás gyűlölet,
freccsenő undor, és agresszió,
ami e volt társadalomból
egymásba árad.

Néha van, hogy én magam,
habár a fegyvert mindig is utáltam,
a legszívesebben páncéltörőt ragadnék,
vagy az általános iskoláknak írt tankönyv alapján
gyúlékony koktélt töltenék üvegbe.

Hiába kék az ég felettünk,
penetráns bűz lengi át a várost,
a rothadó morál, kegyetlen önzés
gyomorszakasztó, hánytató szaga.
Kigyúrt hatalmas férfiak cibálnak négyen
rozzant véneket és nőket templomok között,
a csürhe-nép vezére páncélba öltözött,
hű híveitől úgy remeg.
Életünk remek:
oszló hullaként járjuk a táncokat
világunk romjain.
És az új világ közel,
nincs erő, amely visszatartaná.

Vers és szerelem

Ha nincs a rím, a ritmus, akkor jobban áthatol?
Különben mindegy. Mondanom se' kell talán.
A Hegyi Beszédet se mondta versbe szedve Krisztus,
mégis ott van szinte minden templom ajtaján.

Ha nincs a jelző, mint a tűz, oly lángoló, heves,
ha nincsen furcsa bakugrás a szép szavak között,
a szöveg mit sem ér, nem is lesz már belőle vers,
hiába hogy a gondolat belé költözött?

Vagy mégis? Mondd, ugyan ki érdekelnek
bolha piszkok sorba szedve egy fehér lapon?
Lehet tucatnyi csak, lehetnek százan, ezeren.
És említeni lehet szerelmet, verset egy napon?
Lehet, bizony: itt áll a vers és szerelem.

Éji mészárlás

Megint az éjszaka.
Süvöltő semmi szálldos.
A létnek nincs szaga,
de az íze botrányos.

Megint az éjszaka,
noha a Nap dalol az égen;
az orrban vér szaga.
Élő hús szakad, mint régen.

Talán a félműveltség teszi

Talán a félműveltséged teszi,
de ezt nem értheted.
Miért is kellene megértened,
kérdezheted,
ha meg nem érint semmi módon,
és hatása sem lehet
az életedre?

Talán, ha még figyelmesebb vagy,
mégis átdereng,
és majd a lényegen túl,
az árnyalatnyi rezdülések is
utat találnak.

Talán a döbbenet,
hogy ennyi volt, és vége lett,
és úgy már nem mehet tovább,
valami lényegesre végül rávilágít.

Talán a félműveltséged teszi,
hogy mégis érdekel,
és teljességében szeretnél
róla tudni végre.

Újra eltalál

Akárhogy is, mindig beléd talál.

Lehet, hogy délelőtt van,
hét ágra tombol most a nyár,
vagy késő éjszaka, és lámpafény,
de nincs mosoly, és szétfeszít belülről.

Aztán az égbolt, egyre távolodván.
Szürkület,
homályos láthatóság,
valami fojtogat,
már torokban érzed,
majdnem hányni kell,
de visszagyűrni, mégis.

Derengő monitorfény,
talán egy kézirat,
vagy könyv a kézben,
újság - egy régiség nyolcaddá hajtva -
esetleg művészfilm, vagy akció.

Akárhogy is,
de eltalál majd mégis újra.

Pusztát járva

Gondolatban a pusztát járom,
sivatagot, tengert, magányos hegytetőt.
Képzeletem fogva tartja egy járom.
Széttörni nem érzek magamban erőt.

Folyton a lélekvesztő, ingó híd
jelenik meg jelként talpam alatt.
Szélben táncol, halkan sodródik.
Recseg-ropog és majd' leszakad.

Mert gondolatban sivatagot járok.
Sötét szakadékok szája rám lehel
hideget a mélyből. Borzongok, fázom.
Mikor süt rám a Nap? - kérdem.
A semmi nem felel.

Bűnök kanyonja

Több különböző eredendő bűnnel élünk;
mint ködös fjord, fenyvesekkel övezetten,
úgy kanyarog velünk a sorsunk;
amin hajózunk majdnem elveszetten.
Egy kanyar, és a vízesés
robaja szinte mámorító,
magával visz, elragad a repülés,
és a völgy vize már nem a sima tó.

Ott egy fatörzs úszik rajta.
Ága-boga szerteágazó
a víz alatt. Sima tükör a felszín most,
nem látsz át rajta. Bárhogy ügyelsz,
léket kaphat a hajó.

A fekete fenyők hol komoran,
hol biztatón rád tekintenek;
a hegyoldal meredek, és az orom
szinte már megkarcolja a sötét eget.
Köd ül a völgyön. Moréna halom
akadályoz most váratlanul.
A visszhangzik hangod
a hegyoldalon. A tapasztalatokból
csak kevés hajós tanul.
Itt egy forrás fakad, vize csábító.
A szirteken zubog alá.
Megkóstolod? Mámorítóan
üdít. De nem hordozza magában a halált?
Ott folyik a bűn a vízben,
a levegő is tele van vele,
hiába tartod magad távol tőle több ízben.
A halál az ember élete.

Mint szirének csábos éneke
kísér a szellő-susogás,
majd orkán támad, és repülsz vele,
hiszed, már nem is kell többé más,
csak a szenvedély, amely magával ragad,
és ha elszáll váratlanul,
elapad a víz alattad,
hajód a pokol mélyére szállva sárba ragad,
hiába eveznél vadul,
többé, úgy látszik, már nem szabadul.

Aztán kisüt a Nap.
Mily csoda! Oly ritkán hatol át fénye
a komorló fellegeken!
Féled, gyorsan elszáll a pillanat,
amikor minden jól halad,
és hajód a szélcsendben is
simán száguld veled.

A falnak.
Egy csattanás, árboc, evező
szilánkra tört.
Segítség sehol, semmi más
nincs, csak a kőfal, amely már meggyötört.
Szirénének volt a szélcsend,
vagy talán
maga az élet kacagott
rád pár pillanaton át,
amíg a felhőkön keresztül
újra láttad ragyogni a Napot?

Több különböző bűnnel élünk.
Eredendők vagy az úton szedtük fel?
Sokszor, nem bűn ez, így remélünk.
Napsugár süt reánk? Tornádóba visz az élet?
Senki nem felel.

Seamus Heaney: Relikvia

A tavak vize
erdőt konzervál:
régi evezők
és a cölöpök
az évek során
megkövesednek.
Magukba zárnak
embert, éveket.

A sekély víz
és a többé-kevésbé
állandó oldás,
mint a fullasztó szerelemé
egy cölöpöt

sztalagmittá kábít.
A holt láva,
a kihűlő csillag,
a szén és gyémánt,
vagy egy égett meteor
hirtelen születése
túl egyszerű;
a varázslat nélkül
csak egy ereklye -
egy kődarab,
az iskola
zabkása színű
polcán.

Tetvesek népe

A tetvesek népéhez tartozom.
Én rakom segged alá a párnát,
az én fejemre pereg a korom,
ha kályhádban égetem a szalmát.

A tetvesek népéhez tartozom,
a pestis az én testem járja át,
szagomat érzed a kórház-soron,
amikor grimaszra húzod a szád.

Tetvek szaporodtak el testemen.
Csípésüket folyton csak vakarom;
állandóan rajtam élnek, velem,
bár vérszívásukat nagyon unom.
Ha majd elég lesz belőlük nekem,
körmeimmel mindet szétnyomkodom.

Én is a tetvesek népéhez tartozom.

Gödörben

Csákány, lapát, és a gödör
egyre mélyül, már derékig
állok benne, ki sem látszom:
száll a porfelleg, betakar.

Reggel kezdtem, és ma estig
eljutok a fal aljához,
megtalálom, milyen mélyre
alapozták ezt a házat.

Déli ejtőzés fél óra,
aztán vissza, vár a gödröm,
Nap égeti csupasz hátam,
aztán véget ér a műszak.

Létra nincs, és gondolatban
itt töltöm az egész éjjelt.
Hűvösödik már az este.
Kéz nyúl értem, hogy kimásszak.

Itt egy fa

"Itt egy fa, ott egy fa".
Magas, göcsörtös vagy szikár.
Levél már nincs rajta.
Régen elmúlt a nyár.

Itt egy fa, ott egy fa.
Nem erdő ez vajon?
Ha balta kivágja,
ritkul. Én hagyom?

Itt egy fa, ott egy fa.
Közöttük semmi sincs.
Volt tegnap? Lesz még ma?
Magány marad a kincs?

Vezess!

Csak vezess, ha nincs mit mondanod,
előre nézz, az útra mereven!
Elhagytál már megállót ötöt-hatot,
és nem mondtad sosem, ez szerelem.

Csak vezess! Az út majd véget ér,
ha végleg kifogy az üzemanyag,
de az utazást ne add föl semmiért!
Figyelj az útra! Ne légy hanyag!

Entrópia

Amikor a lézercsíkok összetapadnak,
és káosszá válik az információ,
hiába, mondhatod már ezerszer magadnak,
hogy akármi jöhet, de élni mégis jó.

Amikor a megnövekedett entrópia
lázmérőjén eléri a százas fokot,
az embernek már nincs mit tanulnia.
De abbahagyni mégsem fogod.

Szociális

Kint, az ablakom alatt
a gödör sokat haladt.
Hét láb hosszú, térdig ér,
föl nem adnám semmiért.

Minden nap mélyül kicsit,
csak bámulják a krimit
tuja fák és a sövény,
és megannyi zöld növény.

Ha mellig ér a gödör,
gond és bú majd nem gyötör.
Leülök a fenekén,
alján végigfekszem én.

Az ásómat fönt hagyom;
földbe szúrom, nem nagyon.
Aki megszán engemet,
puha földdel eltemet.

Titkok tudója

Mily szép az este ma!
Az égen fenn a Hold.
Ne menjünk még haza!
A szívem így sikolt.

Csendes az éjszaka,
a parton senki sincs.
virágok illata
száll rólad, drága kincs.

Lótunk-futunk, bizony
kis dolgaink után,
egész napunk iszony,
majd meghalunk bután.

Most itt a víz nekünk
tükröz fénylő eget,
s az éj, mint életünk,
még titkot rejteget.

Ragyogjon tovább

Amit adtam, az már mind tied,
visszavenni azt sosem lehet.
Vissza nekem te sem adhatod;
amit adtam, mind nekem ragyog.

Most is hozzád szól a vers, tudod.
Ne szólj, ne mondd, hogy nagyon unod,
hiszen nekem a vers életem,
mi is lenne nélküle velem?

Lábad elé rímeket rakok,
a sorokban szíved ott dobog.
Hiába ment el már annyi év,
a múló idő semmit sem ér.

Életünk, mint jó bor, nemesül,
ha próbálunk élni emberül.
Ami volt, meg nem tagadhatom,
el nem veszi semmi hatalom.

Amit adtam, minden a tied,
gazdagítsa gyémánt szívedet,
hiszen a fénye rám is ragyog.
Akkor is, ha sötétben vagyok.

Hajdútánc

Kezeden többé nincsen lánc,
kezdődjön a hajdútánc!
Ügyesen lépd át a kardot,
nem kell más, csak akarnod.

Tégy le kettőt keresztbe,
ne lépj rá a keresztre!
Ritmusra jár a lábod,
mert, ha nem, hát megbánod.

Síneken

Reggel hatkor a síneken
csillog valakinek vére.
Szerepel majd a hírekben,
és megszárad estére.

Sötét, feketés folt marad,
ha nem takarítod fel,
s ha rálépsz talpadra tapad.
De a miértre nem felel.

Maga előtt a villamos
tolta két méteren.
Az utasok egy része még zabos:
"miért épp énvelem?

Elkéstem ma reggel is,
és holnapra jaj lesz nekem,
ha másnak megint így esik
majd vége a síneken."

Tanulmányi kirándulás

Fél vállamon dög nehéz táskával,
övemen csípőmet verő kalapácsnyéllel
féloldalasa, arcba hulló, hosszú hajjal
ballagok valami buckás-bozótos réten;
mögöttem-előttem két-három fős csoportok,
csak én megyek egyedül a társaságban.
Ma sem sem vagyok jó társasági ember.
Akkor még hittem a geológus-jövőben,
hogy majd ugyanígy, egyedül járok
számomra ismeretlen tájakat,
értő szemmel ismerem föl a formációk változásait,
a rétegződéseket, töréseket;
a kalapáccsal eltört kövek törésfelületéről,
majd a téli hónapok aprólékos elemzéseiből
biztonsággal állapítom meg az elmúlt évmilliók eseményeit,
és védem meg álláspontomat a szakmai kritikákkal szemben,
és amikor az általam optimálisnak tartott helyen
lemélyül végül a kutató fúrás,
a felhozott fúrómagok egyértelműen bizonyítják
hogy végre megtaláltuk, amit régóta gyanítottunk,
időt és fáradtságot nem kímélve kerestünk,
és most már az ipari kutatásoké,
majd a bányatervezőké a pálya,
én pedig mehetek tovább,
új, felderítetlen tájakra,
más, ismeretlen területekre,
idegen égitestekre.

A fotó megkopott,
mit az egykori, hosszú hajú fiatalember is.
Már nem hiszem, hogy bármiféle kaland
vár rám az életben,
az egyetlenen, az utolsón kívül,
amelyben senki más,
csak én leszek érdekelt
ismét egyedül.

Viszontlátás

A peronon állunk egymás mellett némán.
Mindent végigmondtunk már, amit lehetett.
Én nem nézek őrá, és ő sem néz énrám,
közös hallgatásban várunk szürkületet.

Felhő van az égen, a Nap ereszkedik.
Zajong a forgalom lépésnyire tőlünk,
egy-két perc, és talán be is esteledik.
Mind a ketten saját gondolatban fővünk.

Megszólal az egyik, hogy oly szakadatlan
ne legyen csend, mint a csónakokban, este,
rákezdi a másik azon pillanatban.
Aztán elhallgatnak homokpartra vetve.

És a búcsú: jó volt látni újra téged,
jó utat hazáig! A szó szinte koppan.
A szíven a hiány már nem nagyon éget.
Ballagok a hóban. Cipőm alatt roppan.

KulturKampf

Kultúrharc folyik a magyarság ellen - írja az MSZMP KB Társadalompolitikai Intézetének KISZ-tag kutatója, Kövér László elvtárs, aki a vöröset kifakult vörösre cserélte, és milyen igaza van!

Hiszen a FIDESZ kultúrharcot folytat a magyarság ellen, olyan méretűt, amilyenre az 50-es évek közepe óta nem volt példa. Folyton azokat támadja, akik a magyarságot Európában a szomszédos népek közé ágyazva képzelik el. A magyarság európai léte: az európai Magyarország elleni kultúrkapmf változó eszközökkel és erőkkel, az államhatalom adminisztratív erejével és pénzügyi eszközökkel is megtámogatva folyik. Emberek tűnnek el süllyesztőkben, míg mások a csúcsokra emelkednek, hatalmas - a kultúra parányi szeletéhez képest hatalmas - pénzek mozognak, újságok, hírszolgáltató- értelmező centrumok szűnnek meg tollvonással vagy színfalak mögötti utasítások nyomán eszközölt felszámolásokkal.

Ez a kulturkampf támadja az emberi öntudatot, azokat, akik a szabadság, egyenlőség és testvériség örök európai eszméit kívánják erősíteni, támadja a kereszténység évezredes alapjait, noha elindítói és fenntartói hatalom- és gazdasági gyarapodásuk érdekében megpróbálják még az alkalmazott ideológia  bemocskolását is: a kereszténység eszméit használják bunkósbotként - a keresztények az állampolgárok - ellen. Még jól emlékszünk az akkor szakállas hőzöngő - mára kenetteljes főpappá alakult - néptribunus "térdre csuhások!" beszólásaira, vagy a köteles bolsevik haver gyávaságból eltagadott kötél-kínálgatására mindenki számára, aki az újbolsevizmusban kivetni valót találna.

Mintha a régi bolsevikok foxi-maxin szerzett tudását kamatoztatnák - és ez valójában így is van:  érdekes módon a mai kultúrharc irányítói, kirobbantói és haszonélvezői ugyanazoknak az egykori  bolsevikoknak leszármazottjai - szellemi és sokszor vér szerinti örökösei is - akik ezt a harcot az 1950-es években már eljátszották, majd egyszer már katasztrófa szélére vitték az országot.
Ha jól végignézünk rajtuk, mindenhol találunk egy községi kommunista párttitkárból lett vállalkozó papát, egy MSZMP párttitkárságot, egy Hazafias Népfront - tisztviselőséget vagy éppen egy MSZMP Központi Bizottság közvetlen irányítása alatt állott Társadalomtudományi Inézeti gyakornoki állást.

És mindez nyílt titkok.

Requiem a víz fölött

Zongorabillentyűk a Dunán -
hullákon lebegő arpeggiók.
Fénylik a fél, az egész a hiány.
Lámpafüzér-őrök a parton.

Hajnali hat van. Őszi sötét.
Nem rezzennek a fények.
Messzire vitte el őket a tél.
A cipők fogható tények.

Országhatáron, tengeren át
ma is úszik a püffedt hulla.
A holnapomat majd hogy' verem át ma?
Ha a vízen a Requiem dallama szállna,
a fél hang, az semmi. Nulla.

Hajnali HÉV

A bozót felett a hajnali égen
csilló pára lebeg.
Döccenő, csikorgó csepeli héven
munkába mennek az emberek.

Ez olvas, annál telefon csörren,
amíg mobilján matat,
ír a másik. Zacskó zörren:
utolsó reggeli-falat.

Fojtott párbeszéd. Hangjukat
szisszenés nyomja el;
egyikük mondja, másik bólogat,
figyel, de nem felel.

Fél barack, kis üveg szájhoz:
kell még a gyorsító.
Egy fiatalabb a zenének áldoz:
két fülében dugó.

Tíz perc, és a vonat
már a hídon dübörög.
Leszállás. Indul a nap.
A munka marad örök.

Semmi

1.

Sétálni le nem hullott havon.
Ködben látni fénylő kincset
dérré fagyott harmaton.

Négy fehér fal. Szorítja a szívet.
Süket a csönd. Füledben sípol.
Volt? Nem hiszed. Emléket is kivet
magából az elme. Szólsz? Nincs, aki válaszol.

2.

Ködben kúszni.
Üvegpallón, szakadék fölött
négykézláb. A bal láb törött.
Mellkason lyuk. Égett szélű üreg.
Vérzik a térd. Reped az üveg.

3.

Kérdezed, mi baj. Semmi.
Vagányan vállat vonok:
megpróbálom elkenni;
nem csak te vagy konok.

Suttogom, sziszegem: semmi.
Teljesen lényegtelen.
Nem tudok ellene tenni,
ez is csak élet-elem.

Vinnyogom, nyüszítem, semmi.
Keringhetnek a csillagok,
holnap megszűnök lenni,
bár ma még itt vagyok.

Ordítom, üvöltöm: semmi!
torkomon, ahogyan kifér.
Nem tudok védekezni,
és vele a lét mit ér?

Mindegy, harag, vagy bú

Fejed fölött a tőke csörömpöl.
Utcára taszít, a földbe tapos;
neked már nem jut többet örömből.
Akarja? Hiteti, a Föld lapos.

Farkasfalkákat habzó pofával
uszít szívre felzabáltatni azt,
szétmart lelkeddel aztán sem tárgyal;
repülni vágynál? A sárba ragaszt.

A tőke kitátott, mocskos szája
sem jobb, mint a diktatúra:
sohasem tudhatod, hogy mi a pálya,
adhatod szívedet haragra, búra.

Ősz újra

Hát ősz van újra. Egyre megy,
hogy nyár az ősz, vagy tavasz a tél;
akinek szívében nincs egy, meg egy,
tavaszt talán már nem is remél.

Hát ősz ismét. Ismerős.
Esőit, ködét már jól tudom.
Aki a múlttal viselős,
már csak sehová megy az úton.

Ha szeretőm lenne

Ha nekem szeretőm lenne,
nem élnék földbe temetve.
Mindig ragyogna az arcom,
mikor számat csókra tartom.

Hogyha várna öleléssel,
A Nap sütne nappal, éjjel,
Sosem lenne sötét este,
ha nekem szeretőm lenne.

Nincs közösség

Közösség nincs kicsiben, sem nagyban.
Magába zár, s kivet a világ.
Havon fekszünk sivatagban, fagyban,
a hideg minden szívet kirág.

Ha elesel, sújt a törvény kardja:
lábad vágja: maradj a havon!
Sikoltoznál? Nincs, aki meghallja.
Hangosabban bőg néhány barom.

Menedék nincs sem belül, sem kívül.
Hont nem lelhet itt a hontalan,
amíg szíve dobban. Mire kihűl,
lesz halálában majd gondtalan.

Nincs közösség. Farkas fogak tépnek,
maró nyál, ami sebbe csorog.
Még hangját sem hallani a népnek,
hogy mint tenger, tajtékzik, morog.

Azt mondják

Azt mondják, utállak téged.
Ez, bizony, közel sem igaz.
Ha elhiszed, akkor véged,
nem segít semmilyen vigasz.

Azt mondják, gyűlöllek téged.
Hogyan tudhatnám megcáfolni ezt?
Bármit is megtennék érted,
de az ember mindig rajta veszt.

Azt mondják, véget ért köztünk.
Lehet, hogy én voltam hibás.
De közösen esszük, amit főztünk,
és rajtunk kívül nem hibáztatható más.

Fehér kardvirág

Fiadra vársz. Szürkület.
Erősen jön már az este.
A vonat nem vár, ő nem siet.
Arcod színesre festve.

A reklám fénye. Amúgy a smink
teljesen hiányzik róla.
Csevegünk, érdektelen.
Még vér sem cseppen le a hóra.

S azután haza, és a vers,
mondod is, és olvasom,
gyermeknek írsz ma. Én ballagok
a még le sem hullott havon.

És nincs lovas, a patazaj
sem csattog hátam megett;
a metrólépcsőn fölfelé
sem számlálok lépéseket.

Visz a vonat. Én nem megyek
sem utánad, sem veled.
Redőnyt húzok le arcomon,
elölöm az érzéseket.

Az a fehér kardvirág
vörössé már sosem lehet,
hisz' vele már nem döfhetted át
búcsúzáskor a szívemet.

Nincs

Hogyan lehet leírni a nincset?
Szürke, üres hamupusztaságként?
Vagy, mint ami soha sem volt másként?
Mint ajtót? Nem tettek rá kilincset.

Szívet abroncsba fogó bilincset,
remetét, ki magányt vállalt önként?
Fumarola? Sárgán ontja a ként,
kopasz lány hajából tincset?

Darab kenyér üres helye polcon,
szerelem, amelyet megtagadtak.
Gyermek. Nem jut húsz éve túl nyolcon.
Eledelül lesz jó csak halaknak?
Semmi. És ez nem afféle VÉGZET.
Jövő? Nincs, bár volt a múltban, képzelt.

Genezis

Pusztába kiáltott szó volt talán,
hiszen nem volt ott semmi más.
Puszta sem volt, csak az a szó,
és még az sem volt hallható,
csak egy hang, parancsoló,
hogy zengett volna a határ,
felszáradt volna minden sár,
de nem volt határ, ami zenghetett,
se sár, se hang nem létezhetett,
levegő sem volt, csak puszta tér,
ami anyag nélkül semmit sem ér;
nem volt az, csak egy gondolat,
egy villanás, amely elszalad
egy pillanat alatt messzire,
de nem volt táv; nem ment semmire,
amíg letelt a pillanat
(világok hulltak el ezalatt,
közülük meg csak egy maradt,
vagy több párhuzamos is lehet,
de ez meg ne tévesszen benneteket!)
de hatása lett a szónak ám,
mert megjelent egy fénynyaláb,
majd világossággá fényesedett,
bár senki nem adott neki még nevet.
S hogy a szó azután elhallgatott,
már minden a jó úton ballagott.

Picasso,

az én arcomat előre is összetörhetted volna,
kifeszíthetted volna arcbőrömet síkba;
jobban néznék ki, mint élőben,
ha egyszerre három oldalamról is
láthatja mindenki,
mi ül ki vonásaimra,
amikor rettegek,
vagy boldog vagyok.

Térköveken

Térkövezett járda. Előre léphetsz.
Visszamenni rajta nem lehet,
ha néznél hátra, mögötted képen
festve láthatod csak énedet.

De nem a valódit. A kép az lódít,
csak amilyennek szeretnéd magad
látni, s láttatni. Hogy a módit,
add, akkor is, ha téged megtagad.

És a lépés. Ügyelj rá jobban!
A térkő kifordul lábaid alól,
ha nem figyelsz. Csak szíved dobban,
ha elesel. S már nem várnak sehol.

A következő tél

Oly gyorsan megy tavaszból őszbe,
s télből tavaszba nem!
Az emberszívre jégpáncél fagy,
ha nem olvasztja föl szem.

Oly gyorsan megy tavaszból őszbe!
Követni sem lehet.
Az ember állandóan várja
a következő telet.