Üllői úti fuck

Az Üllői úton csak fuck van,
a lombjukat elvesztett fák
a Margit szigetre elmenekültek,
avagy a múlt mélyére merültek.
A Ligetből is elűztek
már vagy két tucatot,
a helyükbe odatűztek
pár színes kacatot;
jobban mondva kivagdosták,
átültették őket,
mint szívet másik mellkasba,
ezzel döfik folyton hasba
a fuck-kedvelő népet.

Kik is döfik?
Hát a röfik:
Timi férje, meg a másik,
aki mindig csak pofázik,
moslékkal eteti urát,
azt az ezer fejű furát,
s aki miatt az egyetem
ma nem más már, csak begyeden
kakát kereső kákacsomó.

A Duna, mint egy lávafolyó,
hajnalonta olyan veres.
Igazságot már nem keres
errefelé semmi elme.
Nincs az életnek szerelme,
fölrepült az égbe mind,
a folyóra letekint.

Egy hídon áll,
más kövön ül,
nyitott ablakban hegedül,
csak úgy zeng bele az udvar.
Hogy vinné el már az ótvar!
üvölti a János bácsi.
Miért kéne magyarázni,
arabozni vagy zsidózni
oroszozni, migránsozni;
felfogható semmi ésszel:
munkába megy minden éjjel,
futtat nem lovat, lányokat,
hajnaltájban már hányogat,
hát nappal aludni kéne,
de nem hagyja Örzse néne,
aki a lakást rendezi,
folyton a lábost zörgeti,
meg a hegedű zenéje.

Az meg csak kering az égbe,
megindítja a felhőket,
siratja a felmenőket,
eső ered, máris kopog
a hegedű szinte zokog,
már tiszta a park, az utca,
a víz a szennyet bemossa
a Dunába, hogy a város
amely Üllővel határos,
szinte élhetővé válik.
De ha az ember őszinte,
ha nem válik, vagy csak szinte,
itt pusztulunk mind egy szálig.