Gondolatban a pusztát járom,
sivatagot, tengert, magányos hegytetőt.
Képzeletem fogva tartja egy járom.
Széttörni nem érzek magamban erőt.
Folyton a lélekvesztő, ingó híd
jelenik meg jelként talpam alatt.
Szélben táncol, halkan sodródik.
Recseg-ropog és majd' leszakad.
Mert gondolatban sivatagot járok.
Sötét szakadékok szája rám lehel
hideget a mélyből. Borzongok, fázom.
Mikor süt rám a Nap? - kérdem.
A semmi nem felel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.