Fél vállamon dög nehéz táskával,
övemen csípőmet verő kalapácsnyéllel
féloldalasa, arcba hulló, hosszú hajjal
ballagok valami buckás-bozótos réten;
mögöttem-előttem két-három fős csoportok,
csak én megyek egyedül a társaságban.
Ma sem sem vagyok jó társasági ember.
Akkor még hittem a geológus-jövőben,
hogy majd ugyanígy, egyedül járok
számomra ismeretlen tájakat,
értő szemmel ismerem föl a formációk változásait,
a rétegződéseket, töréseket;
a kalapáccsal eltört kövek törésfelületéről,
majd a téli hónapok aprólékos elemzéseiből
biztonsággal állapítom meg az elmúlt évmilliók eseményeit,
és védem meg álláspontomat a szakmai kritikákkal szemben,
és amikor az általam optimálisnak tartott helyen
lemélyül végül a kutató fúrás,
a felhozott fúrómagok egyértelműen bizonyítják
hogy végre megtaláltuk, amit régóta gyanítottunk,
időt és fáradtságot nem kímélve kerestünk,
és most már az ipari kutatásoké,
majd a bányatervezőké a pálya,
én pedig mehetek tovább,
új, felderítetlen tájakra,
más, ismeretlen területekre,
idegen égitestekre.
A fotó megkopott,
mit az egykori, hosszú hajú fiatalember is.
Már nem hiszem, hogy bármiféle kaland
vár rám az életben,
az egyetlenen, az utolsón kívül,
amelyben senki más,
csak én leszek érdekelt
ismét egyedül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.