Mindent végigmondtunk már, amit lehetett.
Én nem nézek őrá, és ő sem néz énrám,
közös hallgatásban várunk szürkületet.
Felhő van az égen, a Nap ereszkedik.
Zajong a forgalom lépésnyire tőlünk,
egy-két perc, és talán be is esteledik.
Mind a ketten saját gondolatban fővünk.
Megszólal az egyik, hogy oly szakadatlan
ne legyen csend, mint a csónakokban, este,
rákezdi a másik azon pillanatban.
Aztán elhallgatnak homokpartra vetve.
És a búcsú: jó volt látni újra téged,
jó utat hazáig! A szó szinte koppan.
A szíven a hiány már nem nagyon éget.
Ballagok a hóban. Cipőm alatt roppan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.