Egy dolgot

Egy dolgot mondjatok nekem!
Mi lesz velem, ha meghalok?
Jönnek értem angyalok,
vagy újra élem életem?

Én úgy hiszem, hogy nem fogom
újra élni életem,
és nem hiszem, hogy énnekem
adnak helyet az angyalok.

Én azt hiszem, a föld alatt
rothadok majd csendesen,
és nem lesz vélem senki sem,
és nem leszek már én sem ott.

Én úgy hiszem, hogy nem leszek,
miután egyszer meghalok:
Csapot-papot is itt hagyok,
hogyha egyszer elmegyek.

Színes üvegcserepek

A földön színes üvegcserepek.
Vigyázat! Rá ne lépjetek!
Csillogva fényt vernek vissza,
színük szemünk csak úgy issza.

A földön színes üvegcserepek.
Darabra tört, volt életek?
Összerakni tán nem lehet,
de tükrözik lelketeket.

A földön színes üvegcserepek.
Szürkék vagytok? Ne féljetek!
Elég, ha másban mosod magad,
szürkeség híre sem marad.

A földön színes üvegcserepek.
Nem szükséges, hogy összetörjelek.
Mindenki száz színben ragyog
felém, hogyha nyitott vagyok.

A tünde lány és a bolha

Tünde királylány szárnyal.
Magasan hordja az orrát.
Semmire tartja a vággyal
szárnyait bámuló bolhát.

Tünde királylány búsul.
Mellé szökken a bolha.
Csipkedi szárnyát rútul,
vérét szívná, ha volna.

Tünde lány nyolckor pontban
nap melegére ébred.
Bolha morog a porban:
Nincs is szívható véred.

...annak van bokra

Ma még jövővel telve minden este.
Ma még remeg a vágy a szíveden.
Ma még felfedezésre vár a teste:
virágba borul még a szerelem.
 
Holnap estére már mindennek vége.
Minden virágszirom máris lehull
termése reggelre gyorsan beérve,
sötétség jön, és rád alkony borul.
 
Ma még csupa napfény egész világod,
jövődben ott zeng még a várt tavasz.
Letépve az ezer színű virágot
el is hervasztod majd azonnal azt.
 
Hervadt virágod ma már lom és kacat.
Tegnapi árny? Vajon mire való?
Szétesik minden gyorsan. Porlik, vacak
lesz emléke is. Nem vigaszt adó.

Én nem lettem költő

rögtönzött szonett hozzászólásként az alak-art-ra.

Én nem lettem költő soha:
nem tanultam a rímeket.
Sorsom sem volt túl mostoha,
ezért írok ily rémeket.

A szerelem sosem jött be,
bánatomat borba fojtom,
hogyha az nincs akkor sörbe:
soha nem ürül a hordóm.

De az írást nem adom föl!
Olyan szerencsétek nincsen.
Új verset írok hétfőtől,
mert a betű minden kincsem,
és ha keddre elolvasod,
majd meglátod, fejed fogod.

Ölelés

Ha egy ölelésre megkérhettem volna,
talán ma a szívem is másként dobogna.
Életedben ritka az olyan pillanat,
amikor más arcban látod meg önmagad,
hát öleld nem egyszer, de minden nap százszor,
öleld, hogyha elmegy, hogy ne legyen távol!
Úgy hiszem, amikor rám vár majd a semmi,
egy nagy öleléssel kellene elmenni.

Fájdalom-virág

Voltál világnak világa,
fájdalom kinyílt virága.
Lettél a Húsvéti Bárány,
olaj tajtékos víz hátán.

Mire virágod beérett,
piros szirma hullott: véred.
Tőled sem múlt el a pohár,
ami mindenkinek kijár.

Egy voltál sok százezerből,
téged minden új nap megöl,
ha egy embernek a sorsa
a világban fordul rosszra.

Voltál világnak világa,
lettél embereknek álma.
Osztoznak rajtad, mint kincsen.
Talán jössz, ha más már nincsen.

Elmaradt megváltás

A megváltással elkéstél:
már pokolra szálltam.
Szúr, hasogat, mint a kés él
tehetetlen vágyam.

Az embernek miért adott
vágyakat az Isten?
Ezt a kegyetlen csomagot
kell egyedül vinnem?

A szívemben csak homály van,
habár napfény ragyog.
Arcom mosom az írásban,
s csak mocskosabb vagyok.

Szonétka

2012. márc. 20.

A jövőtől többé már nem félek:
fényes nappal ébren álmodom.
Bármennyire megviselt az élet,
ha elmegyek, vígan távozom.

Nem tudom, hogy költői póz mennyi
van a versben, ahogyan írom,
de mondhatom, éji órán semmi
nincs, mikor a Holdat bámulom.

Nem lesz fanfár, díszlövés, és semmi
nem kell: harang, zokogó gyászmenet:
Hogyha kell, hát csendben kell elmenni,
lesz talán, aki majd eltemet.

Életem, tudom, nem olyan élet,
amiért egy ifjú szív dobog,
de szebbet és jobbat nem remélek:
a világ mellettem elrobog,
nem lobog már bennem többé lélek,
csak panasz-verseket alkotok.

Homloka fénye villan

Egyre csak ő jár balga fejemben.
Nem lehet onnan elűzni se', bár
hogyha előjött, visszatemettem
mindig: rég elmúlt az a nyár.
Hinni se mernék vaksi szememnek,
járva az utcát és tereket:
villan a homloka fénye, s eszemnek
vége, hideg ráz, láz fenyeget.
Jól tudom, elmúlt már az az élet,
messzire szállt el a régi idő.
Mégis a régmúlt képei élnek,
már-már elhagy az életerő.
Varjú károg a ház tetején, kusza
kertben a sárgarigó dala száll,
új lomb zöldül, csalfa remény, hogy a
szívem a régi tavaszra talál.
Annyira kellene már ölelésed!
Szívem megroppantja a vágy.
Túl szomorú már így ez az élet:
éjjel-nappal hűvös az ágy.

Tóparti hajnal

Hajnali tóban béka zenél.
Messzire fújja a hangot a szél.
Fölkel a Nap, és halkul a dal:
gólyamadár jön, és békát fal.

Parti avarban róka keres.
Földre lapul, hisz' a  bunda veres.
Tőle csak arrébb moccan a nád.
Pótol-e még kimaradt vacsorát?

Nádiposzáta a fűz tetején
nézi a rókát, hős a legény!
Cserreg a hang a veresre ügyel:
itt van a fűben a fészke, közel.

Sötéten látom

Túl sötéten látom a világot,
de nincsen ebben semmi meglepő:
fagyban sem nevelsz színes virágot;
árt neki a hideg levegő.

Réges-régen vártam azt a percet,
hogy megérek egyszer egy tavaszt.
Már tudom, nem szerzek úgyse' merszet,
ha jönne még, felismerni azt.

Már a meleg nyári Nap se' fénylik.
A madárdal is csak károgás.
Egyre csak egy dalt fújok: a régit,
s nem lesz ebben most már változás,
mert vissza nem hoz az idő már semmit,
míg nem jő a végső állomás.

Fejembe száll a bor

Fejembe száll a bor megint,
és nincs velem, aki megint:
vigyázz! a mámor elragad,
s majd hiába kergetsz vágyakat!

Boros pohár az asztalon.
Nem győz le engem, nem hagyom!
Borral hiába van tele,
elfogy belőle hegy leve.

De nem kell ahhoz bor nekem:
vágyaim versben kergetem,
s utol nem érem: illanók,
tündérek-é vagy kis manók?

Jól tudom, a vers nekem
lassan már pótolja életem.,
és azt hiszem ez így marad,
míg bor nélkül látom álmaimat.

Nem hiszek

Nem hiszek az adott szóban.
Nem hiszek egy felsőbb jóban.
Nem hiszek a másvilágban.
Nem hiszek a boldogságban.

Nem hiszem, hogy nincsen légy a tejben,
s nem hiszem, hogy nem lesz szög a fejben,
vagy ha ott nem: kézben és a lábban:
én nem hiszek egy jobb másvilágban.

Nem hiszek a szerelemben,
ami volt, már eltemettem,
nem hiszek az igazságban:
a világban csak gazság van.

Nem hiszem, hogy nincs más, aki nem hisz,
s nem hiszem, hogy a gazság mindent visz,
nem hiszem, hogy minden fázónak ne jutna kabát.
Nem hiszem, hogy az ember végül kiirtja magát.

Mit nekem bérc!

Mit nekem bérc, fennkölt szépség, hegycsúcsok hava!
Aki téged megkóstolna, törik a foga.
Csodálhatlak, de nem szeretsz úgysem engemet,
hát hódítsa meg más völgyed és hegyeidet!

Elvagyok én jól szelídebb dombvidékeken,
ahol csúcs csak távol kéklik, túl fellegeken.
Amikor a Nap elhever, mint ahogy párom,
otthonos, szelíd lankáit szívesen járom.

Hogyha mosolyogva néz rám két szeme fénye,
tudom, nem várok már soká, szállok az égbe.
Onnan tekintgetek majd le a dombos tájra,
ami dúsan termő földdel a gazdát várja.

Dombok közén sötétlik a völgyben egy forrás.
Azt a kutat nem őrzi sem sárkány, sem portás.
Szomjúhozó földműves, ha megpihen rajta,
ágaskodó kútgémjét a kútba lehajtja.

Mintha vihar csapna le olyankor a tájra,
amikor naplementével indul a vágta.
Méneseknek dobogása robajlik égre,
a Lét hangja száll határon túl messzeségbe.

Vihar után lassan megint csendesül a táj,
elmúlik a szívből minden bánat, ami fáj.
Felderül a szivárvány túl árnyas völgyeken,
kivirágzik, mint a tavasz, a hű szerelem.

Nem kell nekem távoli bérc, fényes korona!
Sziklamászó tudomány kell fölmenni oda.
Bár csodállak, szeressen más, ha téged akar!
Engem vár az árnyas forrás. Jövök már, hamar!

 

Kötött pulóver

Habár itt vagy, de hiányzol.
Mint ahogy szobában fázol:
Forró kályha ont meleget,
hiába, ha nincs szeretet.

Hiányzik a pulóvered.
Nem a gyapjú: ami tied.
Mikor távol jártam tőled,
egy darab volt az belőled.

A pulóver már megkopott,
ami fa volt, rég elfogyott.
Ha fáznál, szólj valahára!
Hozok még fát a kályhára.

Vöröslő Hold

Ágak szúrnak most a Hold szívébe.
Vére csordul, bíborra festi meg.
Lecsurran róla, a tó színére,
s tükrözik izzón fénylő fellegek.
Nincs ilyenkor a tóparton senki.
A fák csipkéje fodrosan lebeg
a föld felett: már haza kell menni.
Ne tépje szét a szívem rettenet.
Vöröslő éjfél. Nincs többé káprázat.
Rőt fénye minden álmon átragyog.
Másé a gőg, enyém az alázat.
Már ez is hiába: belefáradok.
Nincs, ami kéjjel csökkenthetne lázat.
Minden átok éjben oly magam vagyok.

Csodákban én már nem hiszek

Csodákban én már nem hiszek,
Csodák csak mással esnek.
Virágot csak temetőbe viszek,
ahol majd földbe tesznek.

Még nem én vagyok virág alatt.
- Bár síromra virág? Minek? -
Ha én megyek majd, a fagy marad:
ez a világ nekem hideg.

Nincs bocsánat

Én tudom, hogy nincs bocsánat,
hogyha egyszer tévedek.
A fű sem nő többé utánad,
bármily vigyázva lépkedek.

Minden igaz ember lába
eltapossa a férgeket,
és tudom, hogy nincs bocsánat.
Tapasztaltam. Nem tévedek.

Vátesz

Miért kéne nékem vátesznek lennem,
bemondani a tutit biztosan?
Hogyha majd egyszer a sírba kell mennem,
úgyis elfelejtesz hamarosan.
 
Nem marad utánam semmi,
csak néhány firkált irka lap,
amit, ha el kell majd menni,
lesz, aki gyorsan tűzre rak.
 
Ezt nem pesszimizmus mondatja velem,
ez olyan tény, ami bizton várható,
hiszen nem jelentős semmi énekem:
ha új Nap süt, elolvad mind, mint a hó.
 
Írhatnék, persze, egy szebb világról,
ahol a Nap mindenkire egyformán ragyog,
s az emberek nem egy jobb királytól,
várják: maguknak építik föl a holnapot.
 
Írhatnék, hogyha hozzá erőm lenne,
hogyha nem csalódtam volna már annyit benne,
és ha nem látnám romokban hazámat,
és nem rágná érte is szívemet a bánat:
szép hazámért, ahol nem tartanak magyarnak
sem sokan, és látnának bár háttal falnak
dőlni, mert a szívem bal oldalon dobog,
és benne a piros színű vér, nem narancs-
vagy trikolór szirup csorog.
 
Az én vérem piros,
soha nem tagadtam.
Nem hiszem, hogy tilos
az, aminek adtam
szívem, amikor még
frissebb vér folyt benne.
Én mégis áldást, és
nem új átkot hozni
jöttem nemzetemre.

Hideg nyárelő

A kertben még szarka cserregett,
de a fákra köd szitált.
Hideg esővel érkezett
az a réges-régi nyár.

A tavasz színekkel volt tele,
a fákon madár dalolt,
az ember szíve feltelt vele
a lélekben remény szólt.

De eljött a nyár, és véget ért
a tavaszi szép világ,
s én soha sem tudtam meg, miért
hervadt el sok virág,
miért fújt szirmokat szerteszét
a hideg nyári szél,
a tavasz miért hozott reményt,
ha utána eljött a tél.

Verbunkos

 

Piactéren szól a muzsika.
Gyere pajtás, menjünk el oda!
Ott húzzák a huszároknak,
nézzük meg, ők hogy táncolnak,
az valami csoda!

Piros nadrág, ragyog a csizma.
A lovaknak feszül az izma.
Zsinóros a huszár mellény,
tollas csákó van a fején
jól megy a sora.

Menjünk mi is, gyere te Zsiga!
Csapjuk mi is a csizmát oda!
Berukkolunk katonának,
jobb dolgunk lesz, mint apánknak
volt valaha.

Huszár leszek, hallod-e koma!
Lovon megyek a háborúba!
Kossuth Lajos azt üzente,
elfogyott a regimentje,
hát beállok oda!

 

Nem a napfénybe tartunk

Mondd! Nem volt még elég belőle,
hogy állandóan megalázz?
Ez az élet ócska, mint a lőre,
ha kóstolom, még a hideg is kiráz,
hányinger kerülgeti gyomrom,
szívem szorul, és szédül a fejem,
még amit jól tudok, oly dolgom
sem tudom elvégezni rendesen.

Én már megszokom ezt az érzést,
volt benne részem éppen elég,
mégsem csillapíthatom a vérzést,
ha egy szavad szívembe tép.

Pontosan tudom, hogy másra vártál,
nem ilyen senkire, mint én vagyok,
de ez jutott. Te is rossz sor végére álltál:
az nem oda tart, ahol a Nap ragyog.

A vesztes oldalon

Én a vesztesek és megalázottak oldalán állok.
Könnyű nekem: hisz magam is egyikük vagyok.
A nyertesek és köztem húzódó árok
túlságosan széles és mély. Ekkorát nem ugorhatok.

Régen volt már, vagy harminc éve,
hogy nyertesnek mondhattam egyszer magam,
de most minden önsajnálatot félre téve
úgy érzem, létem teljesen haszontalan.

Mit adtam én a világnak?
Szeretetet tőlem nem sokat kapott.
Miért csodálnám hát, hogy oly sivárnak
látom jelenemet és a holnapot?

Rosszkedvem tele

(Igen, Shakespeare.)

Rosszkedvem telét
a napsütés sem űzi el soha.
Lehetek ezért
szemedben szegény, pozőr, vagy ostoba.

Nem jól van ez így,
én érzem minden egyes éjjelen,
és szívem irigy,
ahogyan az életet megfigyelem.

Júliám volt

Júliám az volt, akit én szerettem.
Érte lángolt hű szivem. Elfeledtem
mára vágyam, hogy vele összekössem
végül az éltem.

Tűzbe mentem volna, ha kéri tőlem
szép szerelmem, s érte az életemmel
megfizettem volna, ha elfogadja
tőlem a létem.
 

Jobb világot

Jobb világot álmodtam magamnak,
mint ami a részemül jutott.
Esténként befordulok a falnak,
zsibbadtan várok egy holnapot.

Nincsen napfény. Nincs jövő, vidámság,
már csak versben élem életem.
A tarka rét is szürke és sivár már.
És csak gyűlik bennem mind a sérelem.

Pontosan tudom, hogy ez nem élet,
de számomra már ez marad való.
Sokkal szebb jövőt már nem remélek
akár a Nap süt kint, vagy hull a hó.

Az a dolgom

Az a dolgom, hogy mindent megírjak,
ami elmúlt, ami van vagy jön.
Amikor kell, éji órán sírjak,
mielőtt a hajnal rám köszön.

Az lett dolgom, hogy másoknak is én
mutassam meg, mi szép, és mi jó:
hogyha borult: milyen szép a kék ég,
s izzó nyárban: mily tiszta a hó.
 

A gyűlölet éget

A gyűlölet éget.
A közöny csak tompa fájdalom.
Várom a véget
minden elátkozott, sötét hajnalon.

Nem ez az élet
volt vágyam, azt elmondhatom,
s hogy mégis így élek,
évek óta az fáj, nagyon.

Alapvetően mezőgazdasági ország

Orbán Viktor nagy nyilvánosság előtt jelentette ki: "a külföldről ideáramló silány kacatok, élelmiszer-ipari hulladék dömpingje alacsony szinten, sőt sokszor emberhez méltatlan" szinten tartja a városi élet minőségét is. felvezetésként  e kijelentésével Magyarország miniszterelnöke elkövette számtalan gazdasági társaság hitelrontását, amelyek mindegyike nyugodt lelkiismerettel indíthatna személye ellen kártérítési pert. Kiszely Tünde bírónő nyilván súlyosbító körülményként értékelhetné egyfelől, hogy a miniszterelnök a hitelrontást "nagy nyilvánosság előtt" követte el, másfelől, hogy a hitelrontás cselekményét nem, mint magánember, hanem mint az állam végrehajtó hatalmának vezetője tette.

 

Mint Orbán Viktortól - aki miniszterelnökként bizonyára sokunknál járatosabb a gazdasági statisztikák értékelésében - megtudtuk, Magyarország, amelynek GDP megoszlásában  - 2007 óta legalábbis -  a mezőgazdaság 4,2%-nál nagyobb szerepet nem játszott, és a 2009-es 3,4% után 2010-re 3,8%-ig erősödött, alapvetően  mezőgazdasági ország.

Ez a kijelentés nyilván úgy annyira igaz, amennyire egy jogász végzettségű, soha nem praktizált értelmiségiből lett politikus a 3,8%-os arányt alapvetően nagyobbnak tartja, mint mondjuk a feldolgozó ipar 22%-os (2010) illetve 2007. óta folyamatosan 20%-os arányánál. Igaz, hogy a kisebb-nagyobb fogalmakat már az óvodában, de legkésőbb az általános iskola alsó tagozatában megtanítják, ehhez képest egy miniszterelnök képtelen megérteni a kisebb nagyobb fogalmakat?

Ráadásul Magyarország nemzeti jövedelmében a mezőgazdaságnál még a Műszaki-tudományos tevékenységből származó jövedelem is nagyobb részarányt képez már több, mint évtizede! Bármilyen meglepő, a mezőgazdaság enyhe túlzással 4%-os arányával szemben ugyanis még a tudományos-műszaki fejlesztésből származó GDP hányad stabilan 4,9%. Pedig minden híradás arról szól, mennyire le van maradva országunk az innováció terén.  Az annyira kárhoztatott adminisztratív- és a szolgáltatásokat támogató tevékenységekből származó GDP 3,2%-3,5% -es aránya is körülbelül ugyanakkora, mint a mezőgazdaságból eredő. Az elenyészőnek tekintett ingatlan ügyletek GDP-ben való részesedése egy évtizede a kétszerese a mezőgazdaságénak, többek között éppen az első Orbán Kormány, majd az utána következő kormányok áldásosnak éppen nem mondható tevékenysége következtében.

Összefoglalóan: Magyarország miniszterelnökének minden ellenkező híresztelésével szemben alapvetően ipari állam, még akkor is, ha erről a miniszterelnök nem tud.

Ráadásul gazdasági adatai mellett ezt igazolják társadalmi adatai, történelmének kultúrájának és hagyományainak utolsó 120 éve. Más kérdés, hogy van, akinek ez nem tetszik, és van akinek  egyéni ambíciói azt kívánják, hogy ezt a tényt ne lehessen tudni. Éltek ilyen emberek már a reformkori modernizáció idején is.

Az ország – miniszterelnökünk állításával szemben – nem volt igazán erős a hatvanas években, amikor GDP-jének nagyobb részét a mezőgazdaság adta. Sőt, már akkor sem volt világhatalomnak tekinthető, amikor az I. Világháború előtti időszakban a nemzeti jövedelemnek még 40%-át adta a mezőgazdaság, sőt, már az 1700-1800-as évek elején sem volt igazán erős, amikor a nagybirtok rendszer elavult mezőgazdasági termelése hátráltatta a gazdasági fejlődést, sem volt, még az Osztrák-Magyar Monarchiával együtt sem világhatalmi tényezőnek tekinthető. Következésképpen az állítás nem igaz.

Az ellenben igaz, hogy Magyarország utoljára az I világháború előtt volt „hagyományosan” mezőgazdasági ország: 1910-ben a trianoni területre átszámítva 4.256.172 fő, a Trianoni terület lakosságának 56%-a foglalkozott mezőgazdasággal, és a nemzeti jövedelem 44%-át állította elő. A szétnyíló agrárolló miatt ( 1930-ban már 47%-kal volt magasabb az az ipari termékek átlagára a mezőgazdaságiakénál) a mezőgazdaság 1933-ra már csak a nemzeti jövedelem 16-18%-át adta, ami tömeges elszegényedést és kivándorlást okozott éppen az elmaradt ipari fejlődés miatt. Éppen nosztalgikus „mezőgazdasági hagyomány” eredményezte Magyarország népességének egyik katasztrofális méretű fogyását.

A második világháború során .2 millió szarvasmarha (az állomány 44%-a), a lovak 56%-a, a sertések 79%-a (2,2 millió) a juhok 80%-a (1,4 millió) pusztult el, és kimaradtak az 1944 őszi munkák.

A mezőgazdaság a század eleji 40% feletti részesedéséről viszonylag egyenletesen süllyedt a 90-es évekre 10% körüli értékre, szemben ezzel az ipar részesedése a 40-es évek elejére szerves fejlődéssel megközelítette a 40%-ot, majd ugrásszerűen emelkedett a történeti rekordnak tekinthető 72%-ra, hogy azután folyamatos csökkenéssel 35%-os arányig jusson a rendszerváltásra.

Az ezredforduló óta elmúlt évtizedben és 2011-ben is az "alapvetően mezőgazdasági ország" nemzeti jövedelmében a teljes mezőgazdaság: földművelés+állattenyésztés+halászat+vadgazdálkodás a 20 gazdasági szektor rangsorában stabilan a 12. helyen áll, még a pangó építőipar, valamint a humán- és egészségügyi ellátásokat nyújtó ágazatok is megelőzik.

Magyarország legalábbis a 2000-es évek második fele óta (de már jóval régebben is) egyértelműen, és GDP arányait tekintve kimagaslóan ipari állam, a feldolgozó ipar 20% körüli részarányával. Ezt mellesleg tükrözi a foglalkoztatottak száma is: míg a mezőgazdaságban 280 ezer fő dolgozott 2010-ben, az említett könnyűipari ágazatban 819 ezer főt foglalkoztattak ugyanekkor, és ez a létszám arány az elmúlt 5 évben nem igazán javult a mezőgazdaság javára.

Magyarország "alapvetően" utoljára az Első Világháború előtt, 1914-ben volt mezőgazdasági ország. Az akkor 40%-on felüli részesedését a nemzetgazdaságban a mezőgazdaság 1920-ra véglegesen és visszavonhatatlanul elveszítette, és az 1955-1960 között felfutó(!) szakaszt kivéve azóta ez az arány folyamatosan csökken függetlenül mindenféle gazdasági- és politikai fordulattól, forradalomtól ellenforradalomtól háborútól vagy újjáépítéstől.

Ha a fenti áttekintés után egy politikus ki meri jelenteni a XXI. század második évtizedében egy országról, amelynek 120 éve folyamatosan csökken a nemzeti jövedelmében a mezőgazdaság részaránya, hogy "alapvetően mezőgazdasági ország", az erős pillangó kergetésnek tűnik leggyengébb esetben is. Erősebb esetekben butaságnak, még erősebb esetben tudatos hazugságnak. Azt kell mondjam, miniszterelnökünktől egyik lehetőség sem áll nagyon távol.

Repedt pohár

I.
Megrepedt pohár vagyok. Hiába töltök
eszmét fejembe, amiből verset költök.
Kifolyik mind belőlem, szétcsorog,
üresen várok minden éjjel holnapot.

II.
Megrepedt pohár az élet: tölteném tele,
lőre is folyik beléje, nem csak a hegy leve.
Vak pohárnokom, a Lét is egyre tölti azt,
és nem tekinti, úr vagyok, vagy pedig paraszt.
Bár edénye kézre áll, mégse' tudhatom,
hogy mivel telt az a pohár, míg meg nem kóstolom.
Vajon édes, mint a méz, de őrületbe hajt,
vagy keserű, mint bürök, és rám hozza a jajt?
Megrepedt pohár az élet: hiába tölteném,
elfolyik minden, és nem marad, csak ez a költemény.

Néha, szívrepesve

Néha szívrepesve
arra ébredek:
eljön ma az este,
amikor megszeret.

Felnyitom a szemem,
s mire fölkelek,
élem ezt a nekem
rendelt életet.

Parlagon

 Jól tudom, hogy műveletlen szakbarbár vagyok,
hisz életemben sokáig nem volt soha semmi ok,
arra, hogy a kultúrából képezzem magam,
hogy ne legyen termőföldem ily haszontalan.

Lassan túljutott már Napom életem delén,
és nem csak azt kell látnom, hogy ki gazdag, vagy szegény.
Azt is fel kellene ismernem, amíg lehet,
hogy mi hozza ránk a társadalmi rettenetet.

A világon jobbítani csakis úgy lehet,
ha erőszakkal nem akarunk boldogítani embereket.
Úgy hiszem, ez kézenfekvő megközelítés,
de ideális állapothoz még nagyon kevés.

Jó lenne, ha leírhatnám, amit gondolok,
hogy az én receptem milyen egyszerű dolog.
De nem vagyok filozófus, vagy vallás alapító,
s nem lesz belőlem tribunus, sem néptanító.

Ezeken a dolgokon magamnak gondolkodom,
sokszor akkor is eszembe jutnak, amikor dolgozom.
De ráhagyom én másokra, hogy tömjék a fejed.
Elég, hogyha verseimnek ritmusát élvezed.

Ki lát?

Vajon ki lát meg, az utcán,
amikor néha arra járok?
Ilyen sok eltelt év után
már észre sem vesznek a lányok.

Írtam zenét, táncot jártam,
tollamat most papíron koptatom.
Koldust út szélén ha láttam,
szívemben éledt mindig szánalom.

Nem verek harangot félre,
fejemet falhoz nem csapdosom,
s nem vagyok, akitől féltek,
mert késő éjen, sötétben oson.

Szívem helyén gránát nőtt a sorstól.
Ötszög-lapja bíborban ragyog.
Mikor iszom esténként, a bortól
már hamarabb kótyagos vagyok.

Én is kerestem saját arcomat,
de nem találtam másban soha.
Már nem vívom egyedül harcomat.
Mégsem vagyok olyan ostoba.

Ígért utak zsákutcává válnak,
a kőre vak ablaksor mered.
A jók végül mind a sírba szállnak,
a rossz marad örökre veled.

Látnak még vajon, utcán, ha járnék?
Leszek-e még más, mint akadály?
Fény vagyok,vagy oly sötét, mint árnyék,
s fecsegek, mint részeg papagáj?

Ti jók vagytok

"Ti jók vagytok mindannyian"
                               József Attila


Tudom, "ti jók vagytok mindannyian."
Miért hiszitek, hogy más nem az?
Jóságotoktól az ember néha kivan:
a szív másként nem is lehet igaz?

Tudom, Ti szép életet éltek,
nemeset, tisztességeset.
A mainál szebb jövőt reméltek,
miért láttok csak ellenségeket?

Tudom, Ti másként láttok mindent.
Miért éljünk egyforma életet?
Ha másként hívnám, mint Ti, az Istent,
nem lesz senki, aki eltemet?

Vénség monológ

Ez a vers nem jöhetett volna létre, ha a Magyar Líra Csarnoka weboldalon nagy elődeim - Edmond Rostand, és Ábrányi Emil munkáinak mintájára: Juditti (lásd: "Hájmonológ"), Weinberger (lásd: "Tarmonológ"), valamint Ágota ("monológ egy Celebhő'") - meg nem alkotják a magukéit.

Mondhatta volna szebben, hölgyem, azt,
hogy Önhöz elhasznált és vén vagyok,
hogy hajamnak immár némi híja van,
és számban már nagyok a hézagok,
hogy régen volt, talán egy ezredéve,
hogy karomba bírtam volna kapni Önt,
és, hogy senki nincs már, aki itt lenn
várna rám, de egyre jobban várnak fönt.

Nem tagadhatom: a szívem feldobog,
ha Önt egy lépcső aljáról meglátom,
s fel nem megyek, mert úgyis elrobog,
mire fölérnék rajta, hű barátom.
Ha maszkabálba készülök,
elég, ha fölveszem legjobb ruhámat,
és aki rám néz, úgyis felröhög,
és messze száll szívéről minden bánat.

Mondhatta volna szebben, hölgyem, azt,
hogy a széptevés már nem nekem való,
mert fonnyadt csokrom kezemben csak lohaszt
szívében lángot, és hideg lesz tőle, mint a hó,
de az, hogy mindezt ily nyilvánosan,
így, más előtt mondja el nekem,
mindezekkel aztán alaposan
torkomra fojtott minden válasz-énekem,
mert  "én magamat kikacagom, ha kell,
de hogy más mondja, azt nem tűröm el."

Senki babája

Soha nem voltam senki babája,
de ragyog rám az ég.
Egyszer majd maradok fekve a sárban,
hogyha eljön a vég.

Fölemelt fejjel járok az utamon,
már nem bánt a hamis szó.
Egyszer maradok majd fekve a havon,
nekem úgy is jó.

De amíg napfény ragyog le rám
és hangosan szólhat a dal,
amíg bort kóstolhat a szám,
engem semmi nem zavar.

Hiába vágytam szép életet,
mindig eltékozoltam.
Soha se mondtam,Isten veled,
de nem élhetek holtan.

Hosszú hajamat fújja a szél
és messze viszi dalom.
Hogyha egyszer majd eljön a tél,
rám borul egy halom.

De addig, amíg ragyog a Nap,
és hangosan szólhat a dal,
ha van is, aki nálam boldogabb,
engem úgysem zavar.

Munkanélküli nóta

Uccára tettek, hitelem elfogyott,
a türelmi idő végül csak lejárt.
Munkahely nincs, hajléktalan vagyok,
rám úgyis majd a börtön vár.

Nagyapám is így élt, pont száz éve annak.
Akkor is a pénz osztotta az észt,
így lett hatalma sok-sok bitangnak,
így hozzák ránk ma is a vészt.

Hiába szónokol sok törvényhozónk,
attól még nem lesz több kenyér.
Kényszermunkás kezén gyérül a bozót:
ez kellett nékünk az Istenükért?

Uccára tettek, nincs tovább,
az időm végül úgyis lejár.
Minden jót, kedves cimborák,
rám az alvilág vár.