A kaméleon

Ha a kaméleon narancsra vált,
leszáll reánk az éji sötét,
tollba beleakad a sörét,
ha a kaméleon narancsba vált.

Ha a kaméleon zöldbe vált,
a Parlament már jobbra ment,
oszlopon áll már a szent,
ha a kaméleon zöldbe vált.

Ha a kaméleon színe vörös,
nem méreg eszi az eszét,
csak kimutatja természetét,
ha a kaméleon színe vörös.

Ha a kaméleon színe barna,
eljön a nemzetre a halál,
és a józan ész félreáll,
mert a narancs az sárgásbarna.

Nem csak magyar

Nem csak ír a költő.
Miákol, mint macska,
úszik, mint a kis halacska,
s poharába bort is tölt ő.

A költő nem csak ír,
de kelta, német és magyar,
ha népét, nyelvét szaggatja agyar,
fáj; a költő sem fakír.

Ír a költő, japán, orosz,
meg magyar, meg kínai.
Öröme és kínjai
versben szólnak, ha jó, ha rossz.

A költő ír. Vagy olvas.
Olykor hallgat is sokat.
Néha meghall másokat,
s a vershez nem kell este, holdas.

Elég, ha látja, hogy a macska
parton ülve néz a tóba.
Ez máris egy elmepróba
versre: mit lát víz alól a kis halacska.

Darázs a garázsban

Áll ma a csend a garázsban.
Nem moccan a levegő.
Ennyi elég, hogy belássam,
az élet itt leverő.

Volt, hogy a fény zuhogott át
a mára törött üvegen,
a szerelő gödörnél ott állt
a fiatal, szép szerelem.

Lábnyoma látszik még ma:
az alja-betonba fagyott.
Névvel vésett tégla,
mára csak ennyit hagyott.

 Most csend áll a teremben.
Kiürült már a garázs.
A rég megdermedt csendben
felzümmög egy kósza darázs.

A tölgyfa tánca

Röppen a sárgombóc: a fa táncol.
Rázza az ágait és gyökerét.
Közteres odaát homlokot ráncol:
nem látott ilyet ő sose még.

Nincs zene, mégis ritmusra reccsen
sok ezer gally, ág, és a fatörzs.
Pördül a korona, egyre kecsesebben.
Rá ne szólj, mert szégyenlős!

Táncol a tölgy, a törzse csikordul,
hajlik az ág az ablak alatt.
Menne a Hold le, de visszafordul,
bár idejéből alig maradt.

Röppen a sár, de a tölgyfa ma táncol.
Vígan járja a vén legény.
Nincsen gyökér, ami földhöz láncol,
élni ilyenkor van remény.

Az elágazó ösvények kertjében

Folyton a vart kaparom magamon.
Sebeim hegedését nem szeretem.
Azt, ami volt, soha sem tagadom;
földre terít, hogy nincs szerelem.

Folyton a múlton jár az agyam:
mi a bűn, amiért most bűnhődni kell?
És büntetés-e a lét, ami van?
Hosszú-e még? Ez érdekel.

Folyton az ösvény jár az eszemben,
és körülötte a kusza bozót.
Más majd balra térne helyemben,
ha arra utat lát, lelombozót?

Egyre az út jár folyton fejemben.
Jártat a járatlanra cseréld?
Mit tett volna más a helyemben,
aki tűzhelyt, családot remélt?

Nyúlfülek

Egy kisnyúl mindig megremeg,
ha kordulnak farkas belek.
Pici vagyok, egy gyáva nyúl,
mondja, és füle lekonyul.

Hogyha felállna a fülem,
jobban hallanék, úgy hiszem,
de ha a két fülem feláll,
a farkas úgy majd rám talál.

Lelapítom hát a fülem.
Lapításom - magánügyem.
Ha valaki beszól nekem,
ha farkas is, szájba verem!

Mindig arra vágytam,
szép verseket írjak,
mint amilyent mások
énekelnek sokan.

Szeretetlenül

Hogy' lehet ember ilyen szeretetlen?
Meg nem is érthetem én magamat.
Vágyak dúlnak még temetetlen,
bennem a lét így is marad.

Hogy' lehet ember ilyen szeretetlen?
Az égre kiált fel bennem a kín.
Mélybe tekintek, amely feneketlen,
onnan néz rám vissza a sín.

Félre az ésszel!

Közös a sors, de ha nincsen alázat,
a földre alázhat a kín.
Zárhatod szíved, mint a házad,
mégis csillan a sín.

Félre az ésszel, szeretni szív kell!
Ha üres a szív, mit ér a lét?
Csillag után nyúlni, érd el!,
és örökké hinni az új mesét.

Felszabadítás

                                           (Kassák Lajos nyomán)

A rabszolgát itt nem tették szabaddá.
Bilincset kézről senki nem vert itt le még.
Hát ne csodáld, ha új uraik vakká
változtatják. A rabszolga sorsból nem volt elég.

Láncai: "a csúszó alázat",
tudatlanság. Sok szegény barom!
Itt félelem torzít vörösre, barnára minden lázat,
noha retteg és fél a hatalom.

Rabszolgát nem szabadít föl senki.
Csak a szabad ember lehet szabad.
Ő oda tart, ahová ő akar menni,
s ha nem engeded, ledönt minden falat.

Tusa

Ha hiányzik a lét egy aspektusa,
válik olyanná, mint véres tusa
állig csillogó páncélba öltözött
nehéz vértes, vasas lovagok között.

Ha pajzsomon fényes csatabárd csattan,
szikra száll, megrendítő ütést kaptam,
szikla-szilárd mégis, ahogyan állom.
Megpihenni? Csupán egy kéjes álom.

Ütés zúz, morzsol péppé elmét, szívet,
világod szűköl, már csak piciny sziget,
virágot nem terem; por fedi, hamu.
A hiány marad. Kimondani tabu.

Tusádat meg úgysem nyerheted soha.
Feladod? Vívod? Mikor vagy ostoba?

Siralomházban

Ítélet volt. Elítélt lettél.
Talán még van egy pár siralom-napod.
Elmúlt a nyár, és megjött a tél.
Tagadhatod, hogyha akarod.

Gondolkozhatsz az elmúlt időn,
hiszen már rövidre szabva jövőd.
Bánhatod, vagy vágyhatsz rá szenvedőn,
talán a felejtés a jótevőd.

Megvolt az ítélet. Vár rád a vég.
Az út vége már olyan közel!
Ne gondolj rá, hogy "maradnék még!"
A kérvényre úgyis a semmi felel.

Már nem lesz

Itt már nem lesz
semmi hatalom a népé,
nem volt sosem,
és nem is lesz soha.
Hogyha a tőkést
kalapáccsal zúznád péppé,
föléd kerül
újra az ostoba.

Lázadj csak a rend ellen,
rabszolga!
Majd kisajátítja
lázadásodat
az, akinek az lenne
a dolga,
hogy megnövelje
gazdagságodat.

Soha nem lehet az
embereké a hatalom.
Nem volt soha sem,
nem is lesz megint.
Hihetem így, és hihetem úgy,
ha akaraom,
majd a valóság
durván pofán legyint.

Hiába

Hiába.
Nincsen az a tömege a megírt verseknek,
amely az ölelést,
a másik test hiányzó melegét,
a simogató kezet
pótolni tudná.

Hiába.
Nincsen az a tömege az olvasott verseknek,
amely a pillantást,
a meleg hangok hiányát,
a hozzád fordulást
pótolni tudná.

Kísérletezhetsz,
de hiába.

Ki-ki

Van, aki folyton kiabál.
Mások a fejükben ordítanak.
Belül. A néma félre áll,
de magától el nem menekül.

Van, akit csönd vesz körül,
mint mélytengeri búvárharang.
Más a társaságnak örül.
Aztán mind a fűbe harap.

Van, aki megjárja a poklot.
Másba meg a pokol jár bele.
A lustát szidják, mint a bokrot,
más robotol, amíg lóg a bele.

Van, aki folyton teszi a szépet,
és kártyán soha sem veszít.
Más leállítja a munkagépet,
úgy szidja a tőkés istenit.

Van, aki jászolban születik.
Van, akit disznók zabálnak fel,
más alig bír várni szüretig,
és keresztet soha nem venne fel.

Van, aki kimászik minden gödörből,
mást úgy géppuskáznak bele.
Van, aki furton-furt flörtöl,
mégis szűz marad kebele.

Van, aki közhelyeket szajkóz folyton,
és egyre árad  belőle a szemét.
Ócska verseimet én is ontom,
de el ne vegyék az olvasás örömét!

átutazóban

folyton pályaudvarokon várok
máshová indul mindig minden vonat
szerte futó csillogó síneken
ragyogó világosan az éjszakába

Tehervagonok sorából álló szerelvények
húznak el a peron mellett zakatolva
vagonnyi reménnyel tartálykocsik
pullmanok dübörögnek a váltókon

mikor érkezik az én járatom
vajon magával visz vagy átgázol rajtam
hiszen ez lehet a sín is és nem a peron
ahol életemben eddig várva haltam

A Harag Napja

Lyukas az ing, szakadt nadrág,
a cipőben fűző sincsen,
a kabátot túl rég varrták,
s nem gondozza, csak az isten.

Tél van. Ott fekszik egy padon.
Hó hull rá. Megfagy az éjjel?
Megérteni nem akarom.
Egymást öljük durva kéjjel.

A háztetőn kis torony áll.
A padra néz le harangja.
A nyomor ritkán kiabál.
Messze ma a Harag Napja.

Tél a réten

Varjú károg a réten a fákon.
Nem süt a Nap sem, mint múlt nyáron.
Tél van. Messzire szállt el a gólya,
a róka, a varjú lép csak a hóra.

De nézd csak! A tóban sok kacsa úszik!
Számlálgasd még! Eljutsz húszig?
Fölfele áll néha a farkuk,
nézzük őket, ameddig akarjuk!

Hóember áll kint a réten.
Építettem én is régen.
Gurult a hógömb, dagadt a labda.
Hátha itt marad még pár napra.

Újabb versek

Újabb verseket illene írnom,

még mielőtt a sötét ideér,

s másról kellene, mint ami kínom:

például, hogy a hó a fehér.

Mert sok ember lát ma fehérnek

színt, ami barnás, sőt, feketés;

s egyre sikongat mind örömében.

Börtönben jól élni remél?

Mert már újból börtön az ország,

rabtartó ez az új hatalom.

Terjed az őrület, árad a kórság

barnán; érteni nem is akarom.

Újabb verseket illene írnom.

Bennük már a tavasz meg a nyár

jöjjön, mert a telet nem bírom,

csak, ha hazámra szabadság vár.

 

 

Úszik a hajó

Már nincs semmi, csak a szürke köd.
Hajók úsznak piros, sárga bóják között.
Senki nem kiabál, ahoj, itt vagyok! ,
eltűnt a Nap is, ránk rég nem ragyog.

Csónakod a szennyár messze vitte el,
hiába hívnám, a semmi felel.
 Nincsen zene, ének. Néma a folyó.
Élünk, mint a vének. Úszik a hajó.

Tél sivatagában

Nem csillámlik a sziklafal.
Elszállt rég a nyár.
A tél szele havat kavar
évek óta már,
és amint az időhézag egye tágul
két szívdobbanás között,
az ember maga elárvul.
A magány beleköltözött.

Tél van. A sivatag tele.
Árad már a halál.
Mit kezd az ember vajon vele?
Még egy megváltásra vár,
aztán ez a várakozás is szertefoszlik,
mint köd, ha feltámad a szél.
Az ember fölnéz, bólint.
Már nem remél.

Kötelekbe kapaszkodna,
szórná szét a zabszemet,
a jelölt nyomon bizakodva
menne vissza. Nem lehet,
hiszen nincsen már elmúlt, zöld oázis,
csak a jelen, a pillanat,
és ha az ember néha visszapofáz is,
olykor tagad, magára marad.

Pedig mondta volna a csúcson:
na, most állj meg, idő!
Ami eddig volt, már unom,
ami jön, a halál, ami a jelenből kinő,
még várhat rám.
Most itt vagyok,
még maradnék keveset,
aztán majd úgyis lezuhanok,
és nem eszem, csak szemetet,
rozsdás vizekben fürdöm
napfény helyett.

Elfoszlott a vízesés-robaj,
csak meddő sikoly hangzik a szélben:
oázisomat, ó, jaj,
a hideg sivatagra cseréltem!
Viszaút nincsen,
eltűntek rég az elszórt zabszemek.
Kivel osztozzam a kincsen?
Hol a jel, amely oázishoz vezet?

mellékdal

Nincsen vonat.
Csak a helyiérdekű döcög.
Csapongnak pusztai árnyak;
oázis mindegy, hiába:
a sivatag marad örök.

Hogyan bírja más?

Vajon más hogyan bírja,
ha soha nem öleli meg senki?
Vajon magát sötétre sírja,
hogy egyedül kell halálig menni?

Vajon mit tesz akkor az ember,
hogyha a sötétség marad,
mert a Nap nem kel fölreggel,
míg a fűbe nem harap?

Vajon hogyan lehet kibírni
az életet nap-nap után,
ha zenét, verset nem lehet írni,
csak sötétben félni bután?

Vajon másnak is nehéz a lét?
Ezen jár az agyam.
Én megszenvedem a magamét,
és a vége még messzire van.

Állatkert

Rácsok mögött ül a medve
eléggé elkeseredve.
Ha dobsz neki kiflivéget,
egy birka majd reád béget:

Látogató, ide hallgass!
Miért jobb, mint én a talpas?
Az sem táncol lábra állva,
nekem meg a szívem árva.

Folyton lenyírják a gyapjam,
hogy a jutalmam megkapjam,
még nem is száraz az alom,
és elmarad a jutalom.

A medve-szem szinte éget:
utálom a kiflivéget!
Jobb lenne kis hús, te birka!
De el vagyok tőled tiltva.

Sem Hemingway, sem Bukowski

Én nem vagyok macho, mint Hemingway, vagy Bukowski.
Én nem iszom sok alkoholt szinte soha.
Nem járok viadalra, nem szívok, makogni.
Bár lehet, hogy éppen ezért vagyok ostoba.

Vagy talán olvasni jó csak róla,
elképzeleni azt a másik életet,
milyen is, ha folyton szól a nóta:
se rá izélj, ha meghalsz! Lesz, aki eltemet!

Én nem vagyok ilyen sem, meg még olyan sem.
Néha azt sem tudom, milyen vagyok.
Az életem nem múzeum, nem skanzen!
Még élek. Soká lesz, mire meghalok.

A féregjáratokon át

A féregjáraton keresztül
rövidre vághatom utam.
Ha majd a kozmosz táncra perdül,
véget ér a nagy futam.

Egy másik térbe érkezem meg,
egy más dimenzióba.
Sebességem lefékezem.
Beugrom majd egy szóra

hozzád, ha még visszatérek
ebbe az időbe.
Hiszen számtalan új féreg-
járat nyílik más jövőkbe.

Na, gyerünk, költők!

Na, gyerünk, költők!
Tegyétek szóvá,
mind, amit láttok,
hallotok!

de az olvasót
ne tegyétek lóvá,
hogyha nincsen rá
semmi ok!

Na, gyerünk költők,
ti szószobrászok!
Alakuljon kezeteken
a nyelv!

Mindegy, repülök,
vagy mélyre ások,
de érthető legyek,
ez elv.

Metavilág

Nem számít, csak a meta világ,
az valódibb, mint a valódi.
Ha részleteiben leírom a mát,
kezdhetek el aggódni,
mert olyan a tegnap és a holnap,
ahogyan azt elképzelem;
a hatása nagyobb a gondolatoknak,
mint annak, amit lát szemem.

Semmi se számít, ha elhitetem,
hogy nálam az igazság.
A pár hitetlent fejbe verem,
mert nem hallgatnak rám.
Enyém a jövő és enyém a múlt,
és minden gondolat,
a halról majd tudják: a vízbe fúlt,
a macska pedig ugat.

Semmi se számít, ha jó a vers,
ha hihető a hazugság.
A Való Világ, bár túlzottan nyers,
mégis úgy hat rád,
mint rossz álom, ha elhiheted,
most minden nagyon jó,
úgyis marad még egypár heted,
míg hulládat elfedi a hó.

A jel marad

Nem marad ám semmi e korból sem,
csak a kép, meg az írás.
Gondolat, érzés, életmód
elmúlik, mint az idő.
Dőlnek a tornyok, a templomok,
és romokon csak a sírás
könnyeit issza bozót,
a rajta növő.

Nem marad ám semmi e korból sem, csak a jel:
csak a kép, meg az írás.
Jól gondold meg, mit vet
még a papírra kezed!
Érzéseknek, gondolatoknak sírt ás
végül az élet,
feledés jön, minden mást
mélyre, a földbe temet.

Kép a falon

A kép a falon
egy fát ábrázol.
Mint köszvényes kezek,
markolnak lila földbe
rajta a gyökerek.

Görcsös földbe-markolásból
gyönyörű virág
virágozhat rángó virágfán.

Minek?
Hogy emlékezzek rád.

Mint tavirózsák,
ragadozó légyevőbe oltva,
nyílik, zárul a gondolat.

(A falon túl, rikoltva,
fiatal legény vágtat.
Mint zászló, vörös sálja
lobog utána.)

Kakasleves

Kezében egy kakas lógott,
taraja a porba ért.
Kívüle más nem is volt ott,
most fizetett mindenért.

A dög nyakából vére folyt,
éles kés vágta el azt.
Verdesett. Él még? Vagy holt?
Főzni vitte a kakast.

Ijedten, elveszetten

Nézem a világot ijedten, elveszetten.
Támasznak kéne lennem,
és nincsen támaszom.
Nem tettem meg mindent, amit tehettem
volna, hát e nem tettem
következményeit vállalom.

Itt folyton visszatér a múlt,
a jövő mindig vesztésre áll,
mert az ember a körülményekbe simul,
amíg el nem jön érte a halál.

Csak nézek kifelé fejemből ijedten,
romvár falán lőrésen át,
és lassan már el is feledtem:
az ember maga teremti meg honát.

Mennék? Maradnék?

Fejemen kalapot hordok.
Vén barom.
Talán sohasem voltam boldog.
Nem akarom
tudomásul venni,
hogy jön a vég,
hogy el kell menni.
Maradnék még.

Csak fejben élem az életet,
virtuálisan,
bár hallottam már: ég veled,
mint annyian.
Fejem felett csak ritkán napos,
inkább szürke az ég,
de a jövő talán nem ilyen lapos.
Maradnék még.

Fejem szinte áll andóan zeng.
Megütött harang.
Az ember néha elmereng:
na, most mi van?
Lágy is volt ez a rideg táj.
Az volt már rég!
De búcsút venni némileg fáj.
Maradnék még.

Veszekedés

Pofán vágott - állat! Hordd el magad végre!
A képedet látni sem akarom.
Mit vétettem?  Isten! - Fölnézett az égre. -
Hogy nekem jutott ez a vén barom.

- Na gyere! De szót se, mert nem leszünk jóban!
Menj már! Vár a meleg vizes kád.
Mosakodj meg! Bűzlesz. És fetrengsz a hóban?!
Lódulj, mozogj! ... Most meg mire vár?

Bukowski könyve (Women - Nők)

Bukowskit olvasok a HÉV-en hazafelé menet.
Tetszik az a vén ...sz nagyon.
A figura . Ha ő maga az a rettenet,
akiről ír, önelégült, szerencsétlen volt a fazon.

A Nagy Ember - a regényben csak hisz benne,
hogy ő az, aki kiválasztatott.
Mailer, Wouk, Capote elbújhatnak mellette.
Maga után hírhedt nevet hagyott.

Vén hülye. Alkoholista, nőfaló barom;
ezek most mind dicsérő szavak,
mert regényének hősét én hősnek látni akarom.
És ez most már így is marad.

Kizárva az alvilágból

Már ajtómon dörömböl az elmúlás.
Százszor fizettem hitetlenségemért.
Tudom, alig akad, aki most megért,
de nem voltam csókkal áruló, Júdás.

Én nem akartam az új száműzetést,
amely csönddel vesz körül, mint sivatag,
ahonnan hiányoznak mind a szavak,
és nem hallani mást, csak a szívverést.

Éltető fényem perzselőre fordult,
és kitárult előttem az alvilág.
A Styxön túl Cerberus állt őrt zordul:
"Neked így nem lehet helyed ideát!
Majd, ha a világ még néhányat fordul,
jöhetsz át a folyón. Addig várok rád."

A szenvedésről

Szenvedni furcsa dolog.
Macska madarat kap el,
valakit hívsz, nem felel,
tűzben égnek a napok,
vagy gödörbe zuhanok,
mintha csattannék falon,
BANG! Ezt én nem akarom!
Fáj. A lelkem háborog.

Nincs rá gyógymód semmi se.
Hirtelen hülye leszel,
a józan ész elszelel,
s nem segít a szent mise,
az ember nem is morog.
Ha rám ül a fájdalom,
szinte elnémul dalom,
magamból kifordulok.

Ha lent vagy magad alatt,
bárki, hogyha jön a vész:
"nincsen ebben túl sok ész!
Belőle, lám, mi maradt,
hogy a lelke nem lobog!
Nem hiszem! Ilyen nehéz?"
gondolja, és félre néz.
Szenvedni furcsa dolog.

A múlt t-je

Ajtónkon a múlt t-je dörömböl,
a volt, és elveszett jövő idő.
Bánatból volt, de kevés örömből.
a gyász az emlékből folyton kinő.

Mintha mindig más dolgokra várnánk,
mint amelyek megtörténnek velünk.
Reggelre gombóccá gyűrjük párnánk,
és csak nagyon ritkán nem szenvedünk.

Egy emlékhez folyton visszatérünk,
keringünk, mint pille a tűz körül,
már biztos, hogy csak ez marad nekünk,
aminek holnap még szívünk örül.

Sötétedik. Nappal van még? Éj-e?
Ajtónk veri a múlt idő t-je.

Visszanézek

Kifordulok magamból,
még visszanézek:
mennyi kacattal vagyok tele,
amit felhalmoztak az évek!
Kell-e ennek csak a fele?

Emlékek, vágyak, gondolatok
garmadája: szemétre való.
Minek is lenne gondom rá,
ha úgyis mindent ellep a hó?

Egy törött szerelem,
egy horpadt bádog-jövő,
festett, színes álomvilág,
elhagyni! Nem is elképzelhető,
hogy a semmin innen mi vár még rád.

Fekete füst

Nem emlékszem a gyermekkoromra.
Nem volt szép. Felejteném.
Csak az égből szálló, fekete koromra.
Ez az emlék marad enyém.

Vagy nem az én emlékem lehet
a külváros füstje-korma?
Nem éltem ott telet,
tavaszt sose, bomolva.

Jól emlékszem mindre,
ami utána volt.
Úgy vágytam élő kincsre,
akár a holt,
amint életre vágyna,
ha lehetne még.
Mert vágyának tárgya
kevés volt. Nem volt elég.

Gyermekkoromra
ma már rég nem emlékezem,
s nem várok napfényre, borra.
Hiszen csak szálló füst, korom az életem.

Tanulni

Tanuld meg átadni magad,
mint neked átadta magát,
ha a folytatás el is marad,
se mondja, szemét vagy, senki rád!

Túlélni tanuld az életet!
Tél jön. A tavasz messze már.
Hisz mondták már páran, hogy ég veled,
mégsem vagy szabad, mint madár.

Tanuld meg végre, hol a helyed!
Szóljon a föld alól is dal,
ha sorsod el arccal úgy temet,
hogy körmöd csak lefelé kapar!

Elkerülhetetlen

A becsapódás elkerülhetetlen.
Már kilövéskor tudtuk rég.
Leszálló ágban rémültebben
figyelem, hogy jön a vég.

A népé lesz

Fényesre csiszolt rézlap a járdán.
Innen vitték el Schwartz urat
negyvennégynek őszén járván.
Mellette hajléktalan "mulat",
s mert a közterületről is kitiltotta
a maffia állam és hatalom,
magyarként itthon neki sincs otthona.
Tudomásul venni ezt nem akarhatom.

Fényesre csiszolt rézlap a járdán,
fölötte narancs turul rikolt.
Mekkora rész maradt megint árván
a nemzetből? Vele a hatalom kitolt,
s mert pár bitang ma sem volt gyáva
kerítést emelni ellenünk,
ismét menekül a nagyvilágba
több száz ezer jó emberünk.

"Mehetnek, áldásom rájuk",
ma még így szól a kis király.,
akik maradunk, egyre várjuk,
holnapra lezárja a határt,
hisz megszűnt a sajtó, a propaganda
visszakapta volt helyét.
De jól vigyázzon a rabló banda,
mert még elveszíti fejét!

És nem csak a gyógyszer gurul el akkor,
amikor a nép ítél.
A bűnösöknek nem jön az aggkor,
ha megfizetnek mindenért.
Akkor is zárva lesz a határ.
Menekülni nem lesz alkalom,
és a bűnöket bánni is késő lesz már,
ha majd a népé lesz minden hatalom.

Duna-parton

Egy ember üldögél a Duna-parton,
lába előtt mocsokáradat.
Pillantásában nincs semmi pardon:
felismered benne magadat;
amikor a szennyárból felbukkansz,
szeme éppen a te szemedbe néz,
míg a szenny fölött petárda pukkan,
s az ég vörösen fénylik, mint a réz.

Szemben bronzalak tart pálmaágat,
hiába: a szabadság messze már.
Az áruló egész népet szanáltat,
az meg csak ordít, mint egy vadszamár.
De ha a hegyre költözik is a rablóbanda,
ott se élhet biztonságban majd,
és nem segíthet rajta a handabanda,
ha egy diktátort a nép a Dunába hajt.

Versekkel rajzolt térkép

Csakis az én nyomorom szól minden versben,
noha másért kellene szólnia minden dalnak.
Mily szomorú, ha meghiúsul egy tervem,
míg mások az utcán odakint éhen halnak!

Csakis az én boldogságomról szóljon az ének,
ha a gonosz most népemen üli torát,
amikor a sok száz éves gyötrelem újra éled,
bentről pusztít nemzetet, és elad hazát?

Hát ne a köldököt nézze a költő most se a versben,
még ha a szív föl, az égre sikolt is!
Kell, hogy a rajzolt térkép új utakat is fessen.
Ha így marad, én megmondom nyersen:
nem marad itt magyar egy sem:
megszabadulni a múlttól, mert brutális,
elmenekül innen mind, még ha holt is!

Elveszett

Lefagytam. Ez rettenet.
Éjszakáim hidegek.
Ha nappal ér engemet,
mint egy féreg, rettegek.

Gyáva vagyok, mint féreg.
Lassan mindentől félek.
Nincs szívemnek támasza:
elveszett, ha volt haza.

A sánta nők bicegése ködös hajnalon

Már nincsen semmi, csak a szürke köd,
két sánta nő, amint biceg kabátok között,
éves fűtésszámla, amely behajtásra vár,
tahó utastárs, amíg nem jön a halál.

Sötét az éj, a felhők földig lógnak.
Nagy a keletje pálinkának, bornak.
Lezüllő nép ez, öntudatlan barom:
örömmel képez vérfoltokat falon.

Fák törzsein még lámpafüzér kúszik,
a Dunában hulla, nem dinnyehéj úszik,
gumicsizma-halaknak is vége,
hogyan nézhetnénk egymás szemébe?

Hol vannak a költők, meg a csecsszopók?
Eltántorodnak innen milliók,
szürkévé válnak az izzó jövők,
lassan bicegnek el a sánta nők.

Cinikus, rossz, öreg

Soha nem akartam cinikus lenni,
de régen nem hiszek benne,
hogy az élet más, mint a büdös zokni.
Vajon más mit tenne
helyemben, amikor az évek
elszállnak fölötte,
és a boldogságtól lehet részeg,
ha látja, mi van mögötte?

Soha nem akartam verseket írni,
de a napló olyan snassz,
és máshogy az életet nem lehet bírni,
ha rád jön a rossz passz,
és nincs, akivel megbeszélhetnéd,
a szíved miért árva,
és hogyan is készítsd fel az elméd
az utolsó utazásra.

Soha nem akartam ilyen rossz lenni,
de ezt hozta az élet.
Kenyérre lehetne engem kenni,
de nincs kenyér, attól félek.
Amit mások kenyérnek látnak,
az lehet prokrusztrész ágya,
bár nem szagosabb, mint az átlag,
mégis úgy érzed, trágya.

Soha nem akartam megöregedni,
de öreg voltam mindig.
Hogy' lehet olyan embert szeretni,
aki kívül áll egy szintig,
és egy helyzetben azt keresi,
hova vezet ki ajtó,
és hogyha még olyan mózesi is,
a nyomor hét szakajtó?

Egy sörre

Írtam egy verset.
Tóthárpádosat, de nyerset.
Kell a fenének ilyen máma,
vidd el! Egy sör az ára.

Két pillanat közötti résben

A két pillanat közötti résben
rejtőzik előlünk a szerelem.
Csak, ha bízom naivan, egészen,
van rá esélyem, hogy észre vegyem.

Ott leskel a két pillanat között,
és amikor az idő megfagyott,
addigra már a szívembe költözött;
és maga után ott még űrt sem hagyott.

Az ő világa az álló idő,
a végtelenné fagyott pillanat,
amelyből aztán az élet kinő,
és szabott útján majd végig halad.

Ha visszatér a két pillanat közé,
az idő felgyorsulva újra rám talál,
és sorsom azután már az övé.
Elhozza a feledést: a halált.

A hazugságokon túl

Itt minden diktátor
minden ellenforradalmat
forradalomnak nevezett
mindig.
Ebben az országban mától
nincs helye a táncnak, dalnak,
amíg a diktátor szemetét
szembe hintik.

Nekünk Mohács kell
újra, meg újra,
korrupt és hazug, keleti despoták;
szeretünk rettegni
otthon, elbújva,
mi jön fejünkre, mi  vár még ránk.

Itt nincs egy magyar sem
szabadságszerető,
aki ingyen kiállna másért.
Azt hiszem, ez a versem
is félre tehető,
bár a bűn égre kiált megtorlásért.

Volt lehetőség szabadon élni.
Elkótyavetyéltük
olcsó álhitekért,
mert jobban szeretünk rettegni, félni,
mint dolgozni, hogy megértsük,
mi vár ránk akár más elkövetett bűneiért.

Itt minden diktátor
mindig mindent rám hivatkozva tett,
mert itt én vagyok a nép.
De én azt mondom, mától
nem adom a nevemet.
Nem hiszek soha többé hazug mesét.