Elszállt rég a nyár.
A tél szele havat kavar
évek óta már,
és amint az időhézag egye tágul
két szívdobbanás között,
az ember maga elárvul.
A magány beleköltözött.
Tél van. A sivatag tele.
Árad már a halál.
Mit kezd az ember vajon vele?
Még egy megváltásra vár,
aztán ez a várakozás is szertefoszlik,
mint köd, ha feltámad a szél.
Az ember fölnéz, bólint.
Már nem remél.
Kötelekbe kapaszkodna,
szórná szét a zabszemet,
a jelölt nyomon bizakodva
menne vissza. Nem lehet,
hiszen nincsen már elmúlt, zöld oázis,
csak a jelen, a pillanat,
és ha az ember néha visszapofáz is,
olykor tagad, magára marad.
Pedig mondta volna a csúcson:
na, most állj meg, idő!
Ami eddig volt, már unom,
ami jön, a halál, ami a jelenből kinő,
még várhat rám.
Most itt vagyok,
még maradnék keveset,
aztán majd úgyis lezuhanok,
és nem eszem, csak szemetet,
rozsdás vizekben fürdöm
napfény helyett.
Elfoszlott a vízesés-robaj,
csak meddő sikoly hangzik a szélben:
oázisomat, ó, jaj,
a hideg sivatagra cseréltem!
Viszaút nincsen,
eltűntek rég az elszórt zabszemek.
Kivel osztozzam a kincsen?
Hol a jel, amely oázishoz vezet?
mellékdal
Nincsen vonat.
Csak a helyiérdekű döcög.
Csapongnak pusztai árnyak;
oázis mindegy, hiába:
a sivatag marad örök.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.