2019. október 31., csütörtök

Reggeli fények

Háztetőkön hajnali fények égnek,
és a Napnak lángsugarú korongja,
mintha húznák égbeli szárnyas ökrök,
kúszik az égre.

Csíp a reggel. Már foga lett a fagynak,
vén platánok ágai légbe fagynak,
és a pázsit törzsük alatt terítve
barna avarral.

Rózsadombon csillog ezernyi ablak
borzalom-SZOT épület oldalában,
és a várhegy házai tündökölnek
reggeli fényben.

2019. október 30., szerda

Görcsbe merevedve

Görcsökbe rántja szívemet az a nő.
Vergődöm az elmúlt pillanat alatt,
könnyedségéből mára semmi maradt,
csak a hiány, ami belőle kinő.

Csomóitól a porban kúszom. Minő
végeláthatatlan - már ne is tagadd! -
az út! Szárnyam sárban; régen leszakadt;
vonaglom, amíg le nem győz az idő.

Mégis, ahogy rágondolok a múltra,
megért mindent a nagyszerű pillanat,
bánatot, hiányt és a borzalmakat
is beragyogja: éltem hozzá bújva.

Nem foszlott el, bár az idő elhaladt
fejem fölött: nem felejtem a nyarat.

2019. október 29., kedd

Miért?

Miért is kéne nékem
kék egekről írnom,
ha a szürkeség, ami most dereng,
a nekem való idő?
Miért is kéne
eltagadni kínom,
ha nincs öröm,
amely a szívemből kinő?

És miért is kéne nékem
verseket írnom,
hogy mások olvassák
rímelő szövegem?
Miért kell folyton
papírokon hívnom
azt, aki jön majd,
és eltemet?

S ha írok, miért nem szekrényt,
magányos tölgyet,
ingó gránit sziklát
idéz meg a dal?
Vagy miért nem
ablakpárkányon könyökölő hölgyet,
olyat, ki boldog,
és tudja, mit akar?

Miért, hogy nem az van a versben,
ami feldobna, és előre is mutat?
Vagy aki csak vállát vonogatja nyersen,
ha kérdi tőle bárki,
ismeri-e az utat?

És miért is rajzanak a fejben
a leírni való kép-gondolatok,
megfogalmazásra várva,
vagy fuldokolva,
mint légy a tejben
szinte mindig, ha magamban vagyok?

Munkás-élet

Hatkor indul reggel a HÉV Csepelről.
Hét előtt már munkahelyemre értem.
Hét után pár perccel a gép bebootol,
indul a műszak.

Még sötét van, hogy kapumon kilépek,
s már sötét lesz, hogy Csepelen leszállok:
közben eltelt újra egy év egészen:
munka az élet.

Pokol felé

Nem vagyok költő.
Már nem is leszek,
szóljanak belőlem
égetett szeszek.
Röp-képtelen vagyok,
leszakadt szárnyam,
pedig, hogy ragyog
a Nap néha, láttam.
Láttam, hogy felhő
szállott elébe,
elment a fény és
sötét jött helyebe.
Láttam hogy szája nyílt
földi pokolnak,
benne az ördögök
csak engem okolnak,
láttam, az emberek
erkölcse laza,
s agyam csak azon járt,
hogy' jutok haza,
mert leszakadt rólam
minden fényes vértem,
s eddig a bozótban
még csak beljebb értem,
hallottam, hogy' kong
a rémítő harang,
és semmiről sem szól
a cím, meg a rang,
és csak arról szólt
majd' minden dalom,
saját boldogságom
hogyan hiányolom;
nincsen hát helyem.
Röpülni nem tudok.
Más sem jön velem.
Sötétbe ballagok.
Hogyha egér cincog,
nem mozdulnak hegyek.
Nem hegycsúcsra tartok.
A pokolba megyek.

2019. október 28., hétfő

Fürdőben

Márvány mintás csempe a fürdőszobában, a falon.
Alul sötét kékes zöld, feljebb szürke.
Mintája, ha nézem, mozdulni látszik. Hagyom.
Az következtetést magadnak szűrd le!

A pára lecsapódik a fürdőszoba-csempén,
kövér vízcseppekben végigfolyik rajta.
Gazdag volt életem. Vagy mégis talán szegény?
Eldönthetetlen. Nem vagyok döntős fajta.

Míg hideg szél el nem fújja

Rózsaszín a hajnal ujja?
Szennyes lilát kent az égre?
Hideg szelét már fagy fújja,
bár az ősznek sincs még vége.

Egy órával később van ma,
mint amennyi egy hete volt.
A hét végén három napra
táncot jár az utcán a holt.

Cukorkáért álarcosan
jár majd gyermek házról-házra.
És én vajon élő holtan
találhatok-e majd párra?

Kivilágosodott az ég.
Kifakult a hajnal ujja.
Pár percnyi a kábulat még,
míg hideg szél el nem fújja.

Emlékmű csak a szívben

Nincsen híre, és emlékműve sem lesz,
mégis csak rabul ejtette szívemet.
Amíg csak nem jön az, aki eltemet,
ez az ócska húscsomó csak érte resz-
ket. Beszélni ma sem tudok róla fesz-
telen, mert magával jobbik felemet
vitte el. Miért? Erre nincs felelet:
nem mindig követhető, mit miért tesz
az ember, és mi lesz a reakció.
Az élet furcsa néha: mint egy cipó,
de előbb élvezed, és aztán éget.
Pedig megérdemel egy emlékművet
legalább szívben, melyet el nem nyűhet
semmi, míg az el nem éri a véget.

2019. október 26., szombat

Késő őszi kertben

A fák a kertben olyan magányban állnak,
mintha ember lenne mindahány.
Talán mind egy szebb tavaszra várnak,
az ősz, a tél hosszú, és sovány.

Rég elszállott lombjuk már a szélben.
A zöld, a nyár ma már messze jár,
A fagy repeszt szövetet törzsében,
van, amelyik ledöntésre vár.

Csak még egyszer borulni virágba!
Illatozni, szálljon rá a méh!
Újra élni, talán nem hiába,
hogy felette felragyog az ég!
De a fák csak állnak. Egy se mozdul.
Holnap már fagy lehel mindre zordul.

A fényfolt

Egy fénysugár beszökött az ablakon.
A padlón sárga folt jelent meg.
Mocorgott ott kicsit, de nem nagyon.
Fölötte porszemek lebegtek.

Elfakult, majd fényesebb lett újra.
A Nap előtt felhő vonult át,
elvitte, ami oda, elé fújta,
hogy takarja a Nap sugarát.

A fénysugár felkúszott a falra,
és sárgáról vérvörösre vált,
a szobában jobbról átment balra.
és egy repedésre rátalált.

Még megpihent ott egy pillanatra,
míg láthatár alá ment a Nap,
majd az árnyék kúszott rá a falra,
s a szobára sötétség szakadt.

2019. október 25., péntek

Telebolt

Tévében a műsor: Telebolt.
Mind kiürült, ami tele volt.
Képernyő villog kéken.
Nem tartottuk meg épen.
Lámpa a készülék mögött.
Ami ép volt, már eltörött.
Késő éjjelre jár most,
én mégsem vagyok álmos.
Külön szobákban az ágyak.
Régen kihűltek a vágyak.
Nincs műsor. Telebolt maradt.
A csendben nézem a falat.

2019. október 22., kedd

Sürget az igény

Légy hasznos, sürget az igény belül,
és mégis azon találom magam,
hogy időm szétfolyik haszontalan:
az ember írni elszántan leül,
és megakad. Keres, és mit talál?
Megírták ezt is, azt is. Ez a halál.

A világra csomót az értelemmel kötne,
ne fusson gyorsan szerteszét;
hiába fegyelmezi szívét, eszét:
fegyelmezetlen marad maga örökre.
Máris új téma, kép után lohol,
és megint beveri fejét valahol.

És légy hasznos, sürget a belső újra.
A homok majd gyorsan lepereg,
nem marad időd, ha nem mered,
vagy nem tudod kihasználni! Durva
dolgok jönnek: itt állsz verstelenül,
csak a hiányát érzed majd ott, belül.

Philip larkin: Silk Cut

I was five and stood beside my dad
at a junction somewhere in Dublin
when I slipped my hand in his
and met the red end of a cigarette
but now our hearts are broken
we walk down to the Braeside
where we can get a proper pint
and his voice tears up a bit
about the emptiness in the house
and we are going home, waiting
at the turn for traffic, when I find
I have to stop my hand from taking his
To His Soul
Old ghost, my one guest,
heckler, cajoler, soft-soaper
drifting like smoke down
the windowless corridor,
the jailer is shaking his keys out,
and you will soon depart for
lodgings that lack colour
and where no one will know
how to take your jokes.






Öt voltam, és papám mellett álltam
valahol Dublinban egy kereszteződésben,
amikor belecsúsztattam kezemet az övébe,
és találkoztam egy cigaretta vörös végével,
de most törött a szívünk,
Braeside-hoz ballagunk,
ahol valódi pint kapható,
és a hangja kissé megtörött
a ház üressége miatt,
aztán ahogy hazamegyünk, és várunk,
hogy a forgalom váltson, úgy találom,
hogy meg kell állítanom kezemet,
hogy hogy az övét megfogja
A Lelkéhez
Öreg lélek, egyetlen vendégem,
heccelődő, hízelgő, lágy-ablaktörlő,
mint füst, száll le
az ablaktalan folyosóra,
a börtönőr a kulcsait rázza,
és te nemsokára elindulsz
egy olyan bérlemény felé,
ahol senki sem lesz,
aki értékelné vicceidet.äbr />

Philip Larkin: Fathers

We set a saucerful of water on the kitchen sill
and check it before breakfast for three days straight
until it’s all evaporated. I think it’s more like that.
But don’t you understand that Jesus lives in the sky?
I think the moon is blown out, and the trees plucked
off the birthday cake and put back with the batteries,
and all the country of you divided up into the tiniest
of slices. But what I’ve got is microwave popcorn
and this ability to whistle every number one single
from 1987 onwards. There’s no use getting all het
up: I give you a bed for your tiredness: I give you
some bread I have toasted and buttered: I give you
a stretch of the earth, baked hard, where we follow
the shiny beetle hauling the shield of himself into noon.
I can tuck a cloud under your chin. If it’s an advert
the product is love. If it’s an element, water. If it’s
not consistent, that’s part of its charm. If it’s a bomb,
it’s a beautiful dud, and I love you, she says, this much.

Apák

Egy csészealjnyi vizet teszünk a konyhai ablakpárkányra
és három napon át ellenőrizzük reggeli előtt,
amíg el nem párolog. Azt hiszem, valami ilyesmi.
De nem érted, hogy Jézus az égben él?
Azt hiszem, a hold felrobbant, és a fák
kiugráltak a születésnapi tortából, aztán elemeket
beléjük téve kerültek vissza,
és az egészet a legkisebb szeletekre
osztották föl. De ami nekem jutott,
az a mikrós popokorn, és egyfajta képesség,
hogy elfütyülök minden számot, amit csak
írtak 1987 óta. De nincs értelme fölkapni
a vizet: kapsz egy ágyat fáradtság ellen: egy darab
földet, keményre kiszáradtat, ahol követjük
a fénybogarat, amint a hold elé vonja pajzsát.
Egy felhőt betömhetek az állad alá. Ha ez
reklám, akkor a termék a szeretet. Ha ez
egy elem, akkor az a víz. Ha nem konzisztens,
akkor ez bájának része. Ha bomba,
akkor az szép, öcsém, és én, mondja, ennyire szeretlek.

Philip Larkin: This Be The Verse


They fuck you up, your mum and dad.
They may not mean to, but they do.
They fill you with the faults they had
And add some extra, just for you.

But they were fucked up in their turn
By fools in old-style hats and coats,
Who half the time were soppy-stern
And half at one another’s throats.

Man hands on misery to man.
It deepens like a coastal shelf.
Get out as early as you can,
And don’t have any kids yourself.



Apád, anyád tönkre tesz.
tán nem akarják, de teszik.
Egy kis többlet hibád lesz,
mint ami volt már nekik.
De elbaszták őket is
köcsögkalapos, vén hülyék,
fafej-szentimentális
egymás torkának esők.
Emberkéztől gyötrelem
mélyül, mint a parti self.
Amint lehet, menekülj,
és sose legyen gyereked!

Cigarettabűz

Larkin Cigaretta versét* olvasom,
és az jár a fejemben,
hogy talán hat éves lehettem,
és a Vihar-hegy oldalában
négykézláb másztam a bozótban,
a hóban csúszkálva föl,
a hegytetőre, kesztyűm átázott,
kezeim majd lefagytak, és
szinte könnyeim potyogtak,
amikor apám értem nyúlt,
megfogta meleg kezével kezemet,
hogy magával húzzon
a vízszintesen száguldó hópelyhek között,
de most a televízió előtt ül,
és egyik meccsről a másikra kapcsol,
amelyeket már nem is lát jól,
és nem is érdekli annyira,
mint amikor még huszonöt éve
nem volt ilyen üres, csendes a lakás,
mielőtt anyám bement volna egy hétre
a kórházba kivizsgálásra.
Keveset beszélünk,
már nem érdekli, mi van a munkahelyemen,
én meg nem mondom, mi van otthon,
csak az unokáimról mesélek,
és nincsen sör, hogy megkínáljon,
és másodszor is abbahagyta a dohányzást,
amire anyám halála után szokott vissza,
és csak halvány emléke érződik
a szobában az egykor magát mindenbe beleevő
füstszagnak, és hallgatom,
hogy megint feltöltődnie kell
- pacemaker-elem ellenőrzés lesz -
a jövő héten,
és arra gondolok,
hogy én nem leszek ennyire idős
sohasem.

*Philip Larkin: Silk Cut



Válaszúton

Mit tennél, ha válaszúton
társad menne balra,
te dönteni nem tudván
várnál sugallatra,
meg is jönne az aztán
egy helyi képében,
aki "tarts csak jobbra talán",
kérne téged szépen,
"mert hogyha elindulsz balra,
nem térsz soha vissza,
az, aki volt ilyen balga,
halál vizét issza,
s kinek jobbra, vízen át
visz tovább az útja,
nehézségek után, talán,
de végig befutja"?

Kötél az ágon

Lehetne fény is végre már a versben,
oly fárasztó a végtelen sötét!
Tapogatsz, míg arcba nem vág nyersen
egy ág, egy róla lecsüngő kötél.

Lehetne olyan fény még az estben,
hogy beforrna tőle minden törés,
begyógyulna minden seb a testen,
megszorulna a meglazult kötés?

Nem hiszem. Talán egy másik létben.
De jaj, ez újra le nem játszható!
A nyár elmúlt, itt vagy most a télben,
és lassan elfed majd a szürke hó.
Az éjsötétig már marad a tél,
és a fejben a lecsüngő kötél.

2019. október 21., hétfő

Száraz avarral leterítve

Száraz avarral leterítve a föld.
Milliónyi röppentyű a talpam alatt.
Sárga lett minden, ami volt egykor zöld.
Az életből hátra a semmi maradt.

Nem repül a fára vissza a levél,
hogyha egyszer a földre esett.
Egy életben annyi van, ami belefér.
Hát jól kellene élnem azt a keveset

Ez már sok

Miért van ilyen melegem?
Izzadok. Én szeretem,
amikor nem fázok.
De ejnye, ez már sok.

Miért van ilyen melegem?
Kabátomat levetem.
Megszólnak mások?
Ingujjban már sok?

Miért van ilyen melegem?
A hosszú őszt szeretem,
főként, ha nem fázok.
De ez a meleg már sok.

2019. október 20., vasárnap

Kutyaszorítóban

Nem szabad túlzottan örülni
az életben semminek,
meg találnak irigyelni,
s bánatot adnak az istenek.

Hogyha agyagba sujt a bánat,
ne panaszold, hogy földbe nyom!
Kérdik: ezt is bírja hátad?
Na, teszünk rá, te bolond.

S hogyha nem szólsz semmit soha,
akkor az lesz majd a baj:
Összenéznek: ez itt micsoda?
Mert ez se nem hús, se hal.

Csak verssorok

Hatvankét éves lettem végül.
Bár szám széle még nem kékül,
lassan itt az végső hideg.
Küzdjek még ellene? Minek?

Hatvankét évem elment sorban.
Soha sem kellett élnem nyomorban.
Öröm is jutott, noha kevés.
Sosem volt elég a létezés.

Geológus lettem, mert mi más?
Ez is csak annyira felemás,
mint minden, ami történt velem,
amíg éltem az életem.

Volt pár leány, nem kellettem nekik.
A szerelem mindig máshol lakik,
megtanultam, bár időbe telt.
Aki kellett, soha sem felelt.

Aztán a bosszú, majd család,
az életed csak olyan galád,
amilyenné magad teszed,
ha felmérni megvan eszed.

És az évek, meg öt gyerek,
a homok egyre gyorsabban pereg,
a napok hamar bealkonyulnak,
az árnyak egyre hosszabbra nyúlnak.

Írni kell, mert nincsen más.
Az élet maga csak ráadás.
Csak sorok éltetik életem.
Már nincs bennem félelem.

Zárszámadás felé

Sárgul az ág az ablak alatt,
barnul az élet a fákon.
Az évből, ami még hátra maradt,
ha véget ér, nem bánom.

Túl hosszú lesz már ez az év,
túl hosszú ez az élet.
Hogyha az út nem lenne tév-,
rövid is lenne, félek.

Itt az idő megszámlálni,
mit hordtam be a csűrbe.
Változtatni, vagy jobb helytállni,
feladd-e, vagy még tűrd-e?

Hazudnak rendületlenül

 Hazudnak rendületlenül.
Légy hívő, ó, magyar!
Bölcsek ők, és majdan sírod is,
hogy hatalmuk betakar.
 
A nagyvilágban NYENYI-n kívül
nincsen számodra hely;
Senki sehol sem hisz neked:
Másutt dolgozni kell.

Ez a föld, melyre annyiszor
fájt már annyi fog;
ez az, amelyet a párttagok
tömege szerezni fog.
 
Itt küzdenek honért a hős
régi kolesztársai;
Itt fonnak újabb rabigát
a kormány karjai.
 
Sajtószabadság! Szaggaták
Véres zászlóidat,
a cenzornak tették lányodat
a hosszú harc alatt.
 
És annyi jószerencse közt,
és sok viszály után,
meghízva bár, és egyre lopva
élősködnek a hazán.
 
S népek hazája, a világ!
Hozzád hiába kiált:
„európai életet
és demokráciát!”

Az nem lehet, hogy a nyenyi zseb
ne teljen meg, ezért
keservben annyi zember majd
megszakad a honért.
 
Az nem lehet, hogy a narancs
bolsevik akarat
ne győzedelmeskedhessen
Orbán Viktor alatt.
 
Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
a FIDESZ hívő ajkán.
 
És jőni fog, ha jőni kell,
a nagyszerű halál,
hol minden kiiratkozott
majd a sír szélére áll.
 
S a gödröt, amibe belökjük,
röhögve vesszük körül,
és híveinknek szőlőiben
Szemében gyászkönny űl.
 
Légy híve rendületlenűl
NYENYI-dnek, oh magyar:
Ez mentsvárad, s ha elbuknál,
lesz számodra baj!
 
A nagy világon mindenütt
hely lesz, de nem itt.
A sors keze majd bosszút áll.
Versem erre int.

Évértékelés

 Orbán Viktor kormánya, gazdaságpolitikájának élén Matolcsy Györggyel elérte egy év után,
hogy miközben a világ túljutott a gazdasági válságon, országunk nem tér magához.
A reálbérek csökkennek, a munkanélküliség még a kényszermunka elrendelése mellett sem csökken,
a bevezetett nem megszorító adók és a személyi jövedelemadó szegényeket sújtó nem megszorító
növekedése mind az inflációt gerjesztik. Úgy néz ki, hogy a 2012-es reálbérek a 2007-es mértéket
is meghaladóan esnek vissza 2012.-ben. Ezt hozta a "zemberek" gazdaságpolitikája. Persze lehetséges,
hogy az Orbány-Matolcsy tandem gazdaságpolitikája kedvez a FIDESZ-MSZP közeli nagytőkések
profitnövekedésének, ezt nem tudom megítélni. De annyi bizonyos, ami kezdetektől fogva látszott:
a "zemberekre" apelláló demagógia üres hazugság volt. A bérből és fizetésből megélni kívánók -
nem mellesleg a narancsbolsevik párt szavazóinak gerincét adó - "zemberek" jól megkapták a
magukét akkor is, ha csak a megélhetés alapját adó jövedelmi viszonyok alakulását tekintjük,
és eltekintünk olyan apróságoktól, hogy az immár a jövedelemnek több, mint negyedét kitevő
társadalombiztosítási adó fejében nem jár sem betegellátás, sem nyugdíjellátás. Ezt hozta a
narancs bolsevik párt nacsalnyikjainak uralma.
(P)ártunk és (K)orb(m)ányunk lánglelkű politikusainak irányítása alatt rángatózó országunkban
sokk sokkot követ. A folyamatosan gyenge forint miatt növekvő üzemanyag árak, a kereslet csökkenés miatti
- mellesleg piac-konform, de a talpon maradást szorgalmazó - vállalati áremelések,
a meghirdetett adócsökkentési demagógiával szembeni adóemelések - van, aki mást várt
ettől a kormánytól? - fokozatosan erősödő inflációs nyomás nehezedik fizetőeszközünkre.
A narancsbolsevikok minden kapkodása ellenére sem növekszik a versenyszféra foglalkoztatotti
létszáma - természetesen nem utolsó sorban az elhibázott gazdaságpolitika miatt. Egy év alatt
25 ezerrel csökkent a foglalkoztatottak létszáma a foglalkoztatás növelést meghirdető
kormányprogram következtében. A közkiadások csökkentését meghirdető kormányzati program hasonló
módon folyik: a közfoglalkoztatottak létszáma a közalkalmazottak, köztisztviselők és
kényszermunkások létszámát is beleértve egy év alatt mintegy 5 %-ot növekedett. Mindebben olyan
trükkök is szerepelnek, hogy az elbocsátott önkormányzati alkalmazottat
- amiről immáron tudjuk, hogy valójában állami alkalmazott, hiszen bolsevik szokás szerint
megszűnt az önkormányzatiság és visszatért a tanács-rendszer - közalkalmazotti illetményének
töredékéért foglalkoztatja munkahelye azonos munkakörben - hiszen valakinek számfejtenie
kell a közmunkások minimálbér alatti juttatását is.
Nemzetgazdasági szinten tovább csökkent a foglalkoztatottak száma, ha a
bozótvágó, árokgereblyéző, költségvetésből eltartott közmunkások tömegétől eltekintünk.
Magyarországon 1945 óta nem volt ilyen rossz foglalkoztatási helyzet a rendszerváltás utáni sokkot
kivéve, mint Pártunk és Kormányunk  uralmának második évében. Természetesen a GDP növekedésére
 a közmunkának szinte semmi hatása nincsen, hiszen új érték előállításával nem foglalkoznak
ezek az emberek, kivéve a FIDESZ-bárók magánültetvényein dolgoztatottakat.
A legfőbb gazdasági adatok a 2008-as pénzügyi válság óta nem voltak ilyen rosszak,
mint Pártunk és Kormányunk vezetése alatt. Ez a Kormány mind gazdaságilag, mind külpolitikailag
megbukott. Kizárólag a belföldi oligarchák és hatalmi visszaélései tartják életben, valamint -
hozzá kell azért tenni - azok a buta embertömegek, akik saját jól felfogott érdekeikkel
szemben is továbbra is támogatni kívánják az új Kádár János és narancsbolsevikjeinek uralmát.

2019. október 19., szombat

Egy a bárka

Szia! Mondta az ajtónak,
hogy neje elment, mint a vihar,
mint egy motoros versenycsónak,
amely hullámokat kavar.

Szia! Mondta választ nem várva,
bár nem értette, hogy most mi van.
Talán a másik épp ilyen árva?
Már régen nem élnek boldogan.

Szia! Mondja naponta kétszer,
amikor elmegy, meg hazajön.
Házasságuk nem egy középszer.
De egy a bárka, kint meg vízözön.

2019. október 17., csütörtök

Csak nézel...

Csak nézel, hogy' lett azonnal vége már,
pedig még el sem kezdődött valóban.
Tudhattad jól, hogy vége lesz, azonban
mégis azt gondoltad, hogy nincsen határ.

Még hitted, megfordulhat minden, habár
a történet összedőlt, ott volt romokban;
bénultan bámultad, ezt is eltoltam,
most kínodban üvöltesz, mint egy sakál.

Még három év is áll talán előtted,
vagy több akár, míg csillapul a lélek
benned, azt mondod, ma már nem is nem félek,
bár jól tudod, hogy már megint ellőtted.
Ha agyadat még betöltik a képek,
és meg nem szabadulhatsz tőlük, véged.

Október végén

Telve az út már sárga avarral,
októbernek vége közel.
Holnap megjön a tél. Nagy garral,
vagy halkan, lopakodva jön el?

Hajnal. Éjfeketén ébred ma a reggel.
Alszik a város, nem süt a Nap.
Fellegek érkeztek ma sereggel,
hűvös a szél is, szinte harap.

Ősz van a szívben, mint odakint is:
bágyadt benne a sárga sugár.
Tél vigyorog rám, hívón int, hisz'
végleg a múlt ma a fény teli nyár.

2019. október 16., szerda

Tomas Tranströmer: Agitated meditaion

Vihar pörgeti vadul a szélmalom vitorláit
az éji sötétben, hogy őrölje a semmit.
Ugyanezek a törvények tartanak téged is ébren.
A szürke cápa hasa egyetlen gyenge lámpád.

Alaktalan emlékek süllyednek a tenger mélyébe,
hogy ott furcsa oszlopokká keményedjenek.
Mankód algáktól zöldül. Aki
tengerre száll, megkeményedve tér vissza.

2019. október 15., kedd

Mint aki láthat

Mintha télben jönne, a hóesésben,
úgy csoszog most, óvatosan, figyelve,
balt a jobbhoz húzva, hogy el ne csússzon,
végig az úton.

Nyár idő van, s illata sincs a télnek,
tócsa sincsen, száraz az út előtte,
mégis úgy jár, mintha a téli jégen
csúszna a lába.

Most megáll, és két szeme égre fordul.
Jaj, de nincsen semmi tekintetében!
Nap felé, föl tartja talán az arcát,
mint aki láthat.

2019. október 14., hétfő

Ne tudj mást szeretni

Nincsen fogam rágni,
nincs szívem szeretni.
Már jöhet rám bármi:
el lehet temetni,
tőlem megtagadva
minden életet:
minek élsz, te marha,
ha senki sem szeret?

Nincsen nap az égen,
nincsen életem.
Volt, de elmúlt régen
az a szerelem.
Elfogyott a szívem,
elrágta a semmi:
Maradj csak meg híven,
mást ne tudj szeretni!

Mindegy, hogy' gyötör

Nem voltam jó neked szeretőnek,
hát nekimegyek majd a temetőnek.
Nem felelek meg geológusnak?
Majd beállok teológusnak.
Nem feleltem meg apának,
hiszen az apák kiabálnak,
én meg soha sem kiabálok,
inkább csendben félre állok.
Nem vagyok jó pénzkeresőnek,
mások örülnek a pénzesőnek,
és nem lettem jó költőnek,
hiszen a fiatalok már felnőnek,
nekem a verseim rímelnek,
ők meg verseket mímelnek.
Nem kellett a barátságom,
de ma még nem lógok száraz ágon,
és ha a konyhában a csap csöpög,
én maximum vízcsövet török.
Kést nem vehetek a kezembe,
mert lassan gyógyul a sebem be,
és ha leberetválom szakállam,
tuti, hogy megvágom az állam.
Facebookra, ha verset teszek,
köznevetség tárgyává leszek,
kritizálgatnak balról, jobbról,
de már teszek rá, ki mit gondol,
mert ha nem kellek senkinek este,
szarok rá, hogy mi van a fejekben,
a vége úgyis az emésztő gödör,
addig az élet mindegy, hogy' gyötör.





Ítéletidő

Éji sötét. Csak a szélvihar őrli a semmit.
Lengnek a lámpák lent, az utca fölött.
Egy-két pillanat, és majd leszakad az ég is:
indul a zápor.

Vad villám hasogat fönt fekete bársonyt,
fülsiketítő dörgés csattan azonnal.
Hónapokon át szárazság, most az özönvíz:
úszik az utca.

Vízsusogásba vegyül most jég kopogása:
mogyorónyi jegek pattannak az ablakomon.
Most lesz majd vége özönvízzel a létnek?
Ítélet-idő van.

2019. október 13., vasárnap

Nincs ítélet

Ítélet nincs, mégis kiszállt a lélek,
és oly végtelen e köztes állomás!
Ködbe vész a lét, nincsen stabil fogás,
csak sodródás van folyton, attól félek.

Nem is tudom, halok-e már, vagy élek;
jó volt a lét egy ideig. Oly csodás,
végtelennek tűnő fényár, ragyogás.
Ki úgy hiszi, hogy így marad, az téved.

Aztán ott lent. Sötét a pince mélye,
talán a sírgödör lehet még ilyen:
utat keresni, nem haladni sínen.

Zombi vagy, és nem tudod, jutsz-e fényre.
De véget ér, bár nem hiszed, a mélység.
És jön a Semmi, végtelen. Nincs kétség.

2019. október 12., szombat

Felfedező úton

Ipari környezet. Az udvaron
dróttekercsek, és vascső-darabok
kisebb és nagyobb halmokba hordva
törött vasbeton gerenda körül.

Most hangya mászik át a gerendán.
Kikerül egy kiálló drótvéget,
majd megáll. Pihen a napsütésben.
Szamárkóró virága felé tart.

Szellő sem rezzen, fenn, a kékségben
gyér báránycsorda legelész némán.
Egy esőcsepp hull a hangya mellé.
Halkan vonatsikoltás hallik.

2019. október 11., péntek

Pingvin

Nyakkendőbe öltözött a pingvin.
Frakkja élre, tisztára vasalva.
Ingmellénye, mint a hó, fehéren,
napsütésben szikrázva ragyogna.

Jaj, de nem a sarkvidéken illeg!
Híd alá leszáll a villamosról,
két kezét, mint szárnyakat, kitárja,
szakállas arca visszanéz meredten.

Elcsoszog most. Nincs felirat a hátán.
Figyelmeztet a sarkvidék-fogyásra,
vagy simán csak jégkrémet reklámoz?
Elnézem még a billegő járását
- valóban úgy jár, mintha pingvin volna -,
amíg a villamosom tovaúszik.

2019. október 9., szerda

Vannak olyan téli napok,

hogy a tó már mozdulatlanságba dermedt,
az éji szelek csillogóra söpörték rajta a jeget
a szemközti part fölött emelkedő Nap előtt,
hogy az folyékony aranyból ráöntött vérét
lábunkig érő, ragyogó híddá szilárdíthassa meg rajta.

Az ilyen reggeleken semmi nem mozdul.
Mintha a madarak is lefagytak volna a légből,
a még nádvágóktól sem bolygatott, part menti nádas
sem zörren, és a parti fák ágai az ezernyi jégtüske alatt,
mintha cukormázba burkolóztak volna.

Csend van, még a tó sem kezdi muzsikáját,
a Napnak ereje majd csak később tágítja a jeget,
hogy a pattogó-csilingelő repedéshangok közé
a rianások dörrenése vegyüljön.

Megyünk

Kiálló, kubista betonszögletek,
sarkos, éles ipari formák.
Holnap mindannyian megdöglötök.
Itt semmi szükség nincs rád.

Készül az új völgyhíd, alagút,
bevágás, autópálya, ha kell, ha nem.
A rablott vagyon nem hozott még eleget,
hát vigyázza óvja befektetését királyi szem.

Hajnal. Sötét, csak benzinfüst gomolyog,
a híd alatt embertömeg halad;
krákog, köhög, káromkodik, versben morog.
Előre megy? Vagy helyben marad?

Henry a nevem

Ipari hulladékból szegecselt zene,
komputerizált program-élet.
A betonkockában megélhetek-e?
Henry lettem, attól félek.

Mint térhatású képet monitoron,
úgy nézem folyton a tájat,
lehet a vár, vagy egy hegyorom.
A kívülállás is fájhat.

A sztereónak némi híjával vagyok,
elavult, hibás a berendezés:
a szemem kancsi. Bár a Nap ragyog,
a fény olykor mégis kevés.

Talán nem a Naptól kell várni,
hogy belülről árasszon minket el,
és essen meg, jöhessen bármi.
De a kérdésre soha nem felel
az ipari hulladékból szegecselt zene,
és a pixel a monitoron.
Henry a nevem. Még lehetek-e?
Kérdem? Mit?: nyüszítem és vonyítom.

2019. október 8., kedd

Fejem töröm,

hogy filmet nézni lesz a jobb,
vagy olvasással fárasszam magam.
És ha az olvasásra szavazok,
a "mit olvasni" még mindig hátra van.

Előttem tornyosulnak nagy virtuál-halomban
másoknak beküldött szépírásai.
Én meg ahelyett, hogy nekilátnék nyomban,
egy verset kezdek újra bekalapálni. Ni!

Mint Ninivében, elkapott a léhaság.
Ősrégi Uriah Heepet hallgatok,
bár jól tudom, ez marhaság,
itt hagyni kikapcsolva, lenne arra ok, a telefont.

Hiszen itt tornyosulnak nagy virtuál-halomban
előttem mások szépírásai.
Neki kellene látnom, elolvasni nyomban,
amíg ki nem dőlök mára. Mi
is tart vissza tőle?
Fáradt vagyok, és rettentőn unom
talán az életet.
Mennyi lehet még e sivatagi úton
hátra, míg megérkezik,
aki majd eltemet?

Írok

Már régen nem beszélek semmit. Írok.
Már régen hangom sincs talán.
Már régen nincs mit mondanom. A sírok
sem lehetnek hallgatagabbak nálam.

Már régen nincsen újabb ötletem. Fakírok,
akik hiszik, az ötletelés majd megoldja.
Én dűlőre jutni még magamban sem bírok
semmivel. Hiába volna kézen állás, szaltó.

Nem túráztatom magam hiába régen.
Nem beszélek, helyette inkább írok.
Persze, belül meg egyfolytában rágom.
Marad szerintem, míg be nem fogad az árok.

Profik nem írnak

Profik nem írnak verset rímelőt.
S ha rímet írnék, dilettáns vagyok.
Ha két sor összecsengne, mint száz éve volt,
kidobhatom papírkosárba nyomban.

Profik nem írnak verset ritmusost.
A verslábak és ütemek a múltba vesztek.
A szabad szöveg divatja dívik:
"nesztek, én megírtam, olvassátok!"

Profik nem írnak alakzatot a versben.
Metafora, vagy szinekdoché?
A jelzős szerkezetnek párja száz éve nincs.
Profik nem írnak verset.

Profik nem írnak többé verset.
Szövegeket raknak össze.
A vers ma dilettánsok játszótere.
Profik nem írnak.

Szeptember végén

Szeptember végén vannak már olyasféle hajnalok,
amikor a köd megakad
a sziget északi részén
a bozótos ágai között,
és fehéren, mozdulatlanul várja,
hogy a horizonton lassan felparázsló
Nap először vörösesbe vonja
gőz-ködös fehérségét,
majd amint egyre feljebb hág az égre,
eloszlassa,
majd maradványait,
az ágakról lecsöppenő vízcseppeket,
és a bozótok alatti gaz és fű
szálain megülő hideg harmatot
is fölszárítsa.

De amikor a vonat végigdübörög a töltésen
a városba, munkába igyekvők seregével,
még szürreálisan gomolyog
a térdig-kötésig érő köd
a bozótos ágai között,
mintha valami, a felhők fölé nyúló
fennsíkon csordulna éppen túl
a közelgő telet ígérő
hófelhő teteje.

Még egy lekésett

temetés,
újabb megbocsáthatatlan
vétek. Eddig is volt elég.
Vége lehetne.

Áll a parton, mint a szobor,
mozdulatlan, szürke kőtömb.
Lába előtt víz folyik el.
A ködbe bámul.

Vak szemei, mint üregek,
ablakok a belső nincsre,
üvegtelen, sötét lyukak.
Távolba néznek.

Új, lekésett lehetőség?
Vissza nem térő alkalom?
Megsűrűsödött a semmi.
Meg nem ritkul már.

Hajnali úton

Lámpafüzér ég tíz méter magasan
végig, amerre az út megy.
Nincs a zsebemben egy kurva vasam sem,
hogy élek, már az is egy kegy.

Hódara hull, a fejemre szitál, és csak a
füst fedi folyton a várost.
Szájakból az orrba beszáll, a tüdő fullad,
zihál most.

Csak menni az úton a lámpa alatt,
a hajnal jön, vagy az este,
mindegy, hátra mennyi maradt,
míg befed a sötétség teste.

2019. október 3., csütörtök

Szakadékperemen ücsörögve

Itt ülök málló dolomit falon,
kint, leszakadó peremén.
A lábamat a mélységbe lógatom.
Hiányzik most a temegén.

A kő apró murvává szétesik,
a mélybe hull, porát a szél
szórja szét, viszi. Szemek nem lesik,
amint a követ mállasztja a tél.

Így mállasztja porrá szerelmemet
az elszivárgó, bősz idő.
Elmém lassanként végleg elfeled,
képed helyén a semmi nő;
már régen nem is álmodom veled.
Metszőn hideg a levegő.

2019. október 2., szerda

Rupi Kaur: Lányos apáknak

fordítás

Minden egyes alkalommal
amikor azt mondod lányodnak,
hogy azért kiabálsz vele, mert szereted,
arra tanítod őt,
hogy a dühöt a kedvességgel keverje össze,
ami jó ötletnek tűnik addig,
amíg föl nem nő,
hogy olyan férfiakban bízzon meg,
akik majd bántani fogják,
csak, mert annyira hasonlítanak
rád.

Laokoón

Rohant az öklét rázva
a ló felé a parton.

Ünneplők nagy tömegben
diadaltáncot jártak.
Került a ló alá szán,
nyakára vert kötélből
fonott hámot vetettek,
míg ő az öklét rázva,
üvöltözött a parton,
a ló felé rohant, és
fövenyben álló dárda
akadt a jobb kezébe.

Fiai lent, a víznél
homokban játszadozva
örültek épp a létnek.

A dárdát elhajítva
döndült meg az a lóban,
majdnem át is ütötte
az ujjnyi deszkát rajta.
Fodor támadt a vízen.
Egy nagy tengeri kígyó
emelkedett belőle
gyermekeket elnyelni.