Charles Wright: Elveszített utak

A napfény sötét mágia,
                                      és lényegi, még ha
a megfelelő dolgot megfelelő időben érinti is.
Valahol a kevert ég alatt üres a nyugalom.
Egy fehér molylepke libben be a fenyők árnyékából;
apró fény egy nagyobb fénybe.

Leülepedő hamu és eltűnő füst,
amiben itt maradunk.
                                 Tétlenségem tűrésében találom magamat,
és arra reagálok, amit látok, és mint kiderül, semmi másra.
Figyelem a napkelte hatástalanítását.
Figyelem a hollók visszatértét sötétlő fáikra.

Meguntam

Beh megúntam immár szeretetlen lenni,
éveim sötétben, magányban pergetni,
egyre azt számlálni, mennyi van még hátra,
hogy majd készüljek a végleges halálra!

Beh megúntam immár reményleni meddőn,
hogy helyem van máshol, nem csak a temetőn,
úgy feküdni minden átok este ágyba,
csak démonaimban lelek álom társra.

Beh nagyon megúntam, Istenem, teremtőm,
hogy egyedül járok e sötét temetőn,
ahol a madárdal panaszos gyászének,
s temetésre várok, mint a többi vének!

Gordon Freeman a villamoson

Mr. Freeman textel velem szemben a villamoson.
Még nincs rajta a narancs védőruha,
és szöghúzó vas sincsen nála,
valamiképpen mégis megnyugtató érzést áraszt
jellegzetes, fekete keretű szemüvege.

Azt hiszem, még áttörő kísérlete előtt állhat;
bár lenne bátorságom szólni neki,
ne tolja be azt a minta tolókocsit
gerjesztett sugárzásba,
mert a fekete kezeslábas combine-ok támadása,
a fejkapó paraziták
és egyéb szervkeveredett hibridek
megjelenése túl nagy árnak tűnik
a várható tudományos eredményért!
De egyelőre ez még a jövő.

Gordon nyugodtan befejezi az üzenetet,
válaszra vár, majd ismét válaszol rá,
mint bármelyik más xxi. századi fiatal.
Az idővonal-hasadás még a jövőben rejlik.
Lehet, hogy a vegyi üzemek sorának felfedezését
már meg sem érem. Feldolgoznak valamelyik
üzemben a gázmaszkos combine-ok,
vagy járó hullát csinál belőlem egy fejkapó.

Előttem áll mozdulatlanul

Gyakrabban gondolok a végre.
Elém áll esős hajnalokon,
hogy nem látok tőle fel az égre,
vagy amikor nincs velem barát, rokon.

Tömör kőből van egész teste,
masszív tömb, nem megkerülhető,
fekete, mint obszidián este,
és néma. Nem szól. Leverő.

Elzárja utamat, csak áll.
Rám vár mozdulatlanul,
fekete felszíne a halál.
Az ember majd beletanul.

Volt-e már, amiért éltem?
Megtörtént-e, amiért érdemes,
aminek elmaradtát féltem,
amitől lett életem nemes?

Vagy a tömböt távolabbra tolni
nyüszítsek még kegyelemért,
hogy adassék még egyszer holmi
kincs, ami egy életet megér?

Gyakrabban gondolok a végre,
amely ott áll mozdulatlanul.
Mire emlékszem majd? Jóra? Szépre?

Az ember nem lehet

Tengeri tájakat festek
tajtékos, fekete vizekkel.
Roncsokba kapaszkodó testek,
egyik-másik még él.

Szirtfalat csapkod a hullám,
messzire száll dörgő hangja.
A jajszót elfojtja durván,
a kiáltást senki sem hallja.

A tengeri táj végtelen nyugalom:
a tengervíz soha nem ideges.
Aki beléfúna, a vízben hagyom?
A tenger nem nyugodt, vagy dühös.
A víz közönyösen semleges.

Közhelyes ellentétek

Ahol fekete a fény, ott az árnyék világít.
Ahol a hazugság a tény, ott mese mond valódit.
A hegyet óriás törpe vakondtúrásnak mondja,
és ha az egyenes út görbe, azon jár a falu bolondja.

Ott, ahol az ég elsötétedik minden reggel,
amit eltemettünk rég, előtámad nagy sereggel.
és ahol az árulók védelmeznek végvárat,
ott ajtók kinyitására használják a zárat.

Ahol a rongyok az emberek, ott az emberek ronggyá lesznek,
és ha igaz a szavad, szádba hazugságot tesznek.
Ahol szabadságot védeni drót feszül,
ott mindig az állatok élnek emberül.

Fametszet

Metszeni csak egyenes vonalakat lehet,
hogy hirtelen megtörnek a sorok.
Görbe kanyarokat nem, csak íveket,
s én folyton arra gondolok,
hogy a vonalnak szaladni szál mentén kell,
mint a patak is folyton arra tart,
amerre a legpuhább a kő, és amerre lejt
általában körülötte a talaj.

Metszeni nem lehet cirádákat,
kiváltképp nem, ha a fa szálkás, kemény, hasad,
Ha alkotsz durva fametszet-tájat,
oda is képbe helyezheted magad.
Finom tustollra nincsen szükség,
és így nem használhatod a színeket.

Ki tudná megmutatni?

Én meg tudom mutatni,
hogyan mészárold le a sárkányt
amely emészti lelkedet lángjával.

Én rá tudlak vezetni,
hogyan űzd vissza a falba a mumust,
amely éjfél után szőrös mancsát nyújtja a sötétben.

Én meg tudlak tanítani,
hogyan láncold vissza a sátánt oda,
ahol igazi helye van, a pokolba.

De ki mutatja meg nekem,
hogyan mészároljam le sárkányomat,
hogyan űzzem vissza saját mumusomat a falba,
és hogyan láncolhatnám sátánomat a pokolba
örökre?

Kifárad

Lassan kifárad a természet.
Az árokparton döglött béka hever,
köd szitál folyton, és megül
a gubbasztó madarak vállain.

Több napja ered el az égi áldás,
de a földig nem ér le sohasem,
mintha mindig meggondolná magát, és
inkább visszafordulna az ég felé.

Hamar visszaér: alacsony az ég,
egybe is mosódik a látóhatárral.
Ránk omlani készülnek a szürke fellegek .

Csak idő kérdése, meg is teszik:
valami alámosta őket, mint a sarki jeget
a két fokkal melegebb tengerár.

Házhoz szállítással

Csöngetnek, kinézek.
Egy nagy méh áll ajtóm előtt,
mögötte bödönökben mézek.
Kapkodom most a levegőt.

Rázom fejem, és szemem
dörgölöm, talán a látomás
szűnik; az ember mi mást tegyen,
hiszen csak hitetlen Tamás.

Csönget újból, nyitok.
Már azt hittem, nem találom itt.
Ön rendelt mézet,ugye, nem titok?
Néz összetett szemével, s kérdőn zümmögi.

Én kérem...igen...de...ennyit?
Mutatok rá a sok-sok telt bödönre.
Hogyan fogom ezt teába tenni?
El lennék látva mézzel mindörökre.

És...akivel beszéltem...nem ...izé... zümmögött...
Ó! A telefonos kisasszony!
Ő a tücskünk, folyton tüszögött,
megfázott éjjel,hogy zenét fakasszon

hát ma beszédszintetizátorra váltott,
tudja, neki olyan egyszerű!
Tanult zenét, világot látott,
programoz, könyvel...oly nagyszerű...

de mindig álmos. Összekever mindent!
...Akkor öné tehát ez a literes üveg.
Persze, hiszen a mézecskalács-pékség
a sarkon, előre, utalással fizet.

Egy ezres. Itt vegye át, kérem!
Belátja tán, én alá nem írhatom,
de fizetett, hát amit rendelt, a mézet
akkor most önnek átadom.

Kellemes teázást! Keressen máskor is!
- zümmögi, és elköszön.
Az éghajlat radikálisan változik,
gondolom, és meredten állok küszöbömön.

Késő január

A díszkövön szakállas férfi pihen.
Pufajka rajta, munkás-kabát.
Lábánál tömött gurulós zsák áll,
kezében cigaretta füstölög.

Banyatank a tisztességes neve
a tömöttre rakott gurulós zsáknak.
Ezzel hason-korú nők járnak piacra,
csarnokba nagybevásárlásra.

Fején kötött, fekete sapka.
A cigaretta füstje égbe száll.
Ott ültében magát ringatja csendben.
Késő január. Szürke köd. Hideg.

Ünnepek, gyásznapok

Van, akinek ünnep.
Másnak gyásznap.
Az érzelmek olykor
ide-oda másznak.

Még pár év sincs,
ellenség volt.
Vértanú kincs
ma a meggyilkolt holt.

Jól tudtuk mi,
hogy ávós spicli,
s lám, koszorúzni
ma ő jött itt ki!

A térdre csuhás
KISZ titkárral
gazdagodik ám
a keresztény tábor.

Szöges drót is
feszül körötte,
lengyel is, tót is
körbe röhögte.

Fönnállásunk
ezredik éve.
Enyém a múlt,
hát ünnep kéne.

Már ezer éve
történelmet
írt az elődje,
hisz erre termett.

Évből, pénzből
mondja a pesti,
a nagyja odadől,
tied a resztli.

Van, akinek ünnep,
másnak gyásznap.
Adunk a hitünknek:
érdek szerint másznak.

(Nem lehet mindig ütemre írni)

Nem lehet mindig ütemre írni.
Csak hangzásokra alapozva nem lehet.
Néha kell darabosnak lenni, csikorgónak,
mint amilyen olykor a valóság maga.

Olykor úgy kell írni, amint vannak a dolgok,
nem átfogalmazva, megszépítve a valót.
Nem állítani a véletlent végleges igaznak,
nem takarót húzni a halmozódó hordalékra.

Nem lehet mindig rímeket keresni.
A létezés sem rímel önmagára.
S habár a ritmust sokszor nem lehet elhagyni,
ennek meg az ára lesz a precízség.

Semmi nem elég

Nekünk semmi nem elég,
mindig többre vágyunk.
Színes, 3d-s tévét
adj nekünk, és ágyunk
legyen hullámzó vízágy
langymelegre töltve!
Utána emészt a vágy,
érte mennénk ölre.

Nekünk nem elég a dal,
ha madár torka adja,
párnánk nem lehet moha,
derékaljunk szalma.
Nem elég a hús, a hal,
fák gyümölcse enni.
Saját lábunk oly kevés,
és messze kell menni.

Nekünk a ma nem elég.
A múltat akarjuk.
Ha a jövő mind elég,
legyen az majd gondjuk
azoknak, akiknek kell!
Mi a mában élünk.
Visszahúz, és nem emel
folyton forró vérünk.

Nekünk semmi nem elég,
csak túl sok az élet.
Műsort várunk este még,
a sorozat éltet,
álvilágban álszeret
álhal meg az ember.
Szeretjük az álszelet.
Folyik a nyáltenger.

Télutó

Vén fáknak ágain

alvó rügy szendereg.

Alatta munkába

mennek az emberek.

Piszkos, és szürke tél.

Messze a kikelet.

Magunkban hordozunk

folyton egy kötelet.

Nincs eszme, amiért

küzdeni érdemes,

de ember, amíg él,

új utakat keres.

Fáj a fej, szúr a szív:

az éjjel hosszú volt.

Fölöttünk nem ragyog

az égen telihold.

A holnap épp olyan,

mint a tegnapelőtt.

Ezt tudjuk pontosan,

nem számolunk időt.

Elmúlt a változás,

jövő már nem maradt,

pár év, míg munkába

ballagunk fák alatt.

Azt hiszem...

Azt hiszem, én soha sem lépek túl rajta,
soha sem lépek át azon a küszöbön;
tudom magamról, nem vagyok olyan fajta,
aki holnaptól többé már nem is köszön.

Én azt hiszem, hogy magamba építettem,
és lebontani nincsen semmilyen okom,
még ha egy pár dolgot meg nem is értettem,
de kakasszóra megtagadni nem fogom.

Azt hiszem, lehetett volna élni szebben,
még akkor is, hogyha megtagad a világ,
a Napba nézni úgy, hogy szemed sem rebben,
akkor sem, ha a sötétség majdnem kirág.

Én azt hiszem, inkább a fa alatt állok,
mint, hogy megbarnult gyümölcsként lógjak róla,
maroknyi pénzemet csörgesse az árok,
és varjútól szóljon fölöttem a nóta.

Én azt hiszem, hogy ez az az örökségem,
amit kaptam, amit jól beosztani kell.
Lehet, hogy elindultam, mégis maradtam.
Hová érkezem? Erre semmi nem felel.

Csodák világa

Ha pontosan elképzelem azt a fát,
szinte megelevenedni látszik.
Ha minden részletében leírom tehát,
majd táncra perdülve játszik
a képzeletben, kilépve a valóságba,
mintegy a képzetből kikelve.
Törzse, levelei, gallya, minden ága
néma zene ütemére rezegne.

Ha pontosan felidézem a múltat,
vissza akkor sem hozhatom.
Meg nem elevenítem a holtat;
az a pár milliárd atom,
amely együtt lejtette táncát,
hogy a tünde jelenség összeállt,
szerterepült, messze szállt,
a valóságból végleg kivált.

Könnyebben bírok táncra fát,
mint, hogy visszaforgassam az időt.
Volt már olyan ujjatlan kabát,
hogy később az ujja visszanőtt,
de halott életre nem támadt újra,
hogyha egyszer meghalt a szerelem.
Hát fákat táncoltatok szövegekbe bújva,
mert a csodák világát szeretem.

Magyar narancs

Megrothadt a magyar narancs.
Penészes és fekete.
Azt zabálni ma már parancs.
Nem kérdik, kihányod-e.

Nemzeti szín lett a barna.
Mint ürülék. Nem ragyog.
Vajon melyik isten barma
örül, hogy "magyar vagyok?"

Téli tűzszünet

A tájon törékeny tűzszünet,
fegyver nem szól most, nem dörög,
de távol van már a szüret,
csak a háború örök.

Száraz ágszövevény a fákon,
a gally törékeny, és zörög.
Csonttá fogyott minden, túl a rákon.
Hideg jég. Nincsenek örömök.

Az ágon fenn egy varjú károg.
Elrepülne, de ő is odafagyott.
Leírhatatlanok azok a károk,
amelyeket e télelő bennünk hagyott.

Szintet lépni

Szintet lépni kellene,
mint amikor autóbusz ugrik a levegőbe föl,
hogy azután az úttest fölött haladjon,
eldobva kerekeit,
hiszen már szükség sem lesz rá soha,
vagy amikor a megfogható dolgok
fogalommá válnak,
ily módon nem az ige testesül meg,
de a test válik az igévé,
amely megfelelő pillanatban kimondva aztán
akár tetté is válhat,
egy új világ kezdetévé.

Szintet lépni kellene,
mert felsőbb szintekről
nagyobb távlatokat láthat be az elme,
mint amikor fölballagunk sok-sok lépcsőn
a tűztoronyba, kitárul előttünk a világ
- és ugyanakkor elrejtőznek a részletek -
látjuk, amint a távolban sűrű sötét viharfellegek
tornyosulnak, fellobbannak a tüzek
és harangot kongatván - Vész közeleg! -
a szintből adódóan el is hinnél azt a népek.

Szintet lépni kellene,
mert a földszintről nem hangzik a szó,
ha a földszinten mondod,
hogy a reggeli narancs színű Nap
délre barnává válik,
hogy a délutáni vérvörösből
az éji feketébe sötétedjen,
azt gondolják, badar beszéd ez,
dr ha szintről mondja valaki,
van esélye, hogy lecseréljük a Napot az égen.

Addig hiába motyogom magyarul.
vinnyogom világosan,
dadogom dadával,
üvöltöm üveg hangon:
emberek! Tűz van!
Ég a házad!
Ég a városod!
Ég az ország vörös-barna tűzben,
megont csak fekete pernye marad!
Ki figyel oda?

Mint IKEA elemek

Mint IKEA elemek,
kapcsolódnak egybe a valóság részei:
ha egy kimarad,
nem áll össze a világ.

Ha megvan minden elem,
és leírás szerint szerelem,
az eredmény több, mint használható,
de kecsesen szép elegancia.

Tagadd megy egyetlen elemét,
torzszülött lesz belőle,
cseréld egy alkatrészét,
és darabokra esik szét.

Hát csoda, hogy ezt a rendet
oly sokan tulajdonítják
tervező értelem eredményének?

Gomba

Hallucinációt, hányást, halált
okozhat, ha megeszi valaki,
amit avarban bóklászva talált;
a szakértőhöz el úgysem viszi,
saját szakértelme sincsen neki,
de a gombapörköltért meg rajong.
Az erdőn bóklászva folyton csapong
a képzelet, ismeret sincs, helyi.

Ki is mondja, hogy gombát ne egyél?
Az élet úgyis veszélyes üzem,
előbb-utóbb eljön érted a tél,
a sarokról már jegesen üzen.
Gombát keress, míg a hó nem lepi!
Magad mérgezni olyan emberi.

Fogva tartott szavak

Ujjaim között szavakat tartok,
és papírra eresztem őket.
Körmeim szavaktól véres karmok?
Legyilkolom a betűket?

Mondataim, mint hóhér-hurok,
tekerednek néha nyakamra,
ha túl hosszúak, megfulladok,
mert felfejthetetlen lesz a mantra.

Szótagok, magasak, mélyek,
mint érzelmek és gondolatok;
súlyosak, máskor sekélyek.
Olyanok, mint magam vagyok.

Játék ez. Véresen komoly,
még belehalni is érdemes.
Noha sokszor majd csak egy moly
falja a papírt. Csak arra les.

Vastag táblák közé szorítva
poros, megírt lapok, árkusok.
Boldogtalan volt mind, aki írta?
Vagy ezek mind mániákusok?

Eretnekség

Eretnekség, én tudom,
hát eretnek vagyok,
hisz' szívemben a paradicsom
fénye ragyog,
és ott, ugyanazon a helyen
van benne a pokol,
amikor szád, vagy két szemed
engem okol.

Eretnekség? Mit tegyek?
Összetartozik,
mint a völgyek és hegyek.
Hullámvasutazik
lelkem menny, pokol között.
Hova érkezem?
Völgybe? Csúcsra minden fölött?
Csak fogd a két kezem!

Amikor meghozták

Odakint éppen havazni kezdett,
amikor a futár becsengetett.
Gyorsan ajtót nyitottam,
és átvettem tőle.
Elektronikus érintő képernyőn írtam alá,
holnapra úgyis mindegy lesz.
Megnéztem, a csomagolás sértetlen-e,
aztán bevittem a szobába a csomagot.
A pár hópehely már elolvadt rajta,
még meg sem nedvesítette a papírt.

Kibontottam, és gondosan elolvastam
a ráragasztott figyelmeztetést,
aztán kivettem a dobozból
a használati útmutatót.
Magyarul nem volt,
de egy tucat más nyelven igen.
Mindegy, angolul is ott volt.

Ezt nem is tudtam:
már holnap rendben lesz.
Holnaptól örökre rendben lesz minden.

A patakon túl

Amint az útról lelépek,
lepkék serege lebben a fűből,
Nem csak egypár száll itt fel, temérdek.
A hídnál autó tülköl,
hogy siessek. Mit reméltek?

A patakon átlépve, másik világba érkezem.
Nincsen autó, nincsen sietség.
Áll a csend. Fogd meg a két kezem!
Deszkafalról mállik itt festék,
de magam az idővel nem mérgezem.

Vissza sem térek már, jobb itt nekem.
Tülköljenek csak értem bátran!
Ami ott maradt, csak élő tetem.
Ami odaát élet, az ideátlan.
Most hazaérkezem. Azt képzelem.

Utcakövön

Egy, két, hár, négy, öt, hat,
utcakövön ült a vak.
Állt mögötte egy szekér,
mert mellette el nem fér.
A kocsis fönn a bakon
káromkodik a vakon.
Süket maga? Nem hallja?
Menjen az útból! Marha!

Hallom. Utam nem tudom,
nincs meg a fehér botom.
Most, hogy hallom, örülök,
hisz nem tudtam, hol ülök.
Vegyen föl szekerére,
hazavihet estére!

Azt hihettük

Időről-időre
azon a tisztáson jár eszem,
ahol kézre, fél könyékre támaszkodva
ültünk-hevertünk a hegy peremén,
a fennsík szélén a magas szálú fűben.
Időnként pillangó szállt el közöttünk,
szöcske ugrott ruhánkra,
és az uzsonna fűbe hullott morzsáira sereglő
hangyacsapatok merész felderítői
mászták meg nagy bátran és tudatlanul
lábunkat.

Azt hihettük,
hogy amint a hegy lába előtt tárult ki
a távoli, kékes homályba vesző síkság
a nyüzsgő várost átszelő folyó
ezüst szalagjával egy kanyar után
hirtelen arra a tisztásra érve,
úgy tárul elénk az egész élet
szinte abba a végtelen jövőbe terjedőn,
amelyben még elfedi belső szemünk elől
a távolság homálya.

Keresem helyemet

Helyemet keresem: hol is állok
talpra, vagy mozdulatlanul?
Az ember vajon tanul,
vagy marad léte örökké átok?

Magának szintúgy, mint ahogy másnak.
Helyzete, a múlt ejti rabul,
vagy kiléphet belőle hanyagul,
hisz' benne kétségek nem ásnak.

Tekereg az ismeretlen felé,
vagy folytonosan csak visszatér
ugyanoda? Akkor mit is ér
szív, erő, lét, amit fektetett belé?

Szilárdnak megmaradni, hűnek;
a semmiben úgysincsen változás?
Az ember fia, az örök Tamás
végül a kétkedést érzi nyűgnek.

Tükörképek ideát

Vajon e világi dzsungelt idéz meg a vers
itt, a nyüzsgő, hajnali főváros közepén,
vagy a tükrön túli, másik világ visszfénye
dereng ki sorai közül?

Szavai e világi, magyar nyelvű szövedék
szemei vajon, vagy puszta fordításai
egy sosem ismert nyelvű gondolatsornak,
amelyet közelíteni céloznak?

Létezhet-e egyáltalán olyan autoritás,
amely ilyen fajta kérdésekben
az abszolút igazság ismeretében
dönteni képes?

Visszahúzó bágyadtság

Van egyfajta nehézkedés a testben,
amely bágyadttá tesz,
visszahúz és elcsendesít.
A napok ködben telnek,
mintha soha sem érne majd keresztül rajta
a friss tüzű tavaszi Nap sugara,
mintha most már örökkön-örökké
csak bágyadt fénye jutna néha-néha át
a szürke felhők ritka résein.
Az ember azt hihetné a ködben,
amely puhán és hullámzón veszi körül
a hangokat letompítva,
behatol minden szakadáson,
résen, repedésen, ruha alá,
orrba, tüdőbe és agyba,
hogy most már így is marad minden
az idők végezetéig.
Mindezt tökéletesen megtámogatja
az a múlt század eleji,
romantikus zene,
amely talán valamiféle közösségi emlékből áradva
tölti be a sűrű levegőt.
Az ember mintha maga is feloldódna
ebben a lágy alaktalanságban.

A sötétség

A falakból nem szivárog a sötétség.
Nem az ágy lábait nyaldossa,
hogy az ablaküvegen át betörve
töltse föl mennyezetig a kis szobát.

A sötétség az elmében terjed,
onnan áramlik szívbe és lélekbe,
feketíti el, borítja világtalan éjbe
az életet, ha nincsen magaddal hordott fény.

A sötétség más elmékből, lelkekből árad.
Bezárhatsz ajtót, ablakot,
lehet saját lakásod saját várad,
de beférkőzik újságon, televízión,
interneten, minden kicsinyke résen,
ha nem hordod magadban a fényt megőrizve szépen.

Égjen mind!

Összehordtam mindent egy kupacba,
és most lángra gyújtom őket.
Pernye, füst száll minden arcra,
de tűz gyújtója ezzel nem törődhet.

Figyelj! A lángok felcsapnak innen
szinte majd a magas égig.
Hadd égjen e szent tűzön minden!
Elkezdtem. Folytatom végig.

Figyeld csak! Enyészeté lesz úgyis
minden, ami koszlott, feslett,
és vacak; volt belőle annyi, mint a tenger.
A rosszra eddig egy sem volt immúnis:
valódi szíve sem volt, csak festett.
Hadd égjen rajta mind, aki nem volt ember!

Ráolvasások

Megszoktam a nem vagy - létet:
már csak időnként mar belém hiányod.
Tudlak nélkülözni téged,
nélküled is megélek végre, látod.

Akár jeges téli szélben
a vastag és meleg télikabátot,
húzom össze az emléket
magamon. Így is lehet élni, látod.

Hangokkal zárom magamtól
el a múltamat és a külvilágot.
Nem jó, hogyha belegondol
az ember, hogy magadat így kitárod.

Nem vagy, már nem is hiányzol.
Tudom, nem új ma már ez a a gondolat.
De az este még legázol.
Az ember rigmust mondogat.

Virtuál-világ

Virtuál-világot hozok létre,
mint ezernyi elődöm is hozott.
Számíthatsz itt rettenetre, szépre,
kiolvashatod belőle holnapod.

Vagy tegnapod tükrözi világom,
még az is lehet, hogy nagyon,
hiszen, amíg soraimat rágom,
továbbgondolni őket hagyom.

Vagy csak bepillantást nyersz egy létbe
keskenyre szabott, nyitott ablakon,
megtapasztalhatod aztán végre,
amire nem is vágysz olyan nagyon,
mégis kitágul tőle világod,
ha ablakod egy más létre tárod.

Addig írni

Addig kéne írni verset, amíg élek,
amíg ki nem száll belőlem mind a lélek,
addig kell hangot adni a létezésnek,
amíg arról az emberek le nem késnek.

Miért is kell írni verset, mi a célja?
Ettől edződik talán lélek acélja?
Minek megismételni azt a sok dolgot,
amit más korábban, másutt szebben mondott?

Hányan gondolkodtak el már égre nézve,
mit csinálnak a világban, és mi végre?
Hányan fogalmazták meg azt szép szavakkal,
hogyan láttassuk meg a világot vakkal?

Miért kell, hogy verset írjak? Ki örülne,
ha a gyémánt tengely végül meggörbülne?
Tétovák a gondolatok, nem stabilak.
Helyet kellene adnom egy jó radírnak.

Verset mégis addig írok, amíg élek,
amíg csak ég, lobog bennem szabad lélek.
Ha egyszer a lángja végül majd kialszik,
nem lesz vers több. A világ sivár marad, szik.

Vad szeretnék lenni

Vad szeretnék lenni egyszer és bolondos,
elfeledni, ami sohasem volt fontos.
Csillagokkal kergetőzni fenn az égen,
szabadságban levegőzni, úgy, mint régen.

Vad szeretnék újra lenni, és bolondos,
hogy megóvna engem mindig, aki gondos
tán magamtól, hogy szívem meg ne szakadjon,
de ha futnék így szólna: csak hadd szaladjon!

Vad szeretnék lenni, játszani bolondot,
elfeledni minden bút, bajt és a gondot.
Égre nézve futni, szinte széllel szállni,
villanyoszlop vérez orrot? Majd megállni.

Állatságok

Orrom hosszú, lábam vastag.
Itt születtem, ide basztak.
Én vagyok az elefánt,
ha belém rúgsz, meg ne bánd!

Hogyha kitátom a számat,
belefér egy egész század.
Én vagyok a víziló,
álmaidban vízió.

Csak mekegek, mint a kecske
folyton szerelembe esve.
Szarvaim a fejemen,
nincs számomra kegyelem.

Édes komám, ide hallgass!
Én vagyok a lompos farkas.
Ha kinyitom a pofám,
üvöltök egy nagyot ám!

Téglavörös az én bundám.
Bolsi már nem vagyok, úgy ám!
Tőlem félnek a tyúkok,
hogy majd párat lenyúlok.

Kígyó vagyok villás nyelvvel.
Senki sincsen, akik kedvel.
Ha közel jössz, megmarlak,
a halálnak átadlak.

Medve vagyok, kiflit kérek.
A ketrecben mit sem érek.
El ne szaladj előlem,
ha találsz jó erőben!

Én vagyok a buta majom.
Soha sincsen semmi bajom.
Ha kicsúfolsz engemet,
mutatom a seggemet.

Nyuszi vagyok, nagyon gyáva,
mindig máshol van az ágya.
A répád a szerelmem,
a vastagot szeretem.

Csak hápogok, mint a kacsa,
akinek vízbe lóg hasa.
A lábaim laposak.
Kicsi vagy? Eltaposlak.

Ember vagyok, nagyon állat.
Ne tátsad rám már úgy szádat!
Hogyha pimaszkodsz velem,
a pofádat beverem.

Sípoló csendben

Sikoltani, ordítani kéne:
ez a sípolás kbírhatatlan.
Elfutni, rohanni a fenébe,
itt már forr, bugyog a katlan,
és nincsen kéz, hogy balzsamot kenjen
rongyosá kiégett sebeimre.
Az ember így vajh Dunának menjen?
Csodára várjon némán. Vagy mire?

Sípol a fej és dadog az elme,
a szív szúr és gyötrelem facsarja,
mit is ér az életnek szerelme,
ha jobbra térsz, bár kéne balra?
A jég alatt a sötét víz csobog.
Itt hideg van és oxigén-hiány.
A szívben kihúny a tűz, nem lobog,
az elme magából mindent kihány.

Minden ballasztot, mocskot,érvelést,
hogy miért is jó mindaz, ami rossz;
lüktetve hallani az érverést
a fülben. Talán te vagy a gonosz,
a kecskebak, sötét, kiűzetett;
a semmi és magány, a pusztaság
talán ezért van, magadból ered?

José Olvárez: Another state

so when i walk down the street, i hold hands
with the wind. there’s a chimney coughing
up ahead & a sky so honey, i could almost taste it.
a cat struts away from me & two yellow eyes

become four: just like that,
i’m the loneliest creature on this block.
soon the streetlights will come alive
& television sets will light up with blues.

stay with me. while the sky is still golden,
hold the ladder so i can climb, & from
the highest rung, i can scrape away a drizzle
of light to wear around my neck. alone

is the star i follow. in love & in solitude:
alone is the home with the warmest glow.


Az úton megyek, kéz a kézben
a széllel. Köhögő kéményt látok
& olyan mézes eget, hogy szinte
érzem. Macska megy keresztbe

két sárga szeméből csak úgy négy lesz
én vagyok a blokk legmagányosabb
teremtménye. a lámpák már égnek,
és kéken villódznak a tévék is.

maradj velem, amíg arany az ég,
tartsd a létrát, hogy fölmászhassak, és
legfelső fokáról elkaphassak
egy fényszálat, hogy nyakamban hordjam.

egyedül a csillagot követem. szerelemben & egyedül.
a magány az otthon, a melegség.