Sikoltani, ordítani kéne:
ez a sípolás kbírhatatlan.
Elfutni, rohanni a fenébe,
itt már forr, bugyog a katlan,
és nincsen kéz, hogy balzsamot kenjen
rongyosá kiégett sebeimre.
Az ember így vajh Dunának menjen?
Csodára várjon némán. Vagy mire?
Sípol a fej és dadog az elme,
a szív szúr és gyötrelem facsarja,
mit is ér az életnek szerelme,
ha jobbra térsz, bár kéne balra?
A jég alatt a sötét víz csobog.
Itt hideg van és oxigén-hiány.
A szívben kihúny a tűz, nem lobog,
az elme magából mindent kihány.
Minden ballasztot, mocskot,érvelést,
hogy miért is jó mindaz, ami rossz;
lüktetve hallani az érverést
a fülben. Talán te vagy a gonosz,
a kecskebak, sötét, kiűzetett;
a semmi és magány, a pusztaság
talán ezért van, magadból ered?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.