Elém áll esős hajnalokon,
hogy nem látok tőle fel az égre,
vagy amikor nincs velem barát, rokon.
Tömör kőből van egész teste,
masszív tömb, nem megkerülhető,
fekete, mint obszidián este,
és néma. Nem szól. Leverő.
Elzárja utamat, csak áll.
Rám vár mozdulatlanul,
fekete felszíne a halál.
Az ember majd beletanul.
Volt-e már, amiért éltem?
Megtörtént-e, amiért érdemes,
aminek elmaradtát féltem,
amitől lett életem nemes?
Vagy a tömböt távolabbra tolni
nyüszítsek még kegyelemért,
hogy adassék még egyszer holmi
kincs, ami egy életet megér?
Gyakrabban gondolok a végre,
amely ott áll mozdulatlanul.
Mire emlékszem majd? Jóra? Szépre?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.