Időről-időre
azon a tisztáson jár eszem,
ahol kézre, fél könyékre támaszkodva
ültünk-hevertünk a hegy peremén,
a fennsík szélén a magas szálú fűben.
Időnként pillangó szállt el közöttünk,
szöcske ugrott ruhánkra,
és az uzsonna fűbe hullott morzsáira sereglő
hangyacsapatok merész felderítői
mászták meg nagy bátran és tudatlanul
lábunkat.
Azt hihettük,
hogy amint a hegy lába előtt tárult ki
a távoli, kékes homályba vesző síkság
a nyüzsgő várost átszelő folyó
ezüst szalagjával egy kanyar után
hirtelen arra a tisztásra érve,
úgy tárul elénk az egész élet
szinte abba a végtelen jövőbe terjedőn,
amelyben még elfedi belső szemünk elől
a távolság homálya.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.