Azt hiszem...

Azt hiszem, én soha sem lépek túl rajta,
soha sem lépek át azon a küszöbön;
tudom magamról, nem vagyok olyan fajta,
aki holnaptól többé már nem is köszön.

Én azt hiszem, hogy magamba építettem,
és lebontani nincsen semmilyen okom,
még ha egy pár dolgot meg nem is értettem,
de kakasszóra megtagadni nem fogom.

Azt hiszem, lehetett volna élni szebben,
még akkor is, hogyha megtagad a világ,
a Napba nézni úgy, hogy szemed sem rebben,
akkor sem, ha a sötétség majdnem kirág.

Én azt hiszem, inkább a fa alatt állok,
mint, hogy megbarnult gyümölcsként lógjak róla,
maroknyi pénzemet csörgesse az árok,
és varjútól szóljon fölöttem a nóta.

Én azt hiszem, hogy ez az az örökségem,
amit kaptam, amit jól beosztani kell.
Lehet, hogy elindultam, mégis maradtam.
Hová érkezem? Erre semmi nem felel.