Húsz évesen halhatatlannak érezzük magunkat,
noha hallottunk róla, nem vagyunk azok,
amikor a halottak cserép edényeit csákányozzuk
egy ásatáson a tűző, júliusi napon,
oly távolinak tűnik az este még.
De, fiam, hadd mondjam meg, bizton eljön majd.
Még áll a fal, amelynek alapjait kiástam akkor,
sőt, ma olyan magas, mint két ezer éve volt,
és még engem sem ért utol az aggkor,
de napom már a látóhatárra hajolt.
Még él a szőlő, amelyet apám bujtatott.
de a tőke göcsörtös már, öreg.
A kunyhó teteje, fala mállott, megrogyott.
A földet senki sem műveli meg.
Holott nekem kellene, vagy talán öcsémnek,
hiszem fiaimra nem hagyhatom.
A fákon még gyümölcsök érnek,
de leszedni őket régen nem akarom.
Múlik minden, ami volt egykoron,
enyészeté lesz, akár csak én magam.
Az évek ránk telepszenek, mint vastag réteg korom,
meddig vastagodik még, az bizonytalan.
És a múltat ássuk egyre többször újra,
akár csak akkor majd' húsz évesen.
Még világol bennünk, néha lopva-bújva,
hamu alatt az érzés és az értelem,
égszilánk szúr szíven minket egy-egy éjjelen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.