2012. október 31., szerda

Aranyló reggel

Aranylik a fű így avarral terítve:
sárga pöttyözi be a zöldet szelídre.
Foltos lett bundája már az öreg Földnek,
bánatos a szeme, mint egy fáradt őznek.

Nem is tudom, miért az őz jut eszembe,
talán, mert a pázsit pöttyösre van festve.
Alig látszik már ki a park zöld bundája,
avart hintettek a barnuló fák rája.

Másik oka, hogy az őz jut az ember eszébe,
mert a Nap szelíden kelt fel ma az égre.
Nincs ereje, lankad így október tájra,
de azért arany fényt szór még a világra.

                         -*-

Tegnap reggel óta a parkban söpörtek,
lassan eltűnnek a zöldről a pöttyek.
De akad még barna a füvön, meg sárga,
sokfelé pöttyözi a parkot tarkára.

Nem sokára eljön ideje a télnek.
Az ember fejében már új gondok félnek:
számolja a pénzét: elég tűzifára?
Pár hét és fehér lesz a park új ruhája.

2012. október 30., kedd

Hétköznapi reggel

Bár sietősre fogtam a léptem,
a reggeli villamos elment.
Át nem aludtam a vekkert éppen,
tán e körülmény felment.

Túl sokat jár az agyam már reggel
a ritmusos mondatokon.
Van, hogy az ember jókor felkel,
és az idő eloson.

A gáztűzhelyen kávét főztem,
a tej meg majd' kifutott,
épp felnézve, két sor közben
zártam el a gázcsapot.

El nem késhetem így sem a munkát,
hosszú még az idő,
megyek hát gyalog a közparkon át,
bár metsz a friss levegő.

Októberi eső

Októberben már az eső is hidegen csepereg.
Életünk a homokórán egykettőre lepereg.
Savas eső hull az égből, lemarja a lombokat,
ez a világ az élettől a halál felé halad.

Soha nem volt a világon se jólét se szeretet,
bár testünk az egyikért, a szív a másikért eped.
Hiába is kívánhatnánk a másiknak szebb napot,
az történik, amit a hatalom mond, "oszt jó napot!".

Októberben az égből is savas eső csöpörög,
a Sátán az embert látva jókedvében fölröhög.
"Nem kell ide a kísértés, elveszel te magad is!
Szíved helyén csak űr tátong, és a lelked is hamis!"

2012. október 29., hétfő

Ötven után

Ötven után jelennek meg testeden a foltok.
Addig azt sem veszed észre, hogy nem is vagy boldog.
Átmenetinek véled már az egész világot,
nem állsz meg, hogy közelről láss egy kicsiny virágot.

Folyton rohansz. Lemaradni már szégyennek érzed,
nem látod, hogy életedet már jócskán lekésed.
A napjaid rövidebbek. Nem segíthet semmi.
Később feküdnél le este, de korán kell kelni.

Az ajtót még be sem csuktad, kezed a kilincsen,
zavar, ami másnak megvolt, neked pedig nincsen.
Ötven után nem sok van már az időből hátra.
Jól figyelj oda erre a gyönyörű világra!

2012. október 28., vasárnap

Bohóc

Lemossa arcáról a sminket
az öreg, elgyötört bohóc.
Annyit mulattatott már minket,
torkában most mégis gombóc.
A zsivajgó gyermekhad, lám, elment.
Maradt a keserű magány.
Nem kíván már elérhetetlent,
egy képet néz kocsija falán.

Azt az egykori artistanőt
ábrázolja a fakó plakát,
aki a porondra hívta őt,
megborzolni vörös haját,
mielőtt trapézra, égbe,
a kupolába szállt:
"Itt várj reám, te fircsa, édes,
veres hajú betyár!"

Rég volt, hogy utoljára történt,
húsz év is telt azóta már.
Egy ünnepi vasárnap estén
teste földre, lelke a fellegekbe szállt.
Haját borzolta volna újra,
de a bohóc nem volt jelen:
a műsorból aznapra elhívta
egy új és forró érzelem.

Másnap a fűrészporban
a légtornász szám helyett
fehérre festett bóhóc ejtett
vigasztalan, súlyos könnyeket.


2012. október 26., péntek

Bányapásztor

Amikor átlép az aknán
a birgej* a falból falba,
mind tudjuk, hogy sokunknak már
nem lehet többé holnapja.

A kas zuhan, és a lámpa
fénye fakó arcokra hull.
Bergmanli ment, de a hátra
maradt fél szó a csöndbe fúl.

Szelet várunk, dörgő morajt;
az tudatja: túléltük mind,
de elfojtunk minden sóhajt,
mert a bányamester megint:

"Mélyebbre told a lapátot
a szénhalom alá, nahát;
mert holnaptól - majd meglátod -
föntről szagolsz majd ibolyát!"



* birgej, bergmanli, premonyík, bányapásztor, bányarém: a bányászok védő szelleme, néha törpe, máskor óriás. Figyelmeztet a veszélyre és bosszút áll a kegyetlenkedő bányamesteren: ráomlasztja a gazemberekre a bányát.

2012. október 25., csütörtök

Nagyszerű verset

Nagyszerű verset olvasok néha,
szívemen irigység rohanna át,
ha hagynám, legyen irigy és léha,
s nem zaboláznám randa modorát.

Hisz' nem lóversenyre írok verset,
csak gondolatok gyűjtő helye az,
nem vehetek rá sehonnan merszet,
hinni, amit írok, csak az igaz.

Bambán bámulok olykor: egy ember!
Jé! Hasonlók is élnek még, mint én?
Annyi a bú, bánat, mint a tenger
-fel nem mérhető - e Föld kerekén.

Hogy más oldalról olvasom, mástól,
ugyanazt amit magam élek át,
nem szabadulhatok a nyomástól:
változtatni kéne, az angyalát!

Oly rövid itt ez a földi élet,
és nem biztos, hogy lesz másik világ;
túl nagy pocsékolás, attól félek,
sokan rágódunk egyazon hibán.

"Más kárán tanul az okos ember",
a buta meg magáén sem okul.
butákhoz tartozni nem kellene:
úgy esély sincsen élni boldogul.

Tanulni kellene, hogyan éljünk,
hiszen "a jó pap holtáig tanul",
és ne halálunkkor kelljen félnünk,
miért nem éltünk tisztán, igazul.

 Zajácz Edina verse alá:
 

Éljen a Haza!



Harminc éved gépsor mellett töltöd,
és ötven fölött mindig fáj a láb,
színházba mennél, és nincs felöltőd,
és úgy hiszed, hogy most már nincs tovább,
gondolj rá a fák alatt alvókra,
akikre ráfagy már a nagykabát,
és mindig fussa egy-egy mosolyra,
ha meglátod a régi cimborád!

Bár a kedved régen nem a régi,
hívd meg csak őt egy kör sörre, fröccsre,
hiszen ő is ugyanúgy megéli,
hogy mélyebbről párolog a bögre!
És ha indultok ital után haza,
tedd csak hozzá: azért éljen a haza!

2012. október 24., szerda

Hétköznapi hősök

Golyóvert házfalat mutatnak,
ablakot, amit egy harckocsi belőtt.
Lovas szobor szab új irányt utadnak,
mint a Második Nagy Háború előtt.

Lyukas közepű zászlót lobogtatnak
húsz éves, siheder fiúk,
körvonalát nem látták még tanknak,
de szót harsognak, hangosat, hiút:
"Kisöpörni mind a söpredéket!"
kiabálja pár ezer torok.
Nem kérdez meg senki engem, s téged,
hogy Te és én erről mit is gondolok.

Ha majd az ellenséges tankra
az ifjú titán palackot dobott,
és nem édesapjától kapja
meg készen a luxus holnapot,
ha majd a "nyuggert" megfizeti,
aki hidakat rakott,
és saját két kezével építi
föl magának a szebb holnapot,

ha majd a hangja megtörik,
és dereka megfájdul bele,
egy kissé megcsöndesedik
talán nagy hangú szövege.

De nem csak az a hős , aki tankra
egykor benzines palackot dobott,
hanem az is, aki holnapra
két kezével építi át a tegnapot.

2012. október 22., hétfő

Néhanapján álmodom



Az égre keltek fénylő csillagok.
A napkorong a domb mögött leszállt.
Forró szívem hű szívedre ott
úgy álmodtam, végre rátalált.

Nagyobbat senki nem tévedhetett:
mire lehullt az első levél,
tán vihar volt, ami kerekedett,
messze fújt tőlem az őszi szél.

Az égen most is izzó csillagok
fénylenek fenn minden éjjelen.
Néhanapján arról álmodom,
rám találhat még a szerelem.

Jó lenne


Jó lenne, hogyha újra
elmondanám neked,
és erre, hozzám bújva
ragyogna rám szemed.

Jó lenne, hogyha ismét
várhatnék reád,
míg fölvennéd a kedvemért
a legszebbik ruhád.

Jó lenne, hogyha újra
örülnél még nekem.
Ki tudja, pár év múlva
mivé lesz életem?

Nem tudok tanulmányt írni



Nem tudok a szerelemről írni,
túlságosan érintett vagyok.
Nem képes ételről mesélni
az, akinek a szeme kopog.

Nem tudok az életről mesélni,
és célom nekem ez nem is lehet:
boldogan szerettem volna élni
csak ezt az egyetlen egy életet.

Én nem tudok magamról jól írni,
és mégis csak folyton ezt teszem.
Bármi, amit írok, némi
tanulmány: tárgya az életem.

Én nem bírok fogalmakban élni.
Én nyüszítek, hogyha valami fáj.
Megtanultam már mindentől félni,
ami nem riaszt: a végső homály.

2012. október 21., vasárnap

Kívülről szemlélni


Hintaszékben ülve, egymagadban
kívülről látod csak az életet.
Bár a léted néha izzó katlan,
az üstön kívül élni nem lehet.

Nyugágyban fekve, csendben ringatózva
az idő pille-szárnyon elrohan,
aztán szórhatod átkaid a sorsra:
miért nem éltél soha boldogan.

Kívülről ezt az átkozott világot
szemlélni nem jelenthet életet.
Ablakon át nézhetsz szép virágot,
az illatát érezni nem lehet.

2012. október 20., szombat

Mi építettük





Mi építettük börtönünk olyanná,
hogy ablakából ezer lélek sikolt.
Nincs még oly nemzet, ami hagyná,
hogy fiait két lábbal tipord.

Hisz' tagjaink leszaggattatván
a test is szétszórattatott,
és aki most vezérlő ősmaradvány,
nagyobb felétől zár el holnapot.

Hitünk erős - bár csalódtunk sokszor -,
hogy jön még magyarra új remény.
Hiába tép éles sors-fogsor:
ma jövőnk homály, de múltunk is kemény.

Ha fölébred, kézbe véve újra
saját jövőjét a népakarat,
kiáll a fényre - nem lopva, bújva -,
ledönt majd minden börtönfalat.

Zene, líra, szerelem



A zene is kell,
hogy ne adjuk fel.
Egy szép szimfónia.
A létet ésszel
és jókedvvel
kell megharcolnia
mindenkinek,
akit szeret
vagy porba sújt a sors.
Ha kicsi vagy,
de szíved nagy,
légy erős, mint a bors.

A líra is kell,
az élettel
csak így bírhatunk.
Könnyebb a lét,
ha keservét,
örömét megírunk.
Ha száll a szó,
mámorító
lehet a pillanat,
míg olvasod
vagy alkotod,
a bánat elmarad.

A szerelem kell,
mert semmivel
nem pótolható.
A sötét éj,
egyedül mély
és hideg, mint a hó.
Ha elhagyott,
hát elfagyott
a szív, és oly kemény,
hogy életed
nem élheted
emberként. Nincs remény.