Kifáradva

Egyedül érzem magam,

az élet céltalan.

Az ifjúság, a boldogság

már olyan messze van.

Eltelt az idő,

fogy a levegő.

Életemből messze szállt

az alkotó erő.

Nem találok mást,

csak a versírást,

hogy megjelöljem létemet,

e földi utazást.

Az élet nem kemény,

De nincs sehol remény.

Érkeztem a semmiből,

lassan visszatérek én.

Ha az éjszaka lehull,

és csillag majd nem gyúl,

a mély barázda arcomon

végleg elsimul.

Tétova a Lét,

és oly kicsiny a tét,

hisz’ milliárdnyi lélek éli

gyarló életét.

Ha a szinusz kisimul,

és a fény sötétbe hull,

csak a Semmi üres csöndje vár,

álmainkon túl.