Nagyszerű verset olvasok néha,
szívemen irigység rohanna át,
ha hagynám, legyen irigy és léha,
s nem zaboláznám randa modorát.
Hisz' nem lóversenyre írok verset,
csak gondolatok gyűjtő helye az,
nem vehetek rá sehonnan merszet,
hinni, amit írok, csak az igaz.
Bambán bámulok olykor: egy ember!
Jé! Hasonlók is élnek még, mint én?
Annyi a bú, bánat, mint a tenger
-fel nem mérhető - e Föld kerekén.
Hogy más oldalról olvasom, mástól,
ugyanazt amit magam élek át,
nem szabadulhatok a nyomástól:
változtatni kéne, az angyalát!
Oly rövid itt ez a földi élet,
és nem biztos, hogy lesz másik világ;
túl nagy pocsékolás, attól félek,
sokan rágódunk egyazon hibán.
"Más kárán tanul az okos ember",
a buta meg magáén sem okul.
butákhoz tartozni nem kellene:
úgy esély sincsen élni boldogul.
Tanulni kellene, hogyan éljünk,
hiszen "a jó pap holtáig tanul",
és ne halálunkkor kelljen félnünk,
miért nem éltünk tisztán, igazul.
Zajácz Edina verse alá:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.