egykor mennyit adtam én!
Füledbe százezernyi bókot
fújt számból a tavaszi szél.
Két kezembe fogtam arcod,
s míg merengtem szemeid tüzén,
elpihentél. Szünetelt harcod,
és nem volt senki más ott, te, meg én.
Még előttünk állt az egész élet.
Épp kinyíltunk akkor: két virág,
azóta elrohantak mind az évek,
nem mondunk többé egymásért imát,
és én lassan most már attól félek,
csak a sötétség vár rám és reád.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.