amikor előtted állok.
Éji rémeim fejemből kiesnek,
ha fényt derít rám világod.
Semmibe foszlik mind, ami félelem,
amikor tevéled vagyok,
sötétből fénylik fel újra életem,
de nyelvem egyre csak dadog.
Mindegyik szeplődet add ide nekem!
Arcodról a szélbe szórom,
helyükre az én borostám teszem,
ne téged: engemet szúrjon!
Ütnének? Én állok a husáng elé:
már halhatok, ha kell halnom,
hisz' fényt hoztál nekem így estefelé
résnyire tárva az alkonyt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.