Hiány / 2

Vergődés.
Gyötrelem az őrület mezsgyéjén,
de lángoló lobogás ugyanakkor,
hiszen nincs semmi más,
csak egyfajta tűz,
amely űz, kerget mindig máshová,
mintha eleget nem marcangolhatna
bármely lakás szobájában.
Éhezés; nincsen falás kenyér,
korty víz,
hiába ereget az ember csapból, üvegből italt
eloltani a tüzet,
nem csitít izzást és szomjat semmi,
bármi tart életben,
elméd már nem is vetít vásznára,
csak kínt; a szenvedést,
amelyet nem old fel,
csak ölelés.

Az idő vége felé

Az aszfalton megkopott csíkok.
Már nedvesen csillog a járda.
Az ember csontjában érzi a nyirkot,
elég is lesz a séta mára.

Hűvös az idő márciushoz képest,
bár telünk nem volt nagyon hideg.
Nem lesz nyugodt évünk, úgy fest,
a hírektől az ember tiszta ideg.

Összeszorul, vonaglik a gyomor,
a szívet gyakran a görcs markolássza,
bár messze van még tőled a nyomor,
néha fölmegy az ember láza.

Mennyi munka még elvégezetlen!
Mennyi soha el nem hált szerelem!
Mennyi hiány leskel éhesen szívemben,
ezeket mind hiába temetem!

Az aszfalton kopott zebracsíkok,
az eső,mint őszi, halkan csepereg.
Lassan majd megszűnnek a kínok,
amire a homok mind lepereg?

Mint száraz folyómeder

Még ma is téged siratlak szüntelen,
mint folyó nélküli meder a vizet,
noha a dátumokat már keverem:
a múló idő felejtéssel fizet.

Talán nem is volt valódi szerelem,
van, aki tíz évben talál tíz ilyet;
én folyton azt az egyetlent temetem.
Hogy lesz még, már elvesztettem a hitet.

Mit tudhatom, hogyan éltél meg engem?
Talán a földrengés voltam számodra,
vagy nyári játék, egy röpke szerelem,
lehettem végül kígyó, maró kobra,
milyen távra is terveztél te velem?
Az én vízemnek ma sem ült el fodra.

Tudod, hogy szerettem

Megköszönöm jóságodat, hogy szerettél engem,
amikor e nagyvilágban nem volt hová mennem.
Megértem, hogy minden jónak szakad egyszer vége.
Nyugodtan állok, hogyha van, az Isten elébe.

Azt is értem, hogy mi végre is hagytál el engem,
bár azt hiszem, nem volt semmi bűn, amit én tettem.
Nem mondom, hogy te voltál az egy igaz szerelmem,
de tudom, hogy szerettél, és tudod, hogy szerettem.

Mint a lepke

Mint a lepke, táncot járva,
úgy keringek tűz körül:
hogyha szíved mindig árva,
nincsen, aminek örül.

Hogyha mégis öröm éri,
arra jut, hogy vége lesz,
lám, a sorsot mégse kéri,
könyörülne. Így megy ez.

Mégis táncol képzeletben,
mint a lepke tűz körül.
Végül, hogyha belelebben,
fel ne ródd ezt bűnömül.

Lámpafények esőben

Az aszfalton lámpa fények,
a fejemben makacs tények
tükröződnek. Eső esik.
Az élet csendben eltelik.

Nem szeretsz, hát nem szeretnek,
nevezheted ezt keresztnek.
Nem szeretnek, hát nem szeretsz.
Erre feszülsz, ez a kereszt.

Lámpa fények az aszfalton.
Egyre éveim aszalom.
Feketén csillan a sárga.
Lefeküdni hideg sárba.

Semmire kelő

Dobszó. Téli, monoton.
Visszhangzik a csendben.
Mehetnék most konokon,
mintha minden lenne rendben,
de szól folyton a dob.


Nézed a plafont. Fekete.
Az ágy lábait nyaldossa a sötét.
Az embernek elfogy a hite,
nem vesz, és nem veszik át az övét.
Már nem kellesz semmire.


Reggel. Zavart az elme.
Elment tőled. Itt hagyott.
Elment életed szerelme.
Azóta a világ fagyott.
Nézel új semmire kelve.

A vasfolyó partján

Hullámokban áramlik a fém, üveg, műanyag,
sárgásszürke benzingőz füstölög.
Partján állva megtéveszteni ne hagyd magad,
a folyók efemerek. Életük nem örök.

Most éppen dagad az ár, bár a gát utat rekeszt,
hogy száraz lábbal átkelhess a gázlón,
de jön a tél. Majd befagy, és átmenni sem ereszt,
attól tartok, mire eljön halálom.

Csak az olaj fogy ki a csövekből végleg,
és nem lesz többé olyan hatalom,
amely a folyót mozgásban tartaná, és vele téged,
az egész marad üveg-, gumi-, ócskavashalom.

Most pirosra vált éppen egy zsilipje,
de azon is átfreccsen a szennyáradat,
átaraszol egy autó előtted,
megáll, és fele a zebrára ráragad.

Gyalog megyek, így gyorsabb a dugóban.
Mint vérerekbe ragadt vérrögök,
ülnek tömegek magányosan az autókban.
De ez a civilizáció sem marad örök.

Vicces fiú

Folyton röhög.
Szemeteszsákok között,
a buszon, a villamoson.
A röhögés örök.
Nem is remélhető,
hogy tőle valaha eloson.

Röhög, ha csikland,
ha vicces a szitu,
ha rúgják, vagy ütik-verik,
vagy ha rápillant
egy barom kakadu,
aznap a hetedik.

Folyton röhög,
amikor síni kéne,
ha komoly is, elröhögi magát.
Aztán majd hörög,
ha reggelre érve
eltűnik feje alól a kabát.

Kanji jelek

Szálkás képeimet írom
elektronikus rizspapíron.
Fehéren fekete kanji (kancsi) jelek.
Nem félek. Már elveszítettelek.

Fehérségét már nem bírom,
tisztaságát visszasírom.
Beszennyezték hideg telek,
amióta elveszítettelek.

Az marad

Itt vagyok ma,
túl a hatvanhármon.
Mint kalodát nyakamba vetve,
hurcolom magammal
éveimnek súlyát.

Sötét az ég,
a hajnal messze még,
bár a télközépnek régen vége.
Csak az marad utánad,
amit papírra írsz.

Az idők végezetéig

Az aszfaltra
szürkéjénél sötétebb árnyalatú,
majdnem fekete,
kuszán kanyargó vonalakból,
és vastagabb csíkokból
álló árnyékokat vetnek
az utcai lámpák fényével megvilágított,
öreg, útszéli fák.
Mintha egy áthatolhatatlan bozót ágai,
vagy egy bonyolult, nem ismétlődő mintájú
rácsozat ejtette volna csapdába
előttem gyalogoló
árnyékomat
az járdán.

Vannak népek,
amelyeknél tiltott az emberábrázolás.
Azt tartják,
akinek képe
papírra, cserépre, fára, kőre kerül,
annak lelke csapdába esik,
és soha nem szabadulhat.
Mi lesz azzal,
akinek árnyékát kusza rácsok
tartják fogva
az idők végezetéig?

2019. Február 19. 6:4

Lét-peremre érve

Jut az ember
Lét-peremre végül.
Égre nem mer,
mélybe nézve szédül.
Nincs előtte
csak a sívó semmi.
Szél fellökte,
nincsen miért menni.

Jut az ember
kettőről az egyre.
Csöndes tenger
nem emeli hegyre,
a síkot nem
töri meg a hullám.
Az ég szürke.
még hamu sem hull rám.

Jut az ember
semmi peremére.
A fülében
zúg, dobog a vére.
Nem hallik más,
a halálnak csendje.
Nincs feloldás.
Ez a létnek rendje.

Üres varázslat

A fény üres varázslat,
hogyha nincs mögötte tartalom.
A zűrzavarba a csendek belevásnak,
hiába lógna védőn a falon
feszület, vagy vágtató lovas,
szerelmes Ádám, Évát ölelő,
ha tűzvirág is nyílik göcsörtös ágán,
gyökérkarma a lila földbe belenő
az almafának. És fehér a véges.
Lehet a végtelen sötét;
mint izzó pontok pettyezik a csillagok,
hogy eljut-e addig, kétes,
bárki, aki itt kortyolja sörét,
amíg el nem zárnak majd minden csapot.

A fény üres varázslat,
veszejti belső látásodat;
a szív, a lélek, amely tisztán lát csak,
ha létezik egy másik is,
amely támogat.

Orfeusz leszáll

A kő alól a féregjárat
néz sötéten.
Ne tátsd a szádat!
Talán pajor, giliszta
van a mélyben.
Ez út kivisz ma
végleg innen,
vagy a mélybe szédül most az elme?

Veled van-e az életnek szerelme
még, vagy végleg elhagyott?
Tűzeső esik. Hideg. Sötét az ég,
ami virág volt, mind elfagyott,
hiába pengeted a lantot szépen!

És a kő alól a féregjárat
néz sötéten,
mint a képen,
amelyet elméd vásznára vetít.
Talán nincs benne éppen,
ami árthat.
Más is volt a mélyben.
Aki megáll, és visszanéz,
mindig veszít.

http://www.ahetedik.hu/kategoriak/versek/item/5105-hatvanas-bemutatkozas-donika-kellynek.html

Valami fénylik

A dróthálón túl,
a remízbe vezető
sínek alatti
bazaltzúzalék kövei között
valamin
megcsillant a napfény.

A szerelvény
még egy métert gördült,
azután megállt.
És én már hiába keresem,
nem találom többé
a csillogást és okát.

Pitypang virág

Elszáll a múlt.
Pitypang virága szélben.
Amire vágytam, mind, amit reméltem
barackvirág-szirommá válik pillanat alatt.
Tegnap színes volt, mára a sár maradt.

Nincsen jövő.
A múlt meg semmit ér.
Mennyi küzdelem folyt meddő álmokért!
Holnap lefolynak csatornába mind,
mert nem marad majd, aki rátekint.

Talán csak a szonett

Talán csakis szonettet kéne írni.
A kaptafára húzott bőrcipő
oly lábbeli, telet lehet majd bírni
benne, hogyha lábad belenő.

Talán jó lenne végleg elfeledni,
amit azóta hozott az idő,
hogy dalocskáknak ritmusára verni
kezdett verset egy szerelmes költő.

Talán mégsem. Az évek elrepülnek,
akár az illó, pajzán gondolat,
a régi rímek homályba merülnek,
a szekér állhat, az idő halad.

Miért is írjam azt, amit megírt más?
Az irigy költő mind hitetlen Tamás.

Freddy freeloader

Kétnegyedes lüktetés a zene,
mintha zsákot raknál homokkal tele,
hogy táncolva vidd az ötven kilót.
Nadrágodból a feneked kilóg,
de szaporodik a zsák a platón.
Erre nem gondolt Arisztotelész, sem Platón,
amikor filozófián merengett.
A plató csak úgy rengett,
hogy rádobtad az első zsákot.
Olyan rengést régen nem látott
még Miles sem, a fekete trombitás.
De mindig van új zsák, vagy valami más,
ami megtörhetné nyakadat, válladat,
hát jó lesz, ha nem hagyod el magad!

Csak táncolj tovább zsákkal-ládával nyakadon,
még ha nem is ennek tapsol a sok majom,
különben betör a víz. Már itt is a rettenet,
mert gátat építeni egyedül nem lehet,
s ha nincs gát, jön a vörösbarna szennyáradat.
Hiába hiszed, hogy a te házad majd kimarad.
Hát te is fogj egy zsákot, ha kérhetem!
Nekem már a gátépítésre ment fél életem.

Farkasból váltott

Előre görbül a nyaka.
Ujjai végén durvák a karmok.
Dús, kusza pofaszakálla rejti
kegyetlen vonalú száját.

Mereven, szúrósan néz
bozontos szemöldöke alól,
egy pillanatra sem fordítja el
tekintetét. Szinte megbénít.

Szája kegyetlen mosolyra húzódik,
amint szinte ugrásra készen
megfeszülnek az izmok lábában.
Most föláll. Nyílik az ajtó. Leszállt.

Versekben létezem

Önéletrajzi regényemet írom.
Reflexióimat a létezésre.
Retteneteimet versekbe fojtom,
hogy ne nyüszítsek fel a sötét égre.

Állandóan emlékezem a végre.
Tragédiákról álmodom csak folyton,
Elkopott minden érzékem a szépre,
mégis írok. Nem nyerhetek a bolton.

Értelmetlen szócséplés így az élet.
Ugrani kellene, levegőbe fel.
Szárnyaim nem lesznek, attól nem félek,
de a kérdésekre a vers sem felel.
Mégis újra tollat ragad majd kezem,
verset írni. Így tudom, hogy létezem.

Ez nem vers

Eltörött az esernyőm egyik merevítője.
A kabátomat is meg kellene varrnom.
De kell, mert elázik a kalapom.
Hatvanhárom éves vagyok.
Nem kell sietnem, nem késem le;
most jön csak be a vonat.
Meleg van. Egész télen nem volt hó.
Csak ne tavasszal essen!
Ekkora gyereket ilyen korán fölkelteni!
Én is ébren vagyok két órája.
Tegnap is egy órával korábban mentem,
még csodálkoztam is, milyen kevesen vannak.
Melegem van. Ez nem vers.
Attól nem lesz vers valami,
hogy ami eszedbe jut, leírod.
Az első szerelmem is elmúlt hatvannégy.
Egy évvel idősebb. A második
hatvankettő. Volt még egy is,
de abból se lett semmi.
Csak az utolsóból.
Amíg ki nem rúgott.
Elég hamar megtörtént.
Én voltam vajon a hibás?

Áruba adom

Áruba adom hatvanhárom évem.
Nem olyan nagyon hiányzik az nékem.
Vigye innen, aki majd többet ad érte.
Nekem bizony olyan nagyon nem is kéne.

Szürke, és egy kicsit viseletes fazon.
Aki elvinné, azt alkudozni hagyom.
Meggyűrődött, és még néhol meg is kopott,
ráncos, gyűrött arca, akár egy vén kokott

Ez lesz itt a végső, nagy kiárusítás,
ha nem viszi el Ön, hát majd elviszi más,
s ha ki fizet érte, nem találok senkit,
elviszi az Ördög. Neki megér ennyit.

Őzből váltott

Vékony, fekete harisnyás
lábaival, mint őzsuta,
oly óvatosan, kecsesen
lépi át a járdaszegélyt.

Csakis őz lehetett, mi más
a Nagy Váltás előtt. Buta,
aki azt hiszi, egy lesen
álló nyest, vagy egy seregély.

Nincs egy mozdulata hibás,
barnán fehér pettyes ruha
elegánsan és feszesen
simul combján és fenekén.

Nagy, barna szeme, nem vitás,
hevít. A szív, mint a huta,
rögtön izzik tőle, hiszen
ott van benne te meg én.

Eldönthetetlen

Egy csendes nyári éjjelen
a tiszta égre nézve fel
-- tudom, hogy senki nem felel --
magamtól mégis kérdezem:

Lett volna másik út nekem,
tüskés, göröngyösebb talán,
hogy túl a lét határfalán
igaznak lássam életem?

Talán, ha vándorlok tovább
akkor keresve más utat,
amelyet tábla sem mutat,
nem lettem volna ostobább?

Sok csendes téli reggelen
a kérdés újra felmerül:
mi módon éljek emberül?
Magamtól folyton kérdezem.

Kérdőjelezem életem.
Mögöttem nincsen semmi már,
előttem pusztán a halál.
Mi értelme, hogy létezem?

Folyton sötétben

Másként látni képtelenség,
mint komor sorstragédia:
hiába ragyog fenn a kék ég,
ha nincs mit beragyognia.

Sötét van este, komor a reggel
mindig, amikor fölkelek.
Képek jönnek fekete sereggel,
sötét, nyomasztó képzetek.

Harcolok ellenük. Könyvvel, piával,
verssel vértezem fel magam,
de robogok egyre. A pokolba, háttal.
Az út vége vajon még messze van?

S minden eladó. Az erkölcs, a hit.
Az vesz, akinek pénze van.
Alázzák, kifosztják mindet,akit
lehet, hogy ne éljen boldogan

Nincs nyugalom. Szinte száguld,
gyorsul velem a történelem.
Ha élni akarsz, piacon áruld
magadat. Áru az életem.

Hogyan lássam a kék eget
- mondják, fölöttem ragyog,
és közepén a Nap integet -,
amikor sötétben vagyok?

Dohogva káromkodunk

Hosszú úton sapka-kabáttal,
fejet hajtva a szél előtt
megyünk múltnak, jövőnek háttal.
Tele füstöljük a levegőt.

Ritkás sorokban, egyszerre lépve
más-más mintákat formáz agyunk:
bár egyazon valóság hozott létre,
tömegben egyediek vagyunk.

Azonos minták, ismétlődnek,
mégis mások az életek:
története van múltnak, jövőnek,
de mi maradunk jövőtlenek.

A szél folyton fúj, mindig szembe,
a hátszél csak másokat segít.
Ha port hint arcunkba, szemünkbe,
elmormolunk egy "Istenit".

Szeles idő

Erős szél fúj a folyó mellett,
a kalapom ma fognom kellett,
hogy a vízbe bele ne fújja.
Bár már benne a tavasz ujja.

Csak február van még, langyos tél.
Hat év is elmúlt, hogy elmentél.
Ennyi időt a szív már sokall.
Nem csak állat, szín is a korall.

Szél fúj. Egy korall szoknya lebben.
Hogyan éljek nélküled szebben?
Kalapom fogom egyik kézzel,
így birkózom az erős széllel.

Égszilánk a szívbe

Húsz évesen halhatatlannak érezzük magunkat,
noha hallottunk róla, nem vagyunk azok,
amikor a halottak cserép edényeit csákányozzuk
egy ásatáson a tűző, júliusi napon,
oly távolinak tűnik az este még.
De, fiam, hadd mondjam meg, bizton eljön majd.

Még áll a fal, amelynek alapjait kiástam akkor,
sőt, ma olyan magas, mint két ezer éve volt,
és még engem sem ért utol az aggkor,
de napom már a látóhatárra hajolt.

Még él a szőlő, amelyet apám bujtatott.
de a tőke göcsörtös már, öreg.
A kunyhó teteje, fala mállott, megrogyott.
A földet senki sem műveli meg.
Holott nekem kellene, vagy talán öcsémnek,
hiszem fiaimra nem hagyhatom.
A fákon még gyümölcsök érnek,
de leszedni őket régen nem akarom.

Múlik minden, ami volt egykoron,
enyészeté lesz, akár csak én magam.
Az évek ránk telepszenek, mint vastag réteg korom,
meddig vastagodik még, az bizonytalan.

És a múltat ássuk egyre többször újra,
akár csak akkor majd' húsz évesen.
Még világol bennünk, néha lopva-bújva,
hamu alatt az érzés és az értelem,
égszilánk szúr szíven minket egy-egy éjjelen.

Helybenjárás sötétben

Sötét csendben járok mozdulatlan
tömegben is szál-magányosan.
Hiába forr-zubog a katlan,
égő heve haszontalan:

a vas traverzek, sípoló ajtók,
mint apró csendek, vesznek körül,
vad ostorok, üvöltő hajtók
hangja vastag tejködbe merül.

Sötét a napfény. Árnyékba von
lelket ott, szögletet itt, szívet.
A szürke ég alacsony plafon.
Más szinteken is ugyanaz fizet.

Itt áll a csend, még ha üvölt is.
Varjú röppen száraz ágra fel.
Az ember sérült, és néha ölt is.
A hívó szóra sötét csend felel.

Égszilánk a szívbe

Húsz évesen halhatatlannak érezzük magunkat,
noha hallottunk róla, nem vagyunk azok,
amikor a halottak cserép edényeit csákányozzuk
egy ásatáson a tűző, júliusi napon,
oly távolinak tűnik az este még.
De, fiam, hadd mondjam meg, bizton eljön majd.

Még áll a fal, amelynek alapjait kiástam akkor,
sőt, ma olyan magas, mint két ezer éve volt,
és még engem sem ért utol az aggkor,
de napom már a látóhatárra hajolt.

Még él a szőlő, amelyet apám bujtatott.
de a tőke göcsörtös már, öreg.
A kunyhó teteje, fala mállott, megrogyott.
A földet senki sem műveli meg.
Holott nekem kellene, vagy talán öcsémnek,
hiszem fiaimra nem hagyhatom.
A fákon még gyümölcsök érnek,
de leszedni őket régen nem akarom.

Múlik minden, ami volt egykoron,
enyészeté lesz, akár csak én magam.
Az évek ránk telepszenek, mint vastag réteg korom,
meddig vastagodik még, az bizonytalan.

És a múltat ássuk egyre többször újra,
akár csak akkor majd' húsz évesen.
Még világol bennünk, néha lopva-bújva,
hamu alatt az érzés és az értelem,
égszilánk szúr szíven minket egy-egy éjjelen.

Égszilánk

Égszilánk szúrt meg egy éjjelen.
Vér freccsent égboltozaton
vörössel pettyezve végtelent.
Most nincs más köröttem, borzalom,
s hogy így marad, bennem félelem.

Égszilánk szívembe ágyazott
tűzvörös, vad, égő szirmokat,
gyökerük bennem szétgazott,
életet belőem szívogat,
kitépnem valami nem hagyott.

Égszilánk, ha mozdul, szúr szívem,
mint kés, hogyha benne hasogat.
Néha elájulok nyílt színen,
halálra rémítve másokat.
Hogy meggyógyulnék, már nem hiszem.

Égszilánk. Egy fénylő ég darab.
Csillaggal csipkézett végtelen.
Bennem él, így vagyok én ma rab,
ég felé törne az életem,
míg testem visszahúz, itt ragad.