Egy este veled

Egy este kellett volna csak veled.
Én nem kívántam mást soha,
csak elmondhassam azt neked,
agyam miért ily ostoba,
de jobb lett így talán a sorsom,
hogy nem kötöttem tiédhez azt,
csak képzeletben érzem folyton,
hogy' hullott volna a malaszt.

Most ismét este van, mint akkor,
én ugyanúgy távol vagyok,
és egyre távolít már a kor,
és nincsenek az égben angyalok,
hogy hozzák-vigyék, bogozzák a szálat,
amely két embert összeköt,
és amelynek végét nem találtam Nálad.
De a vágy maradt örök.

Csak az az este kellett volna véled.
Ha akkor ott maradtam volna,
és nem szólít el mellőled a képzelet,
talán-talán ma másként szólna
a rím és ritmus néhány verssoron,
amelyeket most meg sem írnék,
hiszen nap mint nap beoson
agyamba már a kínzó kétség.

Most ismét itt az esti óra,
és a gép előtt ülök,
hiába várok már a szóra,
a csönd marad örök;
csak ritmusok és rímek zakatolnak
- no meg a gép zúg szüntelen -,
és ahogyan a sorok gyarapodnak,
egyre fogy velük az életem.