mikor talpam alatt oly kínnal csikorog,
fájdalmát a percnek így osztja meg velem,
én némán hallgatom, s elszorul szív, torok"
(Szilágyi Ferenc Hubart: Sovány vigasz)
Nem hallottam, hogyan sír a homok
még, a szél dalolását hallgatom,
ahogyan porral lepné be konok
makacsságomat is, hogyha hagyom.
Évszázadonként csak pár vonásnyi,
egy ezredévben már néhány könyök.
Temet, csiszol. A tudat elvásik,
de a szél és homok marad örök.
Egykor összeáll ismét kövekké,
kemény szikla lesz belőle megint;
nő orommá, emelkedik heggyé.
A csúcs már néptelen földeknek int:
ember híján a Föld vált özveggyé.
A Teremtő csak unottan legyint.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.