Sírásod rezonált új dallamot bennem;
hiszen régen volt, amikor szerettem,
nem hajtotta senki szívemről a rémet.
Sírásom hallottad az ezredik hajnalon,
mikor szarvam porát űzték vadászok,
és nem volt már barlang, ahová bemászok,
utamra ültél a hideg harmaton.
Engem be nem foghat oly vadász soha,
akinek szíve gonosz vagy mostoha;
hálója elől kitér a bölcs vad.
De ha utamba ülsz egy alkonyon,
és szarvas fejem öledbe hajthatom,
attól kezdve már parancsolóm vagy.
A vers Hídvégi Andrea képe mellett jelenik meg a LirArt Művészeti csoport Evokációk 3 című kötetében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.