Ezernyi csillag

Lenn, a parton sétáltam az este.
Széllel kergetőztek a játszi habok,
és, hogy felidéződött bennem teste,
eszembe villant az is, hogy meghalok.

Régen értem: rám a semmi vár csak,
ahogy nyitottam, lezárom majd szemem,
Nem lehet több, egy a vágyam: bárcsak
örömmel élném röpke életem.

A napkorong a víz alá szállt végre,
a szél elállt, a tükör még csillogott,
s emlék ködén át két szemébe nézve
újra láttam az ezernyi csillagot.

Törvényben élni

Törvényszerű, hogy mindig a Törvényt keresed,
lásd, nem kényére teremtett téged Istened.
Hogy nincs célja léteddel, az el nem hihető,
másként víz forrna itt, vagy fagyna a levegő.

Sosem elég egyszer élned: folyton kérdezed,
hogy milyen is volt az élet, mi lesz nélküled,
honnan jöttél, merre menj, és mire van idő,
nem zavar, ha melletted már zihál egy tüdő.

Égre nézve gázolsz át a másik emberen,
nem számít, ha leheletedtől megfagy a szerelem.
Fellököd, ha eléd áll, vagy csak nem tart veled,
bár nem te vagy, aki először vetne rá követ.

Midig jól tudod, és meg is mondod a tutit,
nem iszol, mert az alkohol csak öl és butít.
Az igaz utat csak egyedül te ismered:
személyesen neked súgta azt meg Istened.

Élveboncolás

Mint hullát a bádogasztalon,
verseimmel magamat boncolom.
Fogazott rím szabdalja agyam:
miért is nem élek gondtalan?

Körfűrész nyüszít tarkóm fölött,
koponyámba jelző költözött;
sikítanék, ha lenne miért,
aki volt így, biztosan megért.

Véres ritmus mindegyik sorom:
horrorfilm az esti műsoron;
lidércnyomás, jeges rettenet,
tágra nyílt szemekkel élvezed.

Én vagyok a hulla, és a kéz,
te a szem, mely borzadállyal néz:
tűz lángol a tárt szövetben, ott,
ahol a szív imént dobogott.

Mint eshetnek olyan rémmesék,
melyekben az ember szíve ég?
Pedig nem is történt semmi más,
egy mindennapi élveboncolás.

Korán esteledik

Nekem korán esteledik már,
nem úgy van, mint a nyáron.
Egyre azt az élményt várom,
ha nem jönne ismét, nagy kár.

Az ősz vége az elmúlást hozza,
Lesz vajon még valami változás,
vagy az a nap csak egy állomás
volt, és semmi nem hozza vissza?

Előttem már csak a tél áll,
ezüstösre festi majd hajam,
de előtted még ott a nyár,
sok-sok szép napja hátra van.

Miért múlik el az ifjúság?
Miért nem élünk gondtalan?

Szürreális csillagok

A vers:

Az őszi éjben szürreális csillagok
fénye, mint a gyertya lángja, úgy lobog.
Csillogásuk tükröződik éjfekete szemeden,
azt ígérik, amíg élünk, megmarad a szerelem.

Mint metronóm, a szívünk most úgy dobog,
allegróba gyorsítják a gondolatok.
Százhúszat ver egy perc alatt, mert ma még talán
felragyognak a csillagok az éj falán.

Az őszi éjben szürreálisak a csillagok,
mert az égen előttük felhő nem gomolyog.
Nem számolhatom őket csak szenvtelen,
mert úgy égnek, mint szívben a szerelem.



A Dokk-verzió:

Az őszi éjszakában szürreális a csillagok fénye,
amelyek úgy lobognak, mint a gyertya lángja
két éjfekete szemed tükrében tükröződve,
amint egy életre ígérnek szerelmet.
A szívünk most metronomként dobog,
egymásra szinkronizálva ritmusát,
melyet gondolatok és érzések
gyorsítanak allegróba.
Százhuszat vernek most egy perc alatt,
mint Váci Mihálynál,
mert mindketten azt reméljük,
hogy az éj falán
ma még újra felragyognak a csillagok.

Az őszi éjszaka egén
szinte szürreálisak a csillagok,
mert nem fedik el őket gomolygó felhők.
Nem nézhetem, számlálgathatom őket,
mint csillagász, szenvtelen,
mert úgyanúgy égnek,
ahogyan szívemben lobog a szerelem.

Őrült világ

Megőrült a világ,
a létünk átok.
Ablakon jégvirág,
van, s ha kiáltok,
sem olvad a jég,
csak reped az üveg,
bár visszhangzik még
a szívben az üreg.

Ez egy őrült világ.
A csontszáraz fák
elől nincs menekvés,
egy lét kevés.

Távoli tájakon
kellene járnom,
ahol a nyakakban
nem lenne járom,
ilyen táj nincsen
sehol a Földön,
a remény a kincsem:
szívembe töltöm.

Mert ez egy őrült világ.
A csontszáraz fák
elől nincs menekvés,
egy lét kevés.

Őrült ez a világ,
átok a létünk,
nem nyílik virág,
és mindentől félünk.
A száraz ágaktól
ne várj kegyelmet,
nincs aki ápol:
ha nincsen szerelmed.

Mert ez egy őrült világ.
A csontszáraz fák
ágain hely sincs már.
Nincs menekvés,
egy lét kevés
itt nem vár,
csak szerelem vagy a halál.

Semmi vész

Parafrázis Pilinszky János: Ne félj!
című versére a poet.hu pályázatáról (elutasítva).

"Én megtehetném és mégsem teszem,
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
játszom magammal, ennyi az egész,
siratni való inkább, mint merész."

Én megtehetném, és mégsem teszem,
hogy a hurkot nyakamba vetem.
Ágon lógni nem nagy élvezet,
bár a élet néha rávezet.

Én megtehetném, és mégsem teszem,
elszaladna tőlem az eszem.
Hisz' annyi itt a nyűvő gyötrelem,
meg is zakkanhat az értelem.

Én megtehetném, és mégsem teszem,
fegyvert ragadna egyszer kezem.
Kiirtanám mind, ami gonosz,
eltűnne a világból a rossz.

Én megtehetném, és mégsem teszem,
itt hagynám az egész életem.
Kilépnék, mint cipőből szokás,
én elmentem, jön helyettem más.

Én megtehetném, és mégsem teszem,
hogy életem szimplán élvezem.
Nem reked be ordító torok,
mert rád többé már nem gondolok.

Én megtehetném, és mégsem teszem,
óvott pénzedet mind elveszem.
Messze futok, tőled, innen el,
kérded, miért? Majd senki nem felel.

Én megtehetném, tán meg is teszem,
hogy újra verset ír majd a kezem:
verset, benne szórok átkokat
életemre, amely kárhozat.

Én megtehetném, de csitt! Ennyi most
elég legyen, ha a villamost
el kívánom érni, hogy legyen
életed még holnap is velem.

Én megtehetném? Vajon megteszem?
Gondolatban még csak tervezem.
Versben írom, ennyi az egész.
Meg ne ijedj! Nincsen semmi vész?

A Nemzet Koporsója

A koporsó is nemzeti lett.
Narancs színű a gyász.
Éhen dögleni hazafi tett:
a holt már nem magyaráz.

Nemzeti gyászhuszár menetel,
trappol a temetőn át.
Amerre jár, gólya nem kelepel,
elmenekíti fiát.

Jól tudom én, hogy a köztemető
csak fialja a pénzt!
Már magán a közlegelő,
te marha meg csak nézd!

Nemzeti marha! Kong a harang!
A kapu cserélve már,
házadat vitte a nemzeti bank,
rád a közmunka vár.

Már a koporsó is nemzeti lett,
nemzeti lesz majd a gyász,
ha nem születik egy nemzeti tett,
a Párt csak tovább aláz.

Írni kezdesz

Ha semmi nincs, hát írni kezdesz,
ha más már nem maradt,
hogy lüktető sorokba szedhesd
vágyaid, álmodat.
Hurkot vetni a nyakadba,
mert nagy a bajod,
vagy kitenni az asztalra
egy üres lapot,
mindegy. Arról szól a gesztus,                   ...mindegy. Arról szól, hogy így nem
nem mehet tovább,                                     mehet már tovább,
mert nem küldi úgysem Krisztus                  mert nem küldi úgysem Isten
ezer angyalát.                                             megváltó fiát.

Valami van, hát írni kezdesz,
hogy legyen levegő.
Ritmus nélkül megfagy benned,
dermed a velő,
ha véred forr, mert látod azt:
a lét igazságtalan,
papírt veszel, tollat ragadsz,
noha hasztalan.

Öröm ér, vagy bánat támad?
Kéznél van a toll.
Elregélnéd minden vágyad?
Nem várnak sehol?
Előbb-utóbb írni kezdesz,
mindegy, hogy miért,
mert szükséges lesz a rendhez,
amit a lét kimért.

Miért nem daloltok, ti madarak?

Ha boldogságot képzelek,
csak játszik velem a képzelet.
Álmaimban még szárnyalok,
éberen nincs rá semmi ok.
Szürke az élet, a lét sivár,
mert kiveszett szívemből a nyár.
Búsongok árnyaim között,
a tél már belém költözött.
Homály a táj és szürke az ég,
elszállt a szellemi fürgeség.
Csak jönne még egy dalos madár,
és visszatérne belém a nyár!

Fekete sereg

Itt darabokra hullik ismét minden.
Építjük már az új lidércmesét.
Messzire kellene elmenekülni ma innen,
s nem várni, hogy a szél fújjon szanaszét.

Fekete sereg menetel kívül az úton.
Lépte alatt már ismét reszket a táj.
Téglagyárba vagy pincébe kell-e bújnom,
hogy megvédjem azt, ami bennem fáj?

Földünkre majd újra bombák hullnak,
gyermekeket tép szerte az esztelen kín,
míg a világból a magyarok ki nem múlnak,
és nem marad, akinek bármit is jelent e rím.

Szimfónia kettőre

Testemen játszik kezed. A vágy
vonója űz, és hajt vadul.
Elindul egy dallam. Halk és, lágy,
viharrá nő, elszabadul.

Csellóként tartva combjaiddal,
zengetsz belőlem dallamot
arcom borítva csókjaiddal.
E zenét, ugye akarod?

Crescendóba sűríted létem,
húrként zeng az egész világ,
eloszlik a hamis félelem,
ha együtt zengünk szimfóniát.

Kár, kár

Kár, kár, jaj de kár,
véget ért a tavalyi nyár.
Messze még a kikelet,
hidegen fújnak a szelek.

Szép, volt, jaj de szép,
átéltünk tündérmesét.
Életem áttelelem,
véget ért a nagy szerelem.

Fél, fél, jaj de fél,
a lélek, hogy jön a tél.
Eső zuhog, hó szakad,
megnézheted majd magad.

Vár, vár, jaj de vár
új tavaszra a madár.
Fagyra fordul az idő,
hideg lett már a levegő.

NER társ, daloljunk!

(Várnai Zseni nyomán)

NER társ, daloljunk szép magyar hazánkról,
itt ringott bölcsőnk, itt nevelt anyánk.
Zengjen dalunk a Kárpát-rónaságról,
mely az ínséget, nyomort hozza ránk.
Övék e föld, erdő, mező, adója, hiánya nékik terem.
NER társ, daloljunk közmunkás világról,
az ének szálljon völgyön és hegyen.

Minden husángot

Kezemből minden husángot kiejtek,
amikor előtted állok.
Éji rémeim fejemből kiesnek,
ha fényt derít rám világod.

Semmibe foszlik mind, ami félelem,
amikor tevéled vagyok,
sötétből fénylik fel újra életem,
de nyelvem egyre csak dadog.

Mindegyik szeplődet add ide nekem!
Arcodról a szélbe szórom,
helyükre az én borostám teszem,
ne téged: engemet szúrjon!

Ütnének? Én állok a husáng elé:
már halhatok, ha kell halnom,
hisz' fényt hoztál nekem így estefelé
résnyire tárva az alkonyt.

Sosem tudom

Sosem tudom, hogy öreg vagyok már,
vagy még nem annyira,
ez most napról-napra változó;
mondhatod-e rám: te vén szamár,
így gondolkodni nagy hiba,
és kár is ide a szó,
de ötvenhat év úgy elrohant,
mintha tegnap lettem volna gyerek,
és azt hiszem, nem éltem boldogan,
nem adták meg az istenek.

Nem marad utánam jószerént semmi,
amit a két kezem megalkotott,
és ha üres kézzel kellene menni,
nincs, ami e világban hagyott
tetteim dicsérje szemedben,
és mutassa fel talán:
mégsem olyan hasztalan éltem,
tettem az asztalra ám!

Persze, van egy-két gyerek,
akit fölneveltem - így, vagy úgy -,
így lesz, aki viszi majd a nevet,
ha bezárják a kaput.
A mag elvetve, a fa kihajtott,
lombos ága növekszik tovább,
oltása, metszése eddig tartott.
Ne legyen ága ostobább!

Egyre kevéssé tudom, hogy öreg
vagyok-e már, vagy középkorú,
derekam már nem egyenes, mint cövek,
és gyakran kerülget a ború,
de megemelem még a demizsont, ha kell,
és akad egy jó barát
egy vasárnap délután, akivel
iddogáljuk egymás borát.

Nem tudom, vajon öreg
vagyok-e vagy még csak középkorú,
mert egyre erősebb rajtam a szemüveg,
és egyre gyakrabb a derűre a ború,
de ez a néhány évtized,
ami talán még hátra van,
tudom, vidámsággal is fizet,
és nem lehet hasztalan.

Bizony, mondtam újra

Bizony, mondtam újra, hogy én most boldog vagyok,
mert a Nap a felhők közül ismét rám ragyog.
Úgy gondoltam, nem leszek már ennyi év után,
amit sötétben töltöttem el ostobán, bután.

De amíg a tüdőm zihál, a szívem dobog,
az agyamban megteremnek még a gondolatok,
szám beszél és fülem hallja édes hangodat,
nem adhatom át a sötétségnek magamat.

Bizony, újra kimondom, hogy most boldog vagyok,
nem árasztják elmémet el rémes gondolatok.
Másra sem vágyom már csak, hogy te legyél velem,
amióta szívemben kinyílt a szerelem.

Lassan elhiszem

Lassan azt hiszem magamról, hogy költő vagyok,
noha szám folyton csak butaságokat gagyog,
hiszen annak, aki mindig magáról beszél,
szavait majd messze fűjja a hajnali szél.

Nem akarom tanítani én a népemet,
az sem számít, hogyha nem lesz, aki eltemet.
Kemény a fal, feje törik, aki nekiszalad,
én sem írom meg a valót, csak az igazat.

Jó lesz, ha eszembe vésem: nem költő vagyok,
szavam nem zeng messze szépen, gyerekesen gagyog,
billentyűm és tollam sokszor süketen beszél,
szavaimat biztosan elfújja majd a szél.

Dögevő hiénák

Náci bakancsok menetelnek
a Bartók Béla úton.
Fejekbe mérget szemetelnek,
hogy a népük háborúzzon.

Nem volt elég még a halál,
ami belőlük árad?
Dögszagú csontkezük kaszál,
és hervaszt virágszálat.

Kétszázezren bánták már
e menetet kint a Donnál,
és most ez a fekete ár
újra az utcán grasszál.

Nem volt elég a gyötrelem,
ami nyomukban árad?
Nem volt elég még a halál,
ami a lelkükön szárad?

Dögevő hiénák menetelnek
a Bartók Béla úton,
mocskot kínálnak eledelnek.
Vajon ezt megúszom?

Vendégségben

Baráttal időztem tegnap este.
Beszélgeténk véle jó sokat
ki nem fecsegve a titkokat,
csakis közös pontokat keresve.

Az asztalra lucskoskáposzta került,
és forralt bor is akadt ott bőven,
sorra vettünk sok mindent időben,
és az este csak úgy elrepült.

Bort töltött és ecsetet forgatott;
járt a keze, miközben beszéltünk,
s egyre élesebben látszott létünk,
mint a kép, amelyen dolgozott.

Egy baráttal időztem az este.
Mondanád, hogy mindez semmiség,
de megmarad majd a szép emlék
ecsetével a szívembe festve.

Kösz, megvagyok

Felfénylő hajnalok.
Már jókor fenn vagyok.
A szürke lét felett
vereslő láng lobog.

A város most kihalt.
Még gyér a forgalom,
a szellő sem neszez
zizzenő lombokon.

Maholnap nem fial
szívem majd több napot,
nem játszik semmi dalt.
Ma, kösz, még megvagyok.

A léten nem töprenkedem

A léten én sohasem töprenkedem;
csak megesik velünk a történelem:
Áthúz fölöttünk, akár a vasmadár,
melynek hasából fejünkre bomba száll.

Én nem irigylek soha sem másokat.
A csokiba piskótát nem mártogat
darabos, kérges, mégis ügyes kezem,
amellyel a kenyeremet megszelem.

Elmúlok én is a világból lassan,
és már nem lesz, akinek elmondhassam,
hogy dolgozni kell, hiszen enni muszáj,
és ha nincsen kéz, éhes marad a száj.

Én létemen csak ritkán töprenkedem,
ha az ölembe ejtve pihen kezem,
amikor nincs munka, pedig volna sok.
Ha életünket nem falnák ordasok.

Sodorvonal

Itt alig fodrozódik,
de sodor mégis, és elragad.
Dinnyehéjként keringsz, amíg
áthúz veled a vastraverzek alatt.

Neki ne verjen, vigyázz!
Ez veszélyes útszakasz.
Jól van, nincs semmi gáz,
Egyébként meg: mindegy is az.

Barnán hömpölygő szennyáradat.
Soha ne kortyolj belé,
kiöli minden vágyadat!
Tovaszáguld veled a semmi felé.

Csak a nedves hideg,
nincs más a partok között.
Kívül az ember tiszta ideg,
de bent vagy.
A nyugalom beléd költözött.

Vaksötét éj

Vak sötét kint az ég,
ne menjünk, maradjunk még!
Hideg eső csepereg,
hullanak a falevelek.

Mély éj, sűrű éj,
izzik benne szenvedély.
Eloszlik a félelem,
hogyha itt a szerelem.

Pár év, és mindegy

Lassan itt van már a csendes alkony.
Vörösre festi a ház falát.
Rigó dalolja estveli dalát,
arcomat még a fénybe tartom.

Túl gyorsan zuhant le rám az este.
Az éj-sötétben oly magam vagyok.
Az égi vásznon csillag sem ragyog,
mintha korommal lenne festve.

Egy ablakból fény dől ki a kertbe,
s trapézt metsz a sötét fűre ott
- a rigó dala már elhallgatott -,
tücsök szót hallok szanaszerte.

Langy eső kezd cseperészni halkan,
egyre nedvesebb lesz tőle a fű.
Már soha sem készül el a nagy mű:
pár év, mindegy, hogyan éltem, haltam.

Szél, szél, őszi szél

Rég, rég, jaj de rég
volt fényes a magas ég.
Fekete fellegeket
terelgetnek a szelek.

Szél, szél, őszi szél!
Aki eszes, nem beszél.
Csak a költő nem okos:
kemény fejű, mint a kos.

Ez a cudar hóvihar
kikeletig betakar.
Elhozza a hideget,
fagyasztja a szíveket.

Szinte nincsen menedék,
mégse legyünk remeték!
Élesszük a tüzeket,
enyhítsük a hideget!

Hét hét a sötét,
mégse öltsél feketét!
Eljön majd a kikelet,
elkergeti a telet.

Álnirvána

A fejre zacskó rászorul,
a sejtre villő fény nyomul.
Még oxigént kér mind az ész,
de oldószer jön: semmi vész:
a lipideknek annyi itt,
az idegrostnak búcsút int,
hiába küzd a szervezet,
legyőzi azt a szellemed.

Szállni messze, nincs határ,
de túl az léten a semmi vár.
Hiába hívjon utazás,
akkor se menj, ha semmi más
nem várna már az ég alatt:
lemetszi mind a szárnyadat.

A tű a bőrön átszalad,
s a vér az érben lángra gyúl.
Az őrült elme elvakul,
ha az anyag a fejbe beletolul,
az öntudat így elfakul:

Kilép a létből, szállna már,
de túl a léten a semmi vár.
Hiába hív a száz határ,
a léten túl nincs, csak halál,
s a pillanatnyi élvezet
a nirvanába elvezet.

Rossz úton járva

Reggel megint tele volt veled a fejem,
s a szürke homályban nem leltem a helyem.
Hiába is néztem fel a ködös égre,
csak mentem az úton, s nem tudtam, mi végre.

Rossz irányba megyek, tudom nagyon régen.
Erre csak hideg van, mint télen a jégen.
Itt nem ragyog napfény, nem dalol a madár,
tán csalódna más is, ha ennél jobbat vár.

Vagy nem is várni kell, hanem tenni a jót,
hogy ne késsük le az elinduló hajót,
vagy ladikot, amely átvinne a vízen
nyelvünkön rézpénzzel. De mindezt nem hiszem.

Mint elromlott csapból, ömlenek a szavak.
Nem szólnak, csak arról, hogy nem lehetsz szabad,
hogyha sűrű homályt, és nem napfényt érzel,
ha sok-sok éjen át a sötétbe nézel.

Badábel Ábel

Badábel Ábel!
Lábad a Bábel
tornyára tetted,
s fejedbe vetted,
hogy fölfele nézel,
és égbe mész fel,
de eltántorított,
hogy Tandori rítt ott.
Lépcsőre állva,
szava, mint hárfa
zengve a szélben
dalolt ott szépen.

Badábel Ábel!
Egy kandeláber,
állt a korláton,
(hiszem, ha látom),
gyertya az ágán
adott fényt sárgán,
hogy lásson a szemed,
ha jönnek a szelek
a hegyek felől,
és a torony ledől.
A beszéd lett zavart,
az Úr bekavart:
már ne tovább,
ne légy ostobább,
mint ami voltál!

Folyóparti búcsú

Szürke égből apró szemű hódara szitál.
A hidegtől szíveinkből kifagyott a nyár.
Nem hiszem, hogy jönne még egy rózsás kikelet,
és a parton, zöld ligetben sétálnánk veled.

A folyó most mozdulatlan hídjai alatt.
A parti séták emlékéből semmi sem maradt.
Köd borul a tájra, a víz fenékig fagyott,
mint szerelmünk: tegnap élt, mára már halott.

Hajadra csókot

Illatos hajadra csókot
egykor mennyit adtam én!
Füledbe százezernyi bókot
fújt számból a tavaszi szél.
Két kezembe fogtam arcod,
s míg merengtem szemeid tüzén,
elpihentél. Szünetelt harcod,
és nem volt senki más ott, te, meg én.
Még előttünk állt az egész élet.
Épp kinyíltunk akkor: két virág,
azóta elrohantak mind az évek,
nem mondunk többé egymásért imát,
és én lassan most már attól félek,
csak a sötétség vár rám és reád.

Levelet írok

Levelet írok, és szélbe eresztem,
habár tudom már, nem lett a vesztem,
hogy egykoron megírtam annyi levelet,
és éjszaka sírtam, mert nem jött felelet.

Levélre írok, a szélbe eresztem,
hisz' éveim súlya alatt elvesztem:
befednek vastag időrétegek,
múltam árnyéka szinte eltemet.

 Levélre írok, várja száraz avar,
ami egykor esett, még mindig megzavar.
Kapja a szél fel, szálljon, amerre lát:
évekig hiába vártam válaszát.

Avarfüstöt hord a szél

Avarfüstöt hord a szél a Sashegy fölött.
Bár november van, a tél belém költözött.
Rozsdabarna levelek alkotnak most avart.
Nem sétálunk már teveled. A szívem zavart:

bármennyire igyekeztem, maradtam szegény,
veled gazdagabb nem lettem, bár álmom szerény
volt: nem kellett más nekem, csak a szeretet,
és hogy az őszi avarban sétáljak majd veled.

Parányi tükörtánc

Ránctalan tükörkép
néz a szemembe, hogyha tiédbe nézek.
Mint az ég, olyan kék
a szemed, de tüzében szinte elégek.

Parányi tükörtánc
villódzik egyre, ím, kettőnk arca között;
kisimult minden ránc,
hogy léted életembe beleköltözött.

Két lábammal állok
íme, végre előtted ma itt a Földön,
egykor volt hiányok
helyét kedves arcoddal újra betöltöm.

S ránctalan tükörkép
néz a szemembe, hogyha arcodba nézek,
mintha ki voltam rég,
kelhetett volna újra életre véled.